Menjünk vissza az időben: emlékszik még arra, hogy mi fogta meg a televíziózásban, illetve a filmkészítésben?

14 éves korom óta operatőr szerettem volna lenni. Az édesapám amatőr fotós volt, gyakran mesélte, hogy ő operatőrnek készült, de nem sikerült, jogász lett. Sokat fotózott, így én is rátekeredtem a fényképezésre. Mindez jelentősen a rendszerváltás előtt történt, túl sok realitása a Színház és Filmművészeti Főiskolára történő bekerülésnek nem volt. Elkezdtem dolgozni az akkor még létező Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában mint segédoperatőr, de már az első évben láttam, hogy nem ez lesz a jövő. Felvételiztem a pécsi jogi karra, ahova fel is vettek. Jártam a jogi egyetemre, közben folyamatosan próbálkoztam a főiskolán, ahová ötödik nekifutásra vettek fel.

Másfél évig párhuzamosan végeztem a két egyetemet, nagyon élveztem, és egyre jobban beleszerettem a filmezésbe. Éreztem, hogy ez az én utam. Elvégeztem a jogot, utána a filmművészetit, így indult a pályafutásom. Az azóta eltelt időszakban operatőrként rengeteg lehetőséget kaptam. Nincs olyan filmes műfaj, amiben ne dolgoztam volna. A híradótól kezdve a nagy költségvetésű amerikai játékfilmekig fényképeztem mindent. Amit a leginkább kedvelek, az természetesen a játékfilm, valamilyen formában mindig is ezzel szerettem foglalkozni.

Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai alapján milyen irányt mutat most a magyar filmgyártás?

Szerintem remek az irány. Nagyon optimista vagyok. Az a rendszer, amit Káel Csaba kormánybiztos vezet, az NFI (Nemzeti Filmintézet) működése, komoly reményekre jogosít föl minket filmeseket és a közönséget egyaránt. Számos problémát, kérdést kell még megoldani, de úgy látom, hogy mindezzel együtt a helyes irányba megyünk.

A közelmúlt történései egyelőre alig-alig jelentek meg a magyar filmkészítésben…

…miért, a távolabbi múlt igen?

Ahogy az sem, ebben elég nagy hiátus van jelenleg. Mi ennek az oka?

Ez így van, főleg a rendszerváltás utáni filmfinanszírozást és alkotásokat tekintve. Arról sokat lehetne beszélni, hogy mi ennek az oka, de én ezt nem szeretném boncolgatni, nem is visz előbbre. Mióta Káel Csaba a kormánybiztos, jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a magyar történelmet feldolgozó témák. A közelmúlt történéseit is elkezdtük feldolgozni: méltó költségvetéssel leforgott az Antall József életét, illetőleg pályafutását bemutató filmem, ez jelen pillanatban vágás alatt van, idén október 23-án fogjuk bemutatni.

A filmkészítés nagyon-nagyon drága és macerás műfaj. Ha ma megszületik egy döntés, akkor a legoptimálisabb és a legjobb esetben is két év múlva lesz belőle film. A Covid is közrejátszott, hogy még egy évet elvesztettünk. Egész egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ez egy ilyen műfaj. Ha csak egy picit csúszik bárhol a rendszer, bármilyen okból, mint például a Covid, akkor az nem két év, hanem három vagy négy. Idő és pénz. Nyilván egy reneszánsz dráma vagy egy Mátyás király korában játszódó játékfilm nem annyiba kerül, mint mondjuk nekünk az Antall-mozi, de ezzel együtt – költségvetését és gyártását tekintve – a rendszerváltás korában játszódó alkotás is kosztümös filmnek tekinthető.

Azért viszonylag gazdag és színes a történelmünk, tehát vissza lehet menni még az időben…

Bocsánat, közbevágok. Forgatókönyvíró barátom azt szokta mondani, hogy az amerikaiaknak van tíz történetük, és azt elmesélték ezerszer. Nekünk van ezer történetünk, és abból tízet meséltünk el – ez tökéletesen leírja a helyzetet. Egyrészt a szakmai vezetésnek határozott szándéka a magyar történelmi témák feldolgozása, másrészt nem lehet elmenni amellett, hogy a kormányzat nagyon komoly összeget tesz bele a filmgyártásba. Soha a rendszerváltás óta ilyen jelentős finanszírozást nem kapott a magyar filmipar. Úgy gondolom, ez már kultúrtörténeti jelentőségű tett.

Nyilván ez piaci alapon kivitelezhetetlen lenne, mármint Magyarországon.

