Virág Judit művészettörténész alapította, és férjével, Törő Istvánnal vezeti a Virág Judit Galériát és Aukciósházat. Kortárs árveréseket is rendeznek, de alapvetően a XIX. és XX. századi magyar festészettel és Zsolnay-kerámiákkal foglalkoznak. Több mint tíz éve lánya, Kelen Anna is részt vesz az egyre fejlődő galéria munkájában. Elmondják, hogy szerintük mitől fejlődnek, és hogyan lesz mindig új szenzáció.
Férjével, Törő Istvánnal találták ki, és építették fel a magyar műtárgypiac egyik meghatározó galériáját és aukciósházát. Lánya, Kelen Anna már tizenkét éve vesz részt a galéria munkájában, sőt vezetésében. Mitől életképes az a helyzet, amelyben a férje a társa, és ön a lánya főnöke?
Virág Judit: – István az, aki mer álmodni, és meg is valósítja az álmait, meghozza a stratégiai döntéseket, és mindig előre tekint. Neki köszönhetjük, hogy folyamatosan fejlődik a vállalkozásunk, mindemellett elhivatott gyűjtő, a Zsolnay-kerámiák kiváló szakértője. Ő igazán érti a vásárlók lelkét. A lányommal pedig a személyiségünk és a habitusunk könnyíti meg a közös munkát. Nagyon nyugodtak vagyunk, különösebb konfliktusaink sem voltak az eltelt évek alatt. Életkorából adódóan Annának más a látásmódja, ami kifejezetten jól jön a galéria vezetésében.
Ez mit jelent a gyakorlatban, mi az ő feladata?
Kelen Anna: – Például a dizájn. Mama nagyon szereti a hagyományos papíralapú, régi múzeumi kartotékrendszereket, én meg szeretek, amit csak lehet, az online térben intézni. A feladataimhoz tartozik, hogy hangsúlyt fektessünk olyasmire is, ami ma már teljesen magától értetődő, de tíz évvel ezelőtt még nem volt az.
Megjelent például a műkereskedelemben az NFT, ami a non-fungible token, azaz a nem helyettesíthető zseton rövidítése. Olyan digitális piacot jelent, ahol bizonyos egyedi és feltörhetetlen kódsorral védett fájlok, esetünkben digitális műtárgyak értékét kriptovalutában határozzák meg. Ezt hogyan értelmezi egy hagyományos műkereskedő?
Kelen Anna: – Az NFT nagy előnye, hogy lebontja a falakat, már nem kell fizikailag egy térben létezni egy műtárggyal, hanem a számítógépen keresztül is élvezhető. Ez már-már filozófia.
Virág Judit: – Én sehogy. Abszolút elismerem például, hogy a videóinstalláció elfogadott és komoly része a kortárs művészetnek, de nekem még papírnoteszom van, és táblaképeket szeretek otthon nézegetni.
Ha maradunk a kézzelfogható műveknél: hogyan lehet megítélni, mitől értékesebb egy művész, műalkotás, mint a másik?
Virág Judit: – Ezt viszonylag jól össze lehet foglalni a klasszikus képek esetében. Nagyon pontosan meg tudjuk állapítani és határozni, hogy az adott művész, az adott időszakban együtt mozgott-e a világtrenddel, kifejezte-e azt a környezetet, azt a kort, azt a helyzetet, amelyben alkotott. A XX. század erre a legjobb példa, amikor tomboltak az izmusok, és minden átalakult a festészetben. A XIX. század végétől kezdve szinte öt-tíz évenként új stílusok, korszakok és iskolák keletkeztek, és jelentek meg a festészetben.
A jelenből visszafelé már pontosan tudjuk, hogy egy adott mű beleilleszkedik-e a korába, az alkotó tudta-e, hogy épp mi zajlik a világban, elfogadta-e az új tendenciákat, volt-e új látásmódja.
Meglehetősen egzakt módon megítélhető, hogy az alkotás mennyire tükrözi hűen a kort, amelyben született.
