Kezdjük azzal, ahol most ülünk: mit kezel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára?

Az állítólag nem nyilvános ügynökaktákat. A filmmel kapcsolatos interjúkban is előjött ez a kérdés, hogy miért nem nyilvánosak az ügynökakták, de hát éppen ez a levéltár kezeli az 1944–45 és 1990 közötti kommunista-szocialista rendszer állambiztonságának az iratait – nyilván azokat, amelyek fennmaradtak, illetve amelyeket a titkosszolgálatok átadtak.

Ez mindenki számára hozzáférhető?

A levéltár egyrészt az állampolgároknak, egyéni kérelmezőknek adja ki a saját anyagukat, amit mindenki kikérhet magáról, másrészt járnak ide történészek, kutatók, akik az itteni anyagokat tanulmányozzák, amiből aztán különböző publikációk, könyvek, tanulmányok születnek. Illetve zajlik az intézményben is tudományos feltáró munka, én is ebben a szervezeti egységben dolgozom tizenöt éve.

De ha valaki kikéri a dokumentumokat, akkor kitakarják a neveket.

Két dolog van: egyrészt ha valaki kikéri magáról az anyagot, akkor csak a saját magára vonatkozó adatokat kapja meg. Ha például részt vett egy beszélgetésen, és azt jelentette az ügynök, akkor megkapja a beszélgetőtársak nevét is, hiszen elvileg ott volt, tudhatja, hogy kivel beszélgetett. Egyéb személyes adatokat nem kaphat meg, mert az másnak az adata. De mindenki megkapja, aki kéri, a róla jelentő hálózati személyek – ügynökök, besúgók – beazonosításához szükséges adatokat, a nevüket például minden további nélkül megismerheti.

Ha tudományos kutatóként jön valaki, akkor – mint minden más levéltárban: adatvédelmi korlátozásokkal, hiszen szenzitív adatokról is szó lehet – megkapja a kutatási témájához illeszkedő anyagot. Ha valaki közszereplő, akkor a sajtó is érdeklődhet róla, de az nagyon speciális eset, hogy ki tekinthető közszereplőnek. A lényeg, hogy 2001 óta azokat a hálózati személyeket, akiknek van itt anyaga, vagy akikre vonatkozóan van itt információ, azt a levéltár – meghatározott szabályok szerint – ki is adja.

Irodalom és labdarúgás

Az intézményen belüli kutatás célja az, hogy létrejöjjön valamilyen egységes tudás erről a korszakról?

Az elején még az iratok megismerése volt a lényeg, az állambiztonsági szervezet feltárása, az állambiztonság működése, különböző eszközök, módszerek bemutatása. Én főleg az ügynökhálózatról publikáltam, más kolléga az operatív technikákról – fényképezés, lehallgatás –, de folynak archontológiai kutatások is, amelyek azt célozzák, hogy az állambiztonsági szervezet dolgozóinak, főleg a vezetőinek a listáját össze tudjuk állítani, vázlatos életrajzokat tudjunk készíteni. Alapkutatásokat is végeztünk, illetve az iratokban előforduló bármilyen, az állambiztonsággal kapcsolatos történeteket, összefüggéseket tárunk föl. Vannak, akik az állambiztonság és az irodalmi élet kapcsolatát kutatják, én például az állambiztonság és a labdarúgás összefüggéseivel is foglalkoztam.

Hol lehet mindezt elolvasni?

Rengeteg helyen, publikációink, könyveink jelentek meg. A tanulmányok egy része elolvasható a levéltár online is elérhető, Betekintő című folyóiratában, a külsős kollégák tudományos munkáit pedig a honlapunkon található, igen terjedelmes Állambiztonsági bibliográfia tartalmazza. Azt lehet mondani, hogy az utóbbi években már jelentős tudásunk van erről, az más kérdés, hogy ez a tudás hogyan terjed szét a közvéleményben, hogyan lehet megismertetni minél több emberrel.

Az utóbbi időben már az ÁBTL is nagy energiákat fektet ebbe: kiállítást rendeztünk, fogadunk csoportokat, főleg egyetemistákat, de jönnek középiskolások is, próbáljuk tehát az állambiztonságra vonatkozó történelemtudományos szaktudást minél több embernek átadni. Ebben még biztos van sok tennivaló, de azt már nem lehet mondani, hogy nem tudni, hogyan működött az állambiztonság. A kollégákat nagyon sok dokumentumfilmhez, de most már játékfilmhez is hívják évek, évtizedek óta szakértőnek. Aki akarja, az megtalálja ezt a tudást.