Kis ország vagyunk, de Európa is kicsi ehhez. Nyilván lehetne és érdemes lenne elgondolkodni, hogy valamelyest a piaci irányba próbálják terelni a filmgyártást, de egy dolgot le kell szögeznünk. Ma Magyarországon a filmfinanszírozás az kultúrafinanszírozás. Tetszik, nem tetszik, ez kultúrpolitikai döntés. Az aktuális kormányzat dönti el, hogy milyen mértékben kívánja a hazai filmipart finanszírozni. Én azt látom, hogy most komolyan akarja, jelentős összegeket áldoz erre. Szerintem nagyon-nagyon helyesen. Ez az a műfaj, ami talán a legkönnyebben, legintenzívebben és a leghatékonyabban jut el az emberekhez, ami a legnagyobb hatást tudja kifejteni.

Hasonlóan hiányműfaj Magyarországon a dokumentumfilm, bár vannak nagyon jó alkotások, de külföldön a műfaj hajnalát éli. Idő- és pénzigényes, ez tény. Lát-e rá esélyt, hogy a jövőben erre is fordul a magyar filmgyártás, ha meglesz rá a finanszírozás?

A magyar dokumentumfilm napfelkelte előtt áll, hogy a hajnalra rímeljek. Ez irányban is elindult a magyar filmgyártás – most nem a saját lovat akarom dicsérni –, május 12-től a mozikban is látható lesz a Hosszú Katinka pályafutását bemutató filmünk. Számos kritika ért, mert ez egy kiemelkedően magas összeggel finanszírozott film. Bő két évig forgattuk: a Covid azért jó nagyot odavágott a filmnek, ugyanúgy, ahogy Katinka pályafutásának is. De megmutatta – ahogy a streamingoldalakon nagy sikerrel futó alkotások esetében is –, hogy tévút azt gondolni, a dokumentumfilm a szinonimája kell hogy legyen az olcsó filmnek.

Összességében elmondható a magyar néplélekről, hogy mindig többre, nagyobbra vágyik, és ez nem csak a kultúrára igaz. A sportban például szállóigévé vált a „kis pénz, kis foci” mondat, ami egy kicsit a hozzáállásunkat is meghatározza. Hogyan lehetne kilépni ennek az árnyékából?

A mi munkánkat a minőségre való törekvés szervezi. Ez minden filmünkben meghatározó. A Katinka-filmnél is azt mondtam, ha nem kapjuk meg rá a pénzt, akkor nem csináljuk meg, ha megteremthető a szükséges finanszírozás, akkor leforgatjuk. Semmi garancia nincs rá, hogy ez egy kirobbanó sikerű film lesz, de az összes lehetőség adott volt. Mi minden alkotói energiánkat beletettük, az NFI odatette mellé a pénzt, mint a másik szükséges oldalt. Szerintem megérte. Egy olyan sportolónak a képe bontakozik ki a filmből, aki példamutató lehet az ország, a fiatalság számára. Az a mondat, hogy „munkával mindent elérhetsz”, minden pillanatában ott van a filmnek.

Még mielőtt rátérünk a Katinka-filmre, beszéljünk egy kicsit a moziról és a streamingszolgáltatókról. Gyakorlatilag tömeggyártásban készülnek a produkciók, szinte mindent feláldoznak a szórakoztatás oltárán, ami sokszor a minőség rovására megy. Milyen hatása van ennek a hazai filmkészítésre?

Ez egy létező jelenség, próbálunk reagálni rá. Világjelenség, nem csak a magyar filmszakma problémája. Fontos kezdeményezések indultak: például az NFI elindította a saját, magyar streamingszolgáltatóját, nyilván ennek is idő kell, de az irány jó. Sokan haragudni fognak rám, amiért ezt mondom, de rögtön tiltakozunk, ha feltöltik egy videómegosztóra vagy torrentoldalra a filmjeinket. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: ezeket az alkotásokat a magyar adófizető polgár finanszírozza. Azért kezdtem emlegetni a torrentoldalakat, mert a magam részéről még onnan sem szívesen szedetem le a filmjeimet. A magyar filmek finanszírozása az utolsó fillérig közpénzből valósul meg. Nekünk, producereknek az is a feladatunk, hogy ez minél nagyobb mennyiségben, minél nagyobb számú „finanszírozóhoz”, a magyar adófizető polgárhoz visszajusson. Hogy milyen úton, őszintén megmondom, kevéssé érdekel. Alkalmazkodnunk kell a filmfogyasztói szokásokhoz.

Megváltoztatni ezeket nem is lehet, hiszen erre tart a világ, ez már nem a jövő, hanem a jelen.

Persze. Továbbra is azt mondom, hogy minőségi filmeket kell előállítani, legyen az dramatikus játékfilm, sorozat vagy dokumentumfilm. Ebben is komoly hiány van: fontos lenne olyan filmeket készíteni, ami a nézők érdeklődésére számot tart. Erről az útról a rendszerváltás után letért a magyar filmgyártás. Egyébként arról is érdemes beszélni, milyen mértékig szükséges, kell-e egyáltalán a kizárólag üzleti célú, megkérdőjelezhető minőségű filmeket finanszírozni.