Kelen Anna: – A másik alapvető értékteremtő elem az egyéni látásmód, amikor minden, amit eddig felsoroltunk, igaz, de a művész mégsem simul bele semmibe. Vannak-e olyan karakterjegyei, amelyek csak rá jellemzők. Ilyen például Csontváry Kosztka Tivadar életműve vagy épp Rippl-Rónai József kukoricás korszaka, amelynek nincs is nemzetközi párhuzama, annyira nem illeszthető be egyetlenegy izmusba sem. Amellett, hogy van egy tökéletes mesterségbeli tudás, fontos, hogy megjelenik-e mellette valami belső vízió,
van-e olyan fantáziája, olyan világképe, amely egységes és koherens, amely csak és kizárólag őrá jellemző, és az ő gondolatait tükrözi.
Van árkülönbség a nemzetközi piacon mondjuk egy XIX. század végi ismert magyar tájképfestő és a korszak neves európai művészének képei között?
Virág Judit: – Rippl-Rónai József már a maga korában is elismert festő volt. Amikor egy művész alkotásai megtalálhatók a világ jelentősebb közgyűjteményeiben is, az maga a garancia. Tavaly Rippl-Rónai Piacsek bácsi a Niklay lányokkal című festménye kétszázhúsz millió forintért kelt el az aukciónkon. Ennyi pénzért már Euróban is bőven lehet külföldi festők műveiből válogatni, tehát elmondható, hogy ez egy nemzetközi árszint.
Min múlik, hogy ugyanaz az alkotó egy-egy műve mennyit ér?
Kelen Anna: – Olyan egzakt dolgok is közrejátszanak, mint például az, hogy mit ábrázol, milyen a hordozója, papír, vászon vagy fa, milyen technikával készült – olaj, akvarell, tempera –, valamint fontos a méret, illetve az is, hogy a művész életének melyik korszakában készült.
Virág Judit: – A klasszikusoknak nevezhető kortárs művészek esetében nyilvánvalóan már kialakult egy jól meghatározható piaci érték. A kortársak esetében különbséget kell tenni a teljesen pályakezdő, fiatal alkotók, meg a már kicsivel beérkezettebb művészek között. Itt nagyon fontos tényező, hogy be tud-e mutatkozni az adott művész nemzetközi vásárokon, részt vesz-e kiállításokon, szerepelnek-e a művei jelentős magángyűjteményekben, illetve múzeumokban.
Kelen Anna: – Ehhez még hozzátenném, hogy a művészettörténészek, műkritikusok, esztéták, gyűjtők konszenzusa nagyban hozzájárul egy-egy kortárs művész megítéléséhez.
Miért a XIX–XX. századi festészet a galéria fő területe?
Virág Judit: – Lényegében valóban ez, illetve kortársban azok, akik a 60-as, 70-es években kezdték a pályájukat. Ezt az időszakot szeretjük a legjobban. A mai kortárs alkotókkal kapcsolatos műkereskedelem szinte más szakma, teljesen más gyűjtőkörrel, más vevőkörrel, egész máshogy kell dolgozni.
A Virág Judit Galéria is a Falk Miksa utcában működik, ahol egymás mellett sorakoznak a hasonló vállalkozások. Ez előny vagy hátrány?
Virág Judit: – Ez mindenütt így van a világon. A londoni Bond Streeten is egymás mellett vannak a galériák. Szerintem ez nagyon jót tesz mindnyájunknak, hiszen nem ugyanazt áruljuk, de a kínálat koncentrálva jelenik meg.
Van már európai rangja, ismertsége a pesti galérianegyednek?
Virág Judit: – Már kialakulóban, de még van hová fejlődnie. Úgy tudom, vannak törekvések arra, hogy magát az utcát is népszerűsítsék.
Mennyire jelentősek Európában a magyar galériák, aukciósházak?
Virág Judit: – A volt szocialista országok közül a miénk az egyik legsikeresebb, legstabilabb, leghamarabb kialakult piac. Volumenét tekintve Lengyelországé nyilván jóval nagyobb.
Ez a néhai „a legvidámabb barakk” effektusnak köszönhető, vagy a művészeinknek?
Virág Judit: – Ilyenkor az ember hajlamos lenne azt mondani, hogy azért lehet ilyen sikeres a magyar festménypiac, mert a magyar festők kiemelkedőbbek, de ez nyilván nem így van, hiszen a lengyel, cseh művészek is az élvonalban vannak.