Ennek fényében nézzük akkor A besúgó című filmet: tükröződik rajta ez a tudás?

Alaposan megnéztem a filmet, gyakorlatilag nincs olyan eleme, ahol – és most csak az állambiztonságról beszélek – ne lenne pontatlanság. Megjelennek azok a momentumok, amelyek a közvéleményben is élnek (beszervezés, 6-os karton, B-dosszié, tartótiszt, csoportfőnök), de látszik, hogy a filmkészítőknek is körülbelül annyi tudásuk van erről, mint egy átlagembernek, aki nem túlságosan érdeklődik a téma iránt, csak hallott róla. Ez nem számonkérés, de én ezt – mint történész – megjegyezhetem, hiszen ha egy film azt állítja, hogy 1985-ben, Budapesten játszódik, és egy besúgóról szól, akkor nyilván össze lehet vetni a filmben ábrázolt világot azzal, ami az iratokból, könyvekből, feldolgozásokból kirajzolódik.

Természetesen fikciós alkotásról van szó, a film készítői nyugodtan mondhatják, hogy nem az volt a cél, hogy pontosan bemutassák ezt a közeget, ezt a folyamatot. Elfogadom, hogy ebben a világban egy beszervező, egy tartótiszt a legalpáribb ávós módon kezeli a beszervezett titkos megbízottját, segítőjét – ez a valóságban szinte biztos, hogy nem így volt. A filmkészítők részéről ez érthető, de kényelmes hozzáállás is, hiszen így semmit nem lehet számonkérni. A néző azonban mégiscsak azt látja, hogy ez Budapesten játszódik, tehát valós közegben, 1985-ben, tehát valós időben, és egy állambiztonsági történetről szól, ami akkor létezett. Hiába nem dokumentarista alkotásról van szó, mégiscsak azt sugallja, hogy ezt kell keresnünk benne.

Vegyük lépésről lépésre: egy vidékről a fővárosba kerülő egyetemista potenciálisan jó beszervezhető alany volt?

A 80-as évektől már nem így keresték az ügynököket, a beszervezésben a célszerűséget nézték. Az 50-es évek, az ávós idők a totális elhárítás időszaka volt: mindenki gyanús, lehetőleg minél több embert szervezzünk be, mindenkit figyeljen valaki. Ezzel az alapállással 1956 után időről időre szakított a kádári politikai rendőrség, és a 70-es évek elejétől már a rendszerre potenciális veszélyt jelentő köröket, társadalmi csoportokat akarták megfigyelni – egy kisebb, de hatékonyabban működtethető hálózat volt a cél. Ekkor 6 ezer fő alá csökken a hálózati létszám, ez később, a 80-es évekre visszakúszik 8 ezer fő fölé, de a 9 ezret már nem érte el.

A hadsereg alapból paranoid szervezet

Mi volt a csúcs?

1956 előtt 30 ezer fölött volt a létszám. 56-ban szétesik a rendszer, újra kell szervezni az állambiztonságot, akkor maximum olyan 14 ezer volt az ügynökök száma. A megtorlás lecsengésével csökkent a hálózat, aztán amikor a 63-as amnesztiával sok korábbi elítélt szabadult, és az emigránsok is hazajöhettek, az állambiztonság megint úgy érezte, hogy sok feladatuk lesz, hiszen az ellenség kikerült a börtönből, és megint megnőtt a hálózati személyek száma, 11-12 ezer körülire.

De az alapelv egy hálózati személy beszervezésénél mégiscsak az volt, hogy kit, milyen kört akarnak megfigyelni. Ha volt egy problémás, laza egyetemi csoportosulás, amit veszélyesnek láttak, akkor kerestek egy olyan embert, aki arra az egyetemre megy, vagy megnézték, abból a körből be tudnak-e szervezni valakit. Én a filmkészítők helyében egy sokkal valószerűbb sztorit tettem volna bele, a legtöbb fiatalembert ugyanis a hadseregben szervezték be. Az alapból egy „paranoid” szervezet, hadititkok vannak, amiket védeni kell az ellenség elől is. A sorkatonaság után a többséget kizárták a hálózatból, de ha valakiről látszott, hogy talán még használható, mert – mondjuk – egyetemre megy, akkor felhívták a területileg vagy vonal szerint illetékes elvtársakat, és mondták, hogy van itt valaki, ha tovább akarjátok foglalkoztatni, akkor nézzétek meg az anyagát.

