Milyen érzések vannak önben a Music International Grand Prix kapcsán?

Különleges élmény, mivel nagyon rég versenyeztem, és akkor is mint zongoraművész tettem azt. A mostani kicsit hibrid volt, hiszen zongoráznom is kellett, de alapvetően a lemezem versenyzett, amit tavaly készítettem. Nagyon jó visszahelyezkedni ebbe az érzésbe. Óriási adrenalint ad egy ilyen versenyszituáció, ha az embernek már van kellő tapasztalata, mivel az addigi erős stresszforrást a rutin segít jól megélni.

Kicsit sűrű volt most az életem, így a készülés folyamata is elég hektikusra sikeredett, sok mindent kellett feláldoznom, hogy gyakorolhassak. A kislányunk most lett egyéves, ebből adódóan egy zongoraművész érzelmi készlete is bővül. Nem tagadom, a lemezen elhangzó néhány átirat is ebből fakadt, főleg a lírai dalok. Persze az is egyértelmű, hogy a gyakorlás, az alvás, a távollétek ténye teljesen megváltozott, de szerintem mindent megér, ha az embernek gyermeke van.

Mindezek mellett is úgy érzem, jól fogadták a lemez tartalmát és az előadásomat is a versenyen. Egy picit kakukktojás voltam, hisz klasszikus zenei lemezeket az esetek 99 százalékában úgy készítenek, hogy régóta, akár több száz éve megírt darabokat játszanak el Liszttől, Bartóktól, hasonlóan nagy zeneszerzőktől. Az én lemezem azonban csakis átiratokat tartalmazott. 

Volt egy érdekes pont is, ahol a zsűri kérdezte, hogy hol van a kotta, mert esetleg a döntőben szeretnék nézni a darab mellé azt is. Elmondtam nekik, hogy még nincsen, mert ezek az átiratok annyira frissek és improvizatívak.

Ez is jól mutatja, hogy az a zenei stílus, az a szabad irányzat, amit Liszt megalkotott, egyre jobban kezd kiveszni a komolyzenéből. Persze a könnyűzene átvette, de ez nem kell azt jelentse, hogy többé nincs létjogosultsága a komolyzenében. Ezt végül olyan jól fogadták, hogy

Megfogta őket az, hogy bár minden elő van készítve és ki van gyakorolva, de azt az utolsó kis ízesítést, azt ott helyben kell hozzáadni, az ott születik meg, hisz nincs két egyforma színpad, akusztika vagy zongora.

Már komponált, mielőtt olvasott volna

Hol volt az a pont, ahol azt érezte, hogy megszületett a saját hangja a zenében?

Valahol mindig is éreztem, hogy mit akarok a zenével kifejezni. Kisgyerekként még nem tudtam kottát olvasni, de már fantáziálgattam. Miniatűr darabokat, keringőket komponáltam a családomnak, amik apró hangulatdarabok voltak. Akadt köztük szomorú, vidám, ünnepélyes, ilyen címeket is kaptak. Mire megtanultam kottát olvasni, és hogy mi az elvárás, addigra annyira belém égett ez a fajta öngondolkodás, hogy nem tudott elveszni. Az a pillanat, amikor már tudatosan azt mondtam, hogy igen, ez az irány, az már nyilván felnőttkorra tehető, olyan 18-19 éves lehettem. Addigra egy zongoraművész megszerzi a kellő technikai szükségleteket, és utána nem az a kérdés, hogy mit játszunk, hanem hogy hogyan.

Ez egyenes arányban nőtt a rajongásommal Cziffra György iránt, de egyenes arányban nőtt