A szomszédos volt szocialista országok közül Magyarországon a legerősebb a piac.
Ez azt is jelenti, hogy Magyarország nemcsak a magyar festészet, hanem a régió festészetének is egyfajta műkereskedelmi központja?
Virág Judit: – Nem, mert minden kis ország a saját festőivel dolgozik, a magyar gyűjtők lényegében magyar festők műveit keresik.
Ezek szerint a magyar művészek alkotásait is főként magyarok gyűjtik?
Virág Judit: – Igen, de sok olyan külföldi gyűjtőt is ismerünk, akinek fantasztikus magyar festménykollekciója van. Ilyen például a volt USA nagykövet asszonya, Nancy Brinker is.
Őt mi érdekeli?
Virág Judit: – A magyar XX. századi festészet, nagyon szép gyűjteményt hozott létre.
Itthon kik gyűjtenek?
Virág Judit: – Magyarországon nagy hagyománya van a gyűjtésnek. A két világháború között, főleg a háború előtt, fantasztikus gyűjtemények jöttek létre Magyarországon, esetenként világklasszis nemzetközi művekkel.
Aminek a második világháború és az orosz megszállás véget vetett. A rendszerváltás után lendült fel ismét a hazai műgyűjtés?
Virág Judit: – Meg kell nézni egy 60-as, 70-es, 80-as évekbeli BÁV (Bizományi Áruház Vállalat) aukciós katalógust, a százezres árak szenzációszámba mentek. Amikor 1988-ban, a Műgyűjtők Galériájában Nemes-Lampérth Tabáni részlet című képének a kikiáltási ára háromszázezer forint volt, az akkora össznépi felzúdulást okozott, hogy a tévéhíradóban is vezető hírként jelent meg, olyan elképesztően magas összegnek találták. Az első kétmilliós leütés 1993-ban történt meg, egy avantgárd festő, Mattis-Teutsch János képe kelt el ennyiért.
Utána 1995-ben – csak hogy az árakat érzékeltessem – a BÁV-nál Munkácsy Mihály Alvó nagyapója négymillió-hatszázezret ért, 2008-ban ugyanez a kép száznyolcvanmillió forint volt.
Mitől emelkedtek ugrásszerűen az árak?
Virág Judit: – A magyar piac nagyon kicsi, a rendszerváltás környékén azért is indultak meg az árak, mert megjelentek az intézményi vásárlók, bankok, biztosítótársaságok, illetve a külföldi vevők is, akiknek teljesen mindegy volt, hogy négyszázezer forintot költenek el, vagy egymilliót. Emlékszem, gyakran megjelent az első aukciókon egy amerikai és egy német vevő, akik mindig ugyanannál a szerzőnél csaptak össze, szépen felnyomva ezzel az árakat. Nagyon sok olyan befolyásoló tényező van egy kis piacon, amely a világpiacon már nem jelentkezik.
Előkerülnek még nagy mesterek lappangó művei?
Kelen Anna: – Leginkább külföldön vannak olyan képek, amelyek egyszer csak felbukkannak.
Virág Judit: – Azok a magyar festők, akikről beszélünk, jórészt Párizsban, Berlinben, Rómában tanultak, és legtöbbször ott is adták el a műveiket. Az életművek egy része szétszóródott a világban, és most kezdenek el hazajönni. A legtöbb lappangó festmény külföldről jön be.
Kelen Anna: – A következő akciónkon is lesz olyan festmény, amely Párizsból jött, egy másik pedig Amerikából bukkant fel 96 év után. A Vajdaságból is érkezik olyan festmény, amelyet eddig még senki nem látott.
Tehát három 100 éve lappangó remekmű kerül elő.
A világhírű magyar festőóriások képei közül kettő eddig csak külföldi kiállításokon volt látható a múlt század elején, tehát mostani felbukkanásuk kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű.
Hogy lehet „eltűnt” képekre rábukkanni, és miért önöket bízzák meg az árveréssel?
Kelen Anna: – Ismerik a galériát, bíznak bennünk.
Valaki felhívja önöket a Vajdaságból, hogy lenne valami érdekes?
Virág Judit: – Igen, amikor fölbukkant az a gyűjtemény, amelyben őrizték, akkor megkerestek minket.