Tehát az egyetemi közeg hiteles.

Az ifjúsággal mindig probléma volt, 56-ból is tanulva az egyetemeken mindig volt megfigyelni való, március 15. előtt már haza kellett menni a kollégiumokból – de a megfigyelés nem mindig állambiztonsági vonalon történt. Meg lehetett figyelni valakit a KISZ-titkáron vagy az egyetemi tanárokon, vezetőkön keresztül is, még egy nagy egyetem is belátható volt a kari vezetők számára. A kollégiumigazgató, a dékán, a dékánhelyettes hivatalosan is kapcsolatban állt az állambiztonsággal, őket nem kellett beszervezni.

Tényleg?

Persze. A hálózati munka csak egy része volt az információszerzésnek, voltak olyan, lazábban az állambiztonsághoz kötődő civil „segítők”, társadalmi kapcsolatok, akiket nem szerveztek be. Ez akárki lehetett, mondjuk, a kollégium melletti üzem portása, akit időről időre felkeresnek, hogy látott-e valamit. Vagy egy erdész, aki járkál az erőben – nem kell jelentést írnia, mint egy hálózati személynek, de időről időre beszámol. És voltak hivatalos kapcsolatok is, olyan vállalatvezetők, intézményvezetők, akikhez időnként bejárt a vonaltartó állambiztonsági tiszt, és elbeszélgettek, hogy van-e valami probléma, vagy ha volt, akkor azt megvitatták.

Persze ha van egy ellenséges kör, akik elég setesután, de – számomra ez a filmből nem egyértelmű – talán még konspirálnak is, akkor jó, ha van egy ember, aki belülről is tud információkat adni, ilyenekre célszerű volt beszervezni egy egyetemistát, és az is igaz, hogy a kiszemelt ügynök hátterét tanulmányozták, feltérképezték, hogy ki is ő – persze titokban. A 80-as évek közepén általában mindezt már azért, hogy a „problémás” személyeket meg tudják figyelni.

A filmbéli Száva Zsolt pont ilyen problémás személy volt, a megfigyelésére kiszemelt egyetemista beszervezése pedig a vonaton történt. Ez mennyire hiteles?

85-ben az állambiztonság egy évtizedek óta működő, bizonyos szakmaiságot már kialakító szervezet volt, jól előkészítették, hogy a beszervezési beszélgetés hol és mikor zajlik – a lényeg, hogy zavartalan legyen. Ez sok helyen lehetett, de fontos volt, hogy a beszervező tiszt és beszervezendő jelölt beszélgetését ne zavarja meg senki: egy vonat nyilvános étkezőkocsija erre nem alkalmas. Meg kellett azt is szervezni, hogy a jelölt ott biztosan megjelenjen, nem lehetett a véletlenre bízni, hogy esetleg nem arra a vonatra száll fel. Ezt nem kockáztathatta az állambiztonság, ezt meg kellett tervezni.

Csak az újságíró ügynökök gépeltek

Hogyan például?

Rengeteg módja volt, például be lehetett hívni a hadkiegészítő parancsnokságra. Vagy valamilyen ürüggyel behívják a rendőrségre, például adategyeztetésre, és akkor, ha már itt van, foglaljon helyet, és elbeszélgetnek vele. Ha volt valami terhelő ellene, és meggyanúsították, akkor az még egyszerűbb volt, mert akkor beidézték a rendőrségre, felvettek róla egy kihallgatási jegyzőkönyvet, aztán azt mondták, várjon még egy kicsit, és akkor bejött egy másik tiszt.

A lényeg, hogy ez olyan helyen legyen, ahol nem zavarja meg semmi ezt a folyamatot, ez ugyanis nem két perc volt, mint a filmben, hanem rá kellett vezetni az illetőt, hogy miről is van szó. Ha valami kompromittáló adat alapján szervezték be, akkor is el kellett mondani, hogy igen, mi tudjuk azt, hogy – például egy katolikus papnak – nemi kapcsolata van, teljesen mindegy, kivel, mit szól majd a gyülekezet, ha ez kitudódik. Rá kellett vezetni, hogy mit akarnak tőle, és ez egy hosszas folyamat.

