A budapesti Katona József Színház legújabb bemutatója különös világba kalauzolja a nézőket: a Moszkvától Pekingig közlekedő Transzszibériai Expresszre ülhetünk fel, hogy hét időzónán át, a végtelen nyírfaerdők, a sztyeppe, a tajga és több liter vodka után elérkezzünk a Csendes-óceánhoz. Vagy valahova teljesen máshova. A Moszkva–Peking Transzszimfónia című előadás premierjén jártunk.
A peronon, az induláskor még mindenki optimista, kellemes izgatottsággal néz az utazás elé, csekkolja, hogy minden megvan-e, gyógyszer, vízálló cipő, fürdőnadrág – a Góbi sivatagban nagyon meleg lesz nappal, mert éjszaka mínusz 20 fok, mondja a sárga esernyővel hadonászó idegenvezető –, szóval mindenre fel kell készülni. Mindig vannak stréberek, akik mások helyett is hoznak, mondjuk, Xanaxot, de összességében mindenki felkészült testben és lélekben az utazásra.
Aztán a baljós jelek elkezdenek gyülekezni,
és az őrület a darab és az utazás végére olyan méreteket ölt, hogy nem tudjuk, mindez valóban megtörtént-e.
Ott kezdődik, hogy az idegenvezető, akihez elvileg minden problémánkkal bátran fordulhattunk volna, lemarad a vonatról. Aztán az egyik nőnek eltűnik a bőröndje, mint kiderül, az is a moszkvai peronon maradt, és időközben már kezelésbe is vették a tűzszerészek (valószínűleg sikertelenül, mert robbanást hallunk a nézőtéri ajtó mögött a tűzszerész távozása után). Valaki éjszaka megeszi a csokikat, egy nő a bőröndjéhez úgy beszél, mintha a kutyája lenne, majd amikor rászólnak, hogy a vonatra nem is lehet kutyát vinni, felháborodik, hogy ez egy bőrönd, és nem kutya.
A vonaton a legkülönfélébb nációk utaznak, van itt orosz, üzbég, türkmén, kirgiz, magyar és német utas is, mint a népek olvasztótégelyében (vagy börtönében?),
a nyelvi nehézségeket egy után elfedi a közös sors, a szárított hal és a vodka,
a zene univerzális nyelvén pedig megszólalhat a Beatles balalajkán, a Millió rózsaszál oroszul, az össznépi dzsemborihoz némi jógázás után a krisnások is csatlakoznak. A káoszban egyedül a Pelsőczy Réka által alakított pravadnyica próbál rendet vágni, pattogós vezényszavakkal teremti le az illegálisan dohányzókat, utasítja alvásra a nem alvókat, szülésre a szülő nőket.
A pravadnyica jelentése lefordíthatatlan, ő a vonat ura, amíg ki nem derül, hogy ő is csak foglya a véget nem érő utazásnak, tíznaponta megy haza, és mivel mindig az Irkutszk és Moszkva közötti vonalra osztják be, a Csendes-óceánhoz soha nem jut el. Kalauznő, aki időnként mindenfélét árul,
Twix, Bounty, teafilter, plüssfóka repked az árut rejtő babakocsiból,
súrol, porszívózik, takarít, a sminkje mégis rendben, ezt még a vonaton portyázó csinos magyar és orosz lány is elismeri. A férfiak nem kezdenek ki vele, mert tartanak tőle, a napot katonás reggeli tornával indítja, de néha dizőzzé változik, és belebúg a mikrofonba.
Mellette a darab főszereplője a Mészáros Béla által megformált Moritz, a német mechatronikus, akinek fogalma sincs, miért szállt fel a vonatra, és ő az egyetlen, aki az út végére sem tud feloldódni a káoszban. A végén már az összes lány ott cigizik a vécében a pravadnyicával az élen, ő pedig csak feszengve tudja elvégezni a dolgát, pedig mondják neki, hogy őket ez egyáltalán nem zavarja.
Bodó Viktor 2017 májusában német és magyar színházi szakemberekkel felült egy szerelvényre a Föld leghosszabb vasútvonalán, hogy hét napon keresztül zötykölődjenek, és az élményeikből aztán előadást készítsenek. Vele utazott a darab szerzője, Kárpáti Péter drámaíró, aki megírta a Moszkva–Peking Transzszimfónia című darabot, amelyet Frankfurtban még abban az évben be is mutattak Bodó rendezésében. A magyarországi premiert elsodorta a pandémia, most mutatták be a Katona József Színházban, Novák Eszter rendezésében.
S mivel a bemutató csúszott, a járványból belecsúsztunk a háborúba, és így minden egy kicsit más értelmet nyert, és alakítottak is a darabon.
Megjelenik például egy kovács, akinek – bár ő csinálta a koronázási kardját – nincs véleménye Putyinról, látjuk az ukrán zászlót, a katonákat, és egészen másképp hangzik az, amikor a német fiúnak – akinek az országában nem ünneplik május 9-ét, a győzelem napját – azt mondják: tudod, ez akkor történt, amikor megtámadtátok Belorussziát. Az előadás vége felé a színpad mintha egyre gyorsabban forogna, mintha egyre több és őrültebb szereplő tűnne fel a kupékban, végül pedig mindannyian együtt üvöltenek az időközben innen is, onnan is előtűnő farkasokkal.
A Moszkva–Peking Transzszimfónia műfaji megjelölése: dokumentum-abszurd. A jelenetek alapjául szolgáló mondatok mind elhangzottak, de mintha mindegyik gellert kapott volna a végtelen utazás során, miközben a földgolyó dübörögve elfordul alattunk… Mikor is lehet kimenni cigizni, mikor áll meg a vonat, és akkor most ezt moszkvai vagy helyi idő szerint kell-e nézni? Bent nyolc óra van, kint tíz, miközben csak egy félcentis üveg választja el egymástól a két világot…
A darabban többször előkerül egy szó, ez pedig a serendipity. Serendip vagy Serendib az ősi Ceylon, a mai Srí Lanka elnevezése volt, a térség történeteinek hősei pedig véletlenül és bölcs belátásuk révén
folyton olyan dolgokat fedeztek fel, amelyeket nem is kerestek…
Talán ezért szállt fel a vonatra Moritz, és ezért vágyunk mi is a Transzszibériai Expresszre: ha Moszkvában rátesszük a fülünket a sínre, halljuk, hogy a túlsó végén zúg a Csendes-óceán, és ha eljutunk odáig, talán mi is rátalálunk valamire, amit nem is kerestünk.
De lehet, hogy ez már a múlt, és míg mindezt öt éve még gond nélkül meg lehetett tenni, mára elfordult alattunk a földgolyó, és a járványok és háború szaggatta világban visszasírjuk azt az Oroszországot, ahol hatalmas műrafia szatyrokból akartak ránk sózni felesleges dolgokat, és utána még a bakkártyánkat is lenyúlták. Boldog békeidők.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)