Egy maroknyi fiatal közös akaratából, az ókori kultúra és történelem iránti szeretetéből született meg egy különleges kezdeményezés, a Collegium Gladiatorium. Az egyesület célja a római kori gladiátorjátékok rekonstruálása, a közönség szórakoztatása és egy összetartó, erős közösség létrehozása.
A harcosok küzdöttek már Európa számos színpadán, Spanyolországban, az Egyesült Királyságban és Németországban is. Az egyesület képviselőjével, Keczkó Szabolccsal beszélgettünk.
Beszélne kicsit a kezdetekről?
1994-ben alakultunk azzal a céllal, hogy a római gladiátorjátékokat rekonstruáljuk. Tíz fiatal jött össze, és mindenkit érdekelt valami – az antik vallás, a hadtörténet, az építészet, a kultúra –, és úgy találtuk, hogy a római kort legjobb a gladiátorjátékokon keresztül népszerűsíteni, mert tulajdonképpen minden megtalálható benne. A csapat nagy része kalandvágyó volt, próbára akarták tenni az erejüket és az állóképességüket. Rengeteg kutatómunka van a dologban, többször lett átalakítva a fegyverzet és a felszerelés, mire elnyerte mostani formáját.
Milyen forrásokra támaszkodtak?
Nincs sok hiteles forrás, de néhány dolog fennmaradt. Alapul vettük Roland Auguet 1978-as, Kegyetlenség és civilizáció című könyvét, ami leírja, hogyan nézhettek ki ezek a harcok. Délelőtt voltak az állatviadalok, napközben a kivégzések, délután pedig a főműsor a gladiátorjátékokkal. Ezeknek az emlékeknek azonban rengeteg része hiányos, nagyon keveset tártak fel belőlük. A java a pompeji ásatásokon került elő, ami egy szinte hermetikusan lezárt terület volt. Kerültek elő a birodalom más területeiről is, de jóval kevesebb, ezeket így megkapni és lemodellezni nem könnyű feladat. Mi egy szeletét vettük ki, és lehet, hogy nem vagyunk mindenben korhűek, de számunkra a cél az, hogy a műsor részét megelevenítsük, hogy a közönség valóban az ókori Rómában érezze magát.
A felszerelések hogyan készültek?
Amikor elkezdtük, nem tudtuk a méretarányokat. Képekről láttuk őket, voltak sisakrekonstrukciós kísérletek. A különbség, hogy ezek fémlemezből vannak, mert az jobban bírja a strapát. Egy bronzsisak elkészítése egymillió forint, és hamar tönkremegy. Gladiátorhálót sem találtak, nem tudjuk, hogy nézett ki. Ezt a mozaikok, domborművek alapján nem tudjuk levenni. Gondoltunk egyet, akadt egy ismerősöm, aki halász volt, úgyhogy kértem tőle egy dobó halászhálót. A különbség az, hogy nagyobb a szemnagyság, és vastagabb anyagból készül, mivel emberekre vadászunk vele, és nem halakra. Ugyanígy rendes gladiátorkardot sem találtak.
Miben különbözik az egyesület a világ többi csapatától?
Úgy gondolom, hogy a markáns különbség köztünk és a többi csapat között, hogy amikor mi fellépünk, komplett műsort adunk elő. A nagyobb fesztiválokon, amelyek több napig tartanak, van olyan műsorunk, ahol bemutatjuk a különféle gladiátortípusokat és a küzdési stílusukat, ami azt a célt szolgálja, hogy a közönség értő szemmel tudja nézni magát a gladiátorjátékot. Ezáltal felépítünk olyan komplex műsorokat, amelyek hosszú távon szórakoztatók. Aquincumban, a Florália tavaszünnepen is úgy csináltuk, hogy bevonult a politikus, akinek a testvére, egy hadvezér a legutóbbi hadjáraton szerzett javadalmakból finanszírozta a küzdelmeket, hogy megnyerjék a leendő választókat.