Ha valakinél nem volt kompromittáló alap, hanem úgynevezett hazafias alapon szervezték be, akkor pedig még tovább tartott, és a 60-as évek elejétől az új hálózati személyek több mint 95 százalékát már hazafias alapon szervezték be. Tehát nem zsarolással, hanem valahogy ráveszik, és ez két-három órás beszélgetés is lehetett. Fontos volt, és ezt elő is írták, hogy a jelölt nyugodt és kiegyensúlyozott maradjon. Az a hangnem, amit a filmben a tiszt alkalmaz a jelölttel szemben, megengedhetetlen volt – ha így dolgozott volna valaki, már régen ki kellett volna rúgni, mert nem felelt meg az előírásoknak.

A beszervezési nyilatkozatot pedig mindig a beszervezett fogalmazta meg, és ő is írta le – nem géppel írták, nem pecsételték le. Utána pedig még kioktatták a technikai dolgokról, hogy hogyan fogják tartani a kapcsolatot, és a végén célszerű volt még egy levezető beszélgetést is tartani kávé meg sütemény mellett. Amit a filmben látunk, annál még a maffiának – legalábbis a filmekben látott változatának – is finomabb módszerei voltak, de ha a film világába belefér, akkor legyen.

Az, hogy az öccse gyógyszerével tartsanak valakit sakkban, az előfordulhatott?

Alapvetően négy módon szervezhettek be embereket: ha bűncselekményt követett el – ezt nevezték terhelő alapnak –, nem indítottak ellene eljárást, nem ítélték el, hanem azt mondták, hogy majd segítesz nekünk. Volt kompromittáló alap – ami a pap esetében látszott a filmben –, itt nyilván bizonyíték is kellett, nem elég, hogy a pap beismeri. Volt aztán a hazafias alap, amikor állampolgári kötelességnek állították be azt, hogy a rendszer ellenségei ellen kell dolgozni, illetve volt az anyagi érdekeltség – ez főleg külföldiekkel kapcsolatban került elő –, hogy együtt dolgozol velünk, és akkor kapsz pénzt.

Ez a gyógyszerügy egyikbe sem illik bele, másrészt az állambiztonság azért nem volt mindenható szervezet. A rendszer egészségügyi alrendszerét nem tudták megakasztani, olyan helyekre kellett volna belenyúlniuk, amivel veszélyeztették volna a titkosságot, hiszen a fiú orvosa gyanút fogott volna. Az, hogy titokban működjenek, majdnemhogy öncél volt, ezt nem kockáztathatták.

A főhős ráadásul már a sorozat közepe táján megszerzi a gyógyszert, akkor miért nem mondja azt az állambiztonságnak, hogy nem? Sokan mondták, azt, hogy nem, például az 1963-as amnesztia után, amikor megszűnt a zsarolási potenciál. Persze sokan meg igent mondanak. Sokféle magatartás létezett, de ez a lelki vívódás mindig ott volt, és a tartótisztnek ezt folyamatosan kezelnie kellett. Nem volt célszerű, hogy terrorizálja a hálózati személyt, mert akkor az úgy érezte, hogy „hú, jelentenem kell, akkor kitalálok valamit”. A tisztek tudták, hogy megbízható információt nem kaphatnak olyan embertől, aki csak terror vagy fenyegetés hatására működik velük együtt.

A jelenéseket hogyan adták le?

Elvileg írásban, de lehetett szóban is. Ha már régóta volt valaki hálózati személy, akkor K (konspirált) vagy T (találkozási) lakásokban jöttek össze, ahol nyugodtan le tudtak ülni, és az ügynök ott helyben meg is írhatta a jelentését. Ezt mindig kézzel írták, egyetlen kivételt tudok, mégpedig az újságírókat. Logikus, hiszen a legtöbb ember nem dolgozott írógéppel. Most már mindenkinek az asztalán van számítógép, de akkor csak a gépírónők tudtak gépelni, meg az újságírók.

Ehhez képest a filmben Demeter Geri gyakorlottan gépel, de nem valószerű, hogy egy átlagegyetemista így tudott írni. Ráadásul így válik gyanússá. Kézzel írták tehát a jelentést, előfordult, hogy kollégiumban lakó hálózati személy megszólítást is írt elé, hogy úgy tűnjön, mintha levelet írna, ne váljon gyanússá a szobatársai előtt. A kézzel írt jelentéseket azután az állambiztonság legépelte.

