Mindenki megfigyelő, mert mindenki szenvedélyes kukkoló. Olyan információk birtokában vagyunk, amik valakiknek valamiért valamikor hasznosak lehetnek. Mi pedig önként is képesek vagyunk ezeket átadni, ha szeretnénk megfelni, szeretni vagy szeretve lenni. Kicsit erről mesélt Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadása, amit a Hungary L!ve Fesztivál a New York-i magyaroknak és amerikaiaknak adott elő.
Ha létezik előadás, ami tökéletes választás lehet egy New York-i kortárs művészeti fesztivál egyik produkciójának, ami azt hivatott megmutatni az Amerikában élő magyaroknak vagy maguknak az amerikaiaknak, hogy miként gondolkodunk a világról, a magyarságról, akkor az biztosan Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadása. Milyen jó, hogy nem kell erről feltételes módban beszélnünk, hiszen a második Hungary L!ve Fesztivál egyik előadása pontosan ez a darab volt.
Az elmúlt hónapok A besúgó című sorozattól voltak hangosak. Rajongó és kritikus hangok egyaránt kifejtették a véleményüket Szentgyörgyi Bálint író-rendező alkotásáról, az Index is több cikkben foglalkozott a témával. A Megfigyelők szintén az ügynökkérdést dolgozta fel, egy orwelli, nyomasztó és nagyon jelenszerű köntösbe bújtatva a történetet. Bár a téma és a dalválasztás egyezik, fontos megjegyeznünk, hogy a két produkció egymástól függetlenül készült, a Trafó előadását 2019-ben mutatták be, és bár A besúgót idén áprilisban, a forgatókönyv már évekkel ezelőtt elkészült. Viszont itt nem az a kérdés, hogy egymáshoz viszonyítva a két alkotás milyen, hanem hogy önmagukban mit jelentenek, és annyit leszögezhetünk, hogy mindkettő más okból nagyon fontos.
De most maradjunk Kelemen darabjánál, hiszen a fesztivál negyedik napja egy telt házas Megfigyelőkkel indult.
A Trafó pincéjében játszott előadásnak egyik erős eleme a díszlet, amit érthető okokból nem tudtak kiutaztatni a tengerentúlra, de még a külön az erre az előadásra improvizált részlet-díszlet is remekül erősítette az előadást. Azért fontos megjegyeznünk, hogy bár Schnábel Zita, aki az 1965-ben játszódó darabhoz eredeti bútorokat szedett össze, csodálatos munkát végzett, ám ez az előadás olyan erős mondanivalóval rendelkezik, hogy díszlet nélkül is megállná a helyét.
A történet szerint az állambiztonság elkezdi figyelni és figyeltetni a magyar származású angol Michael Besenczyt (Rétfalvi Tamás), aki vendéghallgatóként rendezőnek tanul a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Arra gyanakszanak, hogy a férfi az angol hírszerzésnek kémkedik. A róla jelentő megfigyelőknek bizalmas és baráti vagy akár romantikus kapcsolatot kell kialakítaniuk a megfigyelttel, miközben ők maguk is egyre növekvő dokumentumhalmazokká válnak.
Az információ nem tűnik el, csak átalakul. Nagyon izgalmas, jövőbe mutató párhuzamokat szőttek bele az előadásba, az egyik ilyen, mikor arra utalnak, hogy besúgókra egy idő tán már nem is lesz szükség, mert a technika fejlődésével mindenki önként dokumentálja a körülötte tapasztalt világot. Ez az a pont, amikor csak azért nem törüljük le magunkat egyből a közösségi médiáról, mert előadás közben nem illik elővenni a telefont.
Rengeteg olyan momentuma van az előadásnak, ami
kicsit sem szájbarágósan, pont ezért csontig hatolóan utal a jelenlegi aktuálpolitikai helyzetre.
A karakterek egyik legnagyobb erőssége, hogy senki sem jó vagy rossz, az ambíciók kiszámíthatatlanok. A legrejtélyesebb figura maga Besenczy, akiről nem lehet egyértelműen megmondani, hogy az állambiztonság jó okkal figyelteti, vagy sem, hiszen a lényeg nem ezen van, inkább a rendszer működésén vagy a rendszer által bedarált és meghasadt személyiségeken.