Bemutattuk a küzdő feleket egyenként, ezáltal teremtettünk mögéjük mondanivalót, és a közönség nemcsak azt látta, hogy jön, harcol, meghal és kimegy, hanem van egy háttértörténet is. Ehhez hozzátartozik a közönségnél a döntési lehetőség, amivel rendelkezhetnek egy gladiátor felett, hogy életben marad, vagy meghal, mintha tényleg az ókorban lennénk. Ilyen komplexitású és dramaturgiájú műsorról nem tudok, hogy bárki más is csinálná rajtunk kívül.
Hogyan állt össze a csapat, és hogyan sikerült megtartani ilyen hosszú időn át?
28 éve alakult az egyesület. Ennyi idő alatt emberek születnek, halnak meg, jönnek, mennek. A kezdetekkor elmentünk egy élő szereplős fantasytáborba. A rendezvény végén volt egy fantasy bajvívó verseny, ahol előadtunk két kardpárbajt. Az ezt követő első edzésen harminchat ember jelent meg, mert valami olyasmit kínáltunk, ami korábban nem volt. Sokan nem csak egy könyvet szerettek volna olvasni, hanem komolyan érdekelte őket, hogy amikor azt írja, hogy a főhős két órát állt a csatasorban, és harcolt, az valójában hogyan nézett ki. Ezeket a fiatalokat sikerült megfognunk. Különböző rendezvényeket, táborokat szerveztünk, amelyek építették a csapatot.
Ugyanakkor az idők változnak és az emberek cserélődnek. Van olyan tagunk, aki mára Hong Kongban állatorvos, vagy Írországban tanár. Sokan elmentek, de sokan jöttek is egy ideig. De azt kell mondanom, hogy az emberekben csökken a kitartás. Több hagyományőrző csapattal vagyunk összeköttetésben, és azt látjuk, hogy egyre szimpatikusabbá válnak az olyan jellegű mozgásformák, amelyek nem járnak elköteleződéssel.
A harcművészeteknél más a helyzet, mert azokkal szemben elfogadóbb a társadalom, hisz ha azt mondja valaki, hogy karatézni jár, az jó dolog, de ha azt, hogy gladiátorkodni, arról más a reakció. Régen is számított a körülöttünk lévők véleménye, és most is számít, ami nem feltétlenül kedvez ennek, ezért is van szükség elhivatottságra.
Az egyesületnél is van egy, a harcművészethez hasonló vizsgarendszer. Ezt hogyan kell elképzelni?
A felszereléseknek és a küzdelmeknek köszönhetően lehet komoly sérüléseket is okozni, ezért ez nem úgy van, hogy lejön az ember edzésre, és két hét múlva gladiátorként rohangál az arénában. Súlyos sérülés sosem volt, hála a rengeteg gyakorlásnak, a kétórás edzéseknek, valamint hogy két vizsgát le kell tenni, mielőtt valaki küzdhet előadáson. A kezdők fakarddal gyakorolnak, állóképességet fejlesztünk náluk, és erőnléti edzést tartunk. A vizsgákat követően választhat az ember fegyvernemet, azzal megy az alaptechnikai képzés, és ha megvan a felszerelés, akkor felléphet. A felszerelés egy részét mi adjuk, a másik részét a gladiátornak magának kell elkészítenie.
Hogy fogalmazná meg az egyesület arc poeticáját?
Ezt mindenki más miatt csinálja. Van, aki csak erőpróbát lát benne, van, aki kalandot, van, aki ezzel tudott utazni, hisz rengeteg országban megfordultunk. Van, aki egy jó társaságot keresett, és van, aki a történelemért van itt. A gladiátorság nem olyan, mint a római légió. Nálunk mindenki külön egyéniség, de mégis megvan a bajtársiasság. Itt a civil életben is barátságok szövődnek, ami sok ember életét meghatározza. Én imádok kiszakadni a hétköznap borzalmas valóságából, és egy ókori harcos bőrébe bújni.
Hogyan invitálna meg valakit, hogy a XXI. században legyen gladiátor?
Ha valaki szeretné magát igazán próbára tenni, ha keres valamit, ami eltér a hétköznapitól és az elfogadottól, fejlesztené a kitartását és az állóképességét, mindezt pedig egy összetartó csapatban tenné, annak érdemes csatlakozni hozzánk.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)