Arra gondolok elsősorban, hogy mondjuk „a fekete gumi slankít” színvonalú poénkodást feltétlenül közpénzből kell-e támogatnunk és megvalósítanunk. Szerintem egyébként nem, és ezzel nem egy elitista álláspontot szeretnék képviselni. Az ilyen filmek finanszírozását piaci irányba lenne szükséges terelni. Erre még itt, Közép-Európában is van példa. A cseheknél például létezik üzleti célú és piaci szempontú filmgyártás. A járvány előtt évről évre akadt filmjük, amely egymillió fölötti nézőszámot produkált.

Térjünk rá Hosszú Katinkára és a róla készült filmre. Hogyan jött az ötlet, hogy készüljön el ez a film?

Egy teljesen kívülálló barátnőmnek volt az ötlete, aki nagyon jó viszonyt ápol a Katinkával. Dolgoztak is együtt, bár inkább barátok voltak, azok a mai napig. Ő egy vacsorán feldobta, hogy mi lenne, ha készítenénk egy filmet Katinkáról, szerinte nyitott lenne rá. Nekem nagyon tetszett az ötlet. Leültünk Katinkával, milyen feltételek mellett menne bele. Abban az időben mindenekelőtt az olimpiai felkészülés lebegett a szeme előtt, de azért beszélgetés beszélgetést követett. Egyszer csak ott álltunk, hogy azt mondta, rendben, csináljuk meg. Embert próbáló munka volt, és itt elsősorban rá gondolok. Katinka és a stáb hetvenvalahány napig röpködött körbe a világban, Katinka edzett, mellesleg forgattak, amikor nem forgattak, akkor vágtak. Valami egészen heroikus vállalás volt.

Egyedülálló alkotásnak hangzik a magyar filmtörténetben.

Igen, a vállalást, a költségvetését, a befektetett munkát tekintve is. Idehaza még nem készült ilyen volumenű dokumentumfilm. A Szilágyi Áronról készült film remek alkotás, de messze nem rendelkezett olyan, a finanszírozás adta lehetőségekkel, mint a Katinka-film. Így ebből a szempontból is egyedülálló.

A forgatás alatt milyen kép rajzolódott ki Hosszú Katinkáról a sportolóról és a hétköznapi emberről?

A kettőt nem nagyon lehet különválasztani, ő egy sportoló ember. Nehezen beszélek erről, mert az elmúlt időszakban – talán mondhatom – barátokká váltunk. Ő egy kőkemény nő, rengeteg érzékenységgel, érzelemmel, olykor indulattal – hiszen ezt a teljesítményt nem is lehet más módon elérni. Más típusú embert kíván ez az életmód. Mi, hétköznapi emberek nem nagyon tudjuk felfogni, hogy mit áldoz fel – még ha ezt látjuk is a filmben –, azt hiszem, felfoghatatlan. Tisztelem és felnézek rá. Nyilván vannak kérdőjeles megnyilvánulásai, de egyrészt kinek nincsenek, másrészt meg felfoghatatlan, amit nap mint nap teljesít.

Minden aspektusból bemutatják őt a filmben?

Igen. Amikor nekifutottunk a filmnek, az volt a megegyezés köztünk, hogy nincs tabutéma. Nem intimpistáskodni akarunk, nem vájkálni a magánéletében, annak kevésbé sikeres korszakaiban, de beszélni fogunk róla. És ez meg is történt. Olyan méltányosan és elegánsan sikerült ez az egész, hogy Shane Tusupnak is megszereztük a hozzájárulását. Nem titok, a film jelentős részében jelen van, és nagyvonalúan azt mondta: rendben. Egyikük sem egyszerű személyiség, de mind a ketten azt mondták, hogy ez történt, megpróbáljuk egyfajta távolságtartással szemlélni magunkat és a közös múltat.

Producerként volt beleszólása a kreatív alkotómunkába?

Hogyne, minden filmembe beleszólok. A kollégák nem mindig örülnek neki, meglehetősen intenzív viták vannak a filmjeinket illetően. Nyilvánvalóan más szinten szólok bele egy Hosszú Katinka-dokumentumfilmbe, mint például a most készülő Semmelweis-filmünkbe. Ezzel együtt minden esetben igényt tartok rá, és bele is folyok a kreatív munkába. Ha ez nem lenne, akkor produkciós könyvelő lennék, amihez viszont nem értek…

A Katinka – The Movie után jöhet több sporttematikájú dokumentumfilm, ha lesz rá finanszírozó? Lehet ez egy új irány?

Nem hatalmazott föl rá a célszemély, ezért nem mondom a nevét, de a ma élő egyik legnagyobb edzőről szeretnék egy hasonló filmet készíteni a Hosszú Katinka-dokumentumfilm után. Most nagyon nagy az érdeklődés, rengeteg helyre hívnak minket. Fontos dolgokat mond ez a film a kitartásról, szorgalomról, munkabírásról, akarásról, eztán jöhet a következő.

(Borítókép: Lajos Tamás. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)