Két magyar lánnyal beszélgetek Manhattan szívében, a Hungary L!ve Festival harmadik estéjén. Túl vagyunk egy előadáson, és épp arra várunk, hogy az esti koncert fellépői birtokba vegyék a színpadot.
Mindkettejüket meglehetősen fiatalon, Alexát hat-, Petrát nyolcévesen költöztette el családja Magyarországról, de jóban csak New Jersey-ben, a garfieldi cserkészcsapat tagjaként lettek, ott ismerték meg egymást.
Ha hazalátogatok Magyarországra, sokszor érzem úgy, hogy az otthoni magyar fiatalok kevésbé ragaszkodnak a magyar kultúrához, mint a külföldi magyarok. Biztos vagyok benne, hogy én több népdalt ismerek, mint az otthoni kortársaim. De ez talán logikus is. Nekik az a kérdés, hogy mi a menő vagy a divat a világban, nekünk pedig az, hogy miként ne veszítsük el a magyar kultúra és hagyományok ismeretét és szeretetét
– mondja Petra, és barátnője hasonlóan vélekedik a kérdésről.
Célzottan az esti Random Trip-koncertre érkeztek, bár magát a formátumot nem ismerik, Zentai Márk neve megragadt bennük. A hír hallatára kicsit ráncolom a homlokom, hiszen alig egy perce mesélték, hogy már több mint tizenhat éve költöztek ki Amerikába, Zentai Márk pedig épp azután kezdett itthon popkarriert befutni Ments meg szerelem című dalával. Mint kiderült, a kint élő magyar közösségek nyomon követik az otthoni történéseket, így egy-egy ikonikus dal náluk is éppúgy felkerülhet a dallamtapadó listára, mintha csak a Viva TV-n nevelkedtek volna. Fluor Tomi alapszámaira a mai napig buliznak, a különbség csak annyi, hogy ami nekünk Mizu, az nekik a legós dal.
A fesztivál harmadik napjának estéjén Duda Éva társulatának Mirror című előadását látjuk, a nézőtér tele van, több generáció képviselteti magát, és nagyjából a terem kétharmadát magyarok foglalják el. A maradék székek felén leginkább helyi lakosok ülnek, de ez sem jelent gondot, mert a tánc az egyik olyan nyelv, amelyet az egész világon értenek. A darab magával ragadó az első pillanattól az utolsóig. Az előadás alapkoncepciója, hogy bemutassa az emberi interakciók szélsőségeit.
A táncosok egy darabig úgy léteznek a térben, hogy bár fizikailag közel vannak, mégsem vesznek tudomást egymásról. Majd megtörténnek az első találkozások, amelyek felfokozottak, néhol kifejezetten támadó jellegűek.
Az előadók felfoghatatlanul hosszú időn keresztül félelmetes tempót diktálnak, olyan feszültséget generálva, hogy magunkban már szinte könyörgünk a nyugalomért, a lassú mozdulatokért
és azokért a pillanatokért, amikor a táncosok közötti interakciót nem önző ambíciók vezérlik. Szerencsére erre is bőven mutatnak példát, de pont a lelkünkben generált érzés a legnagyobb tanulsága az előadásnak. Úgy tudunk csak kapcsolódni egymáshoz, ha nem a saját történetünket keressük a másik személyben, hanem a másik személyét, ami majd helyet kap a mi életünkben. Ha utóbbira koncentrálunk, kevesebb energiabefektetéssel is lényegesen több jó dolog születhet meg.
A darabtól függetlenül a két magyar lány is ezt a gondolatot erősítette meg a beszélgetésünkben. Eddigi tapasztalataik szerint a kint élő magyar közösség tagjai őszintén támogatják egymást. Ezt a szokásukat pedig világszinten kiterjesztették. Azt mesélték, hogy amikor például másik országban dolgoztak, a közösség tagjai felkeresték az ottani ismerőseiket, hogy a lányoknak ott se legyen gondjuk a beilleszkedéssel.
Ha az ember New Yorkban él, mindenfajta kultúrát fogyaszt. Nagyon örülök, hogy az otthoni kortárs magyar kultúrát el tudják hozni ide is, sok újdonságot mutatnak, pedig én figyelemmel követem az otthoni művészeti történéseket, de annyira nem vagyok naprakész. Ez egy remek lehetőség arra, hogy olyan alkotókat, alkotásokat lássak, amiket és akiket eddig nem ismertem.
Ezt már egy másik néző mesélte, aki eredetileg magyartanár és népművelő. Nagyobb társaságban érkezett, akikkel együtt az egyetlen és legnagyobb kritikájuk az volt a fesztivállal kapcsolatban, hogy árulhatnának jó magyar borokat, mert akkor a kultúra is jobban csúszik.
(Borítókép: Spencer Platt / Getty Images / AFP)