A temető és az Astoria hihető helyszín a találkozásra, kapcsolattartásra?

A frissen beszervezetteket nem vitték lakásokba, mert akkor azonnal rájöttek volna, hogy hoppá, ezt a lakást az állambiztonság használja, kicsit ki kellett tapasztalni, hogy megbízhatók-e. Velük nyilvános vagy félnyilvános helyeken találkoztak, Budapesten jellemzően vendéglátóipari egységekben, az Astoria lehetett ilyen. A gyóntatófülke már kevésbé, az, hogy egy ilyen ávós kinézetű rendőr rendszeresen megjelenjen a papnál, az biztos, hogy gyanús lett volna, ráadásul a gyóntatófülkéből ki is hallatszik, amit beszélnek.

Vidéken nagyon sokszor a szabadban találkoztak, mert ha beülnek a kocsmába, ahol mindenki mindenkit ismer, rögtön feltűnik, hogy kik ezek. A temető elképzelhető, de persze akkor ki kell dolgozni egy bizonyos legendát: egy veszprémi gyerek mit keres a budapesti temetőben. Ha kioktatja a tartótiszt, hogy mit kell mondani, például hogy a nagymamám testvérének itt van a sírja, akkor lehet.

Elbeszélgettek a káderapukával

A 80-as évek közepén az állambiztonság tisztában volt már annak a „veszélyével”, hogy az egyetemeken az új politikai elit bontogatja a szárnyait?

Az állambiztonság csak a rendszer védelme szempontjából vizsgálta, hogy itt ellenséges kijelentések hangzanak el. Megfigyelték őket, hosszan, nem úgy, mint például az aszódi találkozószerűség kapcsán, hogy na, akkor rajtaütünk, mert mi van, ha ez csak egy ellenőrizetlen információ? Ezt körbe kellett járni. Sokszor – így hívták – bomlasztották a csoportot, elbeszélgettek például a káderapukával, szóljon rá a gyerekére, hogy rossz társaságba keveredett. Behívtak két embert, és rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették, de mást meg nem azok közül, akik szintén ott voltak – őket miért nem?

Bizalmatlanságot szítottak a csoportok között, de ezek azért nem szervezett csoportok voltak választott vezetőkkel, inkább laza csoportosulások. Ha például előadásokat, repülőegyetemet tartottak lakásokon, akkor azt megfigyelték, de többnyire nem ütöttek rajtuk, igaz, ilyenre is akadt példa. Szinte már öncélúan gyűjtötték az adatokat, és sok esetben ezzel mintha véget is ért volna a tevékenységük.

Nem rúgattak ki senkit az egyetemről, a kollégiumból?

Ehhez nem kellett az állambiztonság, ha valakit például – a nem engedélyezett tüntetésnek minősülő – március 15-én igazoltattak, akkor a „sima” rendőrség hivatalból értesítette az egyetemek, főiskolák, középiskolák vezetőit, hogy ezt és ezt letartóztatták.

Az előfordulhatott, hogy egy beszervezett hálózati személy az állambiztonság ellen dolgozzon, megvezesse őket?

Nem, mert mindig ellenőrizték az információkat, és ha valaki – akár tudatosan – dezinformált, azt figyelmeztették, hogy dolgozzál rendesen. Furcsa, de valamilyen szinten az állambiztonság is ki volt szolgáltatva a hálózati személyeknek, hiszen rajtuk keresztül kaptak információkat, ezért volt fontos számukra azok ellenőrzése. A filmben inkább kicsit az a hiteltelen, hogy ilyen rövid idő alatt – szeptember elejétől november 7-ig – ilyen nagy utat járjon be a főhős. Két hónap alatt nincs elég idő arra, hogy ezt az utat lelkileg végigcsinálja.

Egy valódi hálózati személy, aki csak egy tartótiszttel találkozott, ennél lassabban ismerte volna ki magát ebben a helyzetben. Lehetett fogalma arról, hogy hoppá, ez nem a sima rendőrség, ez valami politikai ügy, de nem tudhatta a szervezet nevét, kiterjedését, sem azt, hogy kikkel áll szemben, mit várnak el tőle pontosan és így tovább.

85-ben már lehetett tudni, mi ez a szervezet, nem?