Elárulnának erről néhány részletet?
Kelen Anna: – Ez egy vajdasági magyar ügyvéd gyűjteményéből került elő, aki lenyűgöző kvalitású műveket vásárolt Rippl-Rónai, Vaszary János, Ferenczy Károly, Kernstok Károly alkotásaiból. Ez a gyűjtemény igazából sose volt megkutatva, megírva, azaz felfedezve. Amikor megláttam ezt a gyűjteményt, belevetettem magam a levéltárakba, adattárakba, végignéztem a régi kiállítási katalógusokat, és a végén összeérnek a szálak.
Mitől jó egy aukciósház?
Virág Judit: – Szakértelem és megbízhatóság a két kulcsszó. A munka, amit a képek mögé teszünk. És nemcsak a sokmilliós festmények, hanem a százezer forintos grafikák mögé is. Az emberi kapcsolatok is nagyon fontosak, és a bizalom.
Kelen Anna: – Amit nálunk vesznek, azért felelősséget vállalunk. Ha valaki nálunk vett egy képet, bármikor visszahozhatja, és újból árverésre bocsátjuk, hiszen természetes, hogy öt-tíz év alatt változik az emberek ízlése. Nagyon jó vevőkörünk van.
Egy ideje már Anna is vezet árveréseket, és ezt nagy lépésnek tartja. Mitől olyan nehéz egy licitet vezetni?
Kelen Anna: – Ismerni kell, hogy mit adunk el, és azt is, hogy kinek.
Miért fontos ez?
Virág Judit: – Mondjuk van a katalógusban egy látványos, de nem szenzációs kép, amire valószínűleg lesz licit. Ha nem indul el érte azonnal a verseny, akkor a jó árverésvezető tudja, hogy kell-e várni, vagy lépjen-e inkább tovább. Azt is tudni kell, mire várunk, és mire nem várunk licitet. Ismerjük a gyűjtőket, a vevőket, gyakran sejtjük, hogy egy-egy komolyabb darabra honnan érkezhet a licit, hová kell figyelni.
Kelen Anna: – Nagyon fontos, hogy legyen ritmus, az pedig akkor van, ha nincsenek üresjáratok. Érezni kell a hangulatot, a termet, a legapróbb jelzést is észre kell venni. Figyelni kell arra is, hogy gondolkodik-e még az illető, és várni kell, vagy már eleresztette a licitet, és tovább lehet lépni.
Mi lesz a szenzáció a következő aukciójukon?
Kelen Anna: – A marketing legfontosabb része, hogy robbanjon. A szenzáció – ha van – csak az aukció napján derülhet ki.
Mi az oka annak, hogy a műtárgypiac nemcsak működik, hanem bővül is?
Virág Judit: – Valószínűleg sok a befektetni való pénz. Létrejött egy új tehetős réteg az elmúlt 20-25 évben, akik már mindent megvettek, házat, autókat, nyaralót, részvényeket, és a portfólió következő része a műtárgy.
Ezek szerint kialakult egy olyan réteg, akik nem vágynak műmárvány szökőkútra, viszont fontos számukra, hogy drága képek díszítsék az otthonukat, az irodáikat?
Virág Judit: – Úgy látom, hogy jó 20-30 éve egy komolyabb cégnél a tárgyaló falán már nem poszter van, hanem műtárgy. A gyűjtők vagy rendkívül felkészültek, vagy tanácsadókkal jönnek vásárolni. Nagyon tudatosan és jól vásárolnak. Nyilván gyakran kikérik a mi véleményünket is. Nagy felelősségünk a gyűjtemények építése. Erre már van igény Magyarországon, van igény a szépre, a kiállításokra. Nem véletlen, hogy alig lehet bejutni a Szépművészeti Múzeumba, mert kígyózó sorok állnak jelenleg is a Bosch-kiállításon. Mi is számos nonprofit kiállítást csinálunk.
Miért dolgoznak ingyen?
Virág Judit: – Mert ezáltal valamit visszaadunk abból, amit kapunk. Szeretik az emberek. A munkánk egyik legjobb része, amikor létrehozunk egy nagyszabású, ingyenesen látogatható kiállítást, amit sokan néznek meg.
(Borítókép: Kelen Anna és Virág Judit. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)