Somogyi Sándor (Baki Dániel) a vendéghallgató barátja, akiben az egyik legérdekesebb elem, hogy bár egész életében el kellett fednie valódi arcát, és hazudnia saját magáról, a vágyairól, mégis nehezére esik ugyanezt megfigyelőként produkálnia. A karakter erős szeretethiányban és apakomplexusban szenved, pont ezért érdekes megfigyelni, miként alakul a viszonya a tartótiszthez.
A menyasszonya Sárközi Judit (Józsa Bettina), akiről azt nem lehet megmondani, hogy a legokosabb vagy a legnaivabb szereplő, de az biztos, hogy remek példája annak, amikor az ember szinte öntudatlanul válik mások eszközévé.
Horváth hadnagy (Jankovics Péter) egy hideg, kiszámíthatatlan figura, aki mint a kommunizmus lelkes híve kezdi meg munkáját, de ambíciója nála is megkérdőjelezhetővé válik a darab végére. Félelmetes férfi, de talán a legjobban ő retteg saját magától.
A rengeteg ellentmondásos szerep mellett kicsit egyértelműbb, egyszerűbb és tisztább Rózsa Erzsi (Réti Iringó) karaktere, aki Puma fedőnév alatt szállít leginkább hasznavehetetlen információkat a megfigyeltről. Erzsi is a magyar néplélek egy szeletét tárja elénk, nem akar mást, csak mindenkinek megfelelni és szeretve lenni, ennek oltárán pedig addig áldozza fel a tisztességet, amíg nem marad semmije. Réti Iringó két másik epizódszerepben is feltűnik, mindegyikben remek.
Kelemen Kristóf darabja rengeteg mindenről beszél, sok dologra világít rá, és elgondolkoztat, de talán az egyik legerősebb fegyvere, amikor a nézőket rádöbbenti arra, hogy mindannyian megfigyelők vagyunk. Bár az előadás nagyjából ezzel a kijelentéssel veszi kezdetét, mégis a vége felé tár elénk egy olyan jelenetet, ami a leginkább kimozdítja a nézőket abból a biztonságot jelentő tudatból, hogy tekintetünket egy láthatatlan negyedik fal rejti el a színészek elől.
Az előadást szűnni nem akaró tapssal díjazta a kinti közönség, a mondanivaló származástól függetlenül szíven találta az embereket. Miközben kifelé sétáltam a Dominic utcára, ami a 6. utcával zárja özre a HERE Arts Centert, végig lelkes nézői beszámolókat hallgattam. Többen megkönnyezték az előadást. Persze fontos és gyönyörű dolog a hagyományok tisztelete, de ezt volt az az este, amikor a leginkább éreztem a tömeg árnyékában sétálgatva, hogy a kint élő magyarokban lángol az igény a kortárs magyar kultúrára is. A tömegből kiszúrtam egy ismerős arcot,
a New Yorkban élő Röhrig Géza beszélgetett az ismerőseivel,
akit sikerült elcsípni pár mondat erejéig.
Kultúrdiplomácia szempontjából ez egy senki földje. Próbálom az antennáimat nyújtogatni, de nem nagyon jönnek ki előadások. Az, hogy a Hungary L!ve Fesztivál kiutazott, és egy teljes héten át ingyenesen megtekinthető produkciókat mutat be, egy oázis a sivatagban.
Ha már a Megfigyelők előadást néztük, az ügynökakták nyilvánosságra kerüléséről is kérdeztem az Oscar-díjas Saul fia színészét.
Szerintem a magyar politika szégyene és adóssága, hogy ezt a dolgot még nem rendezte, és azt hiszem, hogy már le is csúsztunk róla, túl sok idő telt el. Ezt a rendszerváltás után kellett volna nyilvánosságra hozni, mint ahogy megcsinálták ezt a csehek, a lengyelek vagy akár a németek. Ugyanúgy el lett mismásolva, mint oly sok más. De nincs rá politikai akarat, és nem is lesz.
A nehezen emészthető, de annál fontosabb előadás szorító hatását a Nublu 151 klubjában az Artisans zenekar és a DJ Bootsie trió segítettek oldani. Mindkét fellépés remek hangulatot generált, de a zenéről majd egy későbbi cikkben értekezünk.
(Borítókép: Szkárossy Zsuzsa)