Azt, hogy létezett állambiztonság, lehetett tudni, hiszen a középiskolában is volt állambiztonsági osztályfőnöki óra, de hogy volt III/III. Csoportfőnökség meg hasonlók, az az 1990-es Dunagate-botrányban derült ki.

Gyártottak hamis kartont, illetve semmisítettek meg dossziékat?

Az állambiztonság nem csinált valakiről még 85-ben sem hamis kartont azért, mert tudták, hogy később nagy ember lesz, és ezzel tudják majd zsarolni. Az előfordult, hogy valakit úgy tartottak nyilván, hogy együttműködő, és kitöltöttek róla egy kartont, de nem jentett, vagy a tartótisztje írt helyette jelentést, mert teljesítménykényszer volt, és tőle is elvárták.

Egy karton az ügynökök listáján csak egy név – sosem voltak egyébként ügynöklisták –, de mögötte rengetegféle ügynöki magatartás húzódik. Az állambiztonság viszont nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha bekövetkezik a rendszerváltás. Ez egy szigorúan titkos közeg volt, és úgy gondolták, hogy ez így is marad. Nem hitték, hogy a dossziék egyszer bekerülnek egy kutatható levéltárba.

EDDA Művek és Macskafogó

A film vége felé, amikor a fiúk a rendőrökkel verekednek, az már Bud Spencer-i jelenet, jóllehet ez ma is hivatalos személy elleni erőszak lenne.

Ezért is különös, hogy ezeket az embereket, akik megverik a rendőröket, elengedik.

A végén a fiatalokat be akarták szervezni amerikai ügynöknek?

Ez számomra nem derült ki. Emlékezeti szempontból, laikusként kicsit azért vagyok szomorú, mert ez a jelenet úgy állítja be, hogy nem a magyar társadalom önszerveződő vagy ellenzéki csoportjai csinálják majd a rendszerváltást, hanem az ellenséges nagyhatalom által segített, vezetett – beszervezett? – emberek. Megerősíti azt az állambiztonsági doktrínát, hogy igen, az ellenséges imperialista hatalom beavatkozik, és ő szervezi az ellenséges elemeket.

Összességében lehet azt mondani, hogy a film vissza akart adni valami hangulatot ebből a korból a mai fiataloknak és az HBO külföldi nézőinek?

Lehet, de én akkor sem tudom nem történészként nézni. Nem lehet számonkérni mindezt egy fikción, de el lehet mondani, hogy ez a kép pontatlan. Illik mindez az emberek többségének a múltról alkotott képébe: „igen, volt Kádár János, egyetem, EDDA Művek, Európa Kiadó, valami 80-as évek, retró. A Macskafogót mikor is mutatták be? 86-ban, mindegy, belefér.”

Ugyanez a helyzet az állambiztonsággal. Nyilván egy fikciónak nem az a feladata, hogy tanítson meg ismereteket közvetítsen, de tetszik, nem tetszik, akkor is közvetít ismereteket, és gyakorlatilag azokat a félismereteket adja tovább, ami eddig is élt a köztudatban. Maga a cím is belehelyezi az állambiztonságról szóló moralizáló diskurzusba az egészet, ami a szakmai diskurzus ellenében van.

Ha meg akarjuk érteni, hogyan működik egy diktatúra, a titkosszolgálat, miért van az, hogy valaki vállalja a beszervezést, akkor megértő vizsgálat alá kell vonni. Ha nem akarjuk megérteni az indítékait, a körülményeit, akkor marad az ítélkezés, ahogy a végén a lány is számonkéri, hogy te voltál a besúgó, az áruló. Nyilván ez egy egyszerűsített képlet: van egy rendszerellenes társaság, a mából ők a jók, és van a rendszer, ami ellen szervezkednek, az a rossz.

De a valóságban ilyen szituáció nagyon ritkán fordul elő, ritkák az ilyen „mi és ők” helyzetek. Ilyen egy börtön, ott tényleg vamzerek vannak, vagy a maffia, a szervezett bűnözés. Egy társadalom nem így működik. A rendszerrel való együttműködésnek számtalan formája és fokozata létezett, többféle ember van, akik különböző döntéseket hoztak: ebben a közegben kell megértenünk, miért sikerült sok embert rávenni a beszervezésre, és elhitetni velük, hogy amit csinálnak, az nem besúgás.

(Borítókép: Részlet A  besúgó című filmből. Fotó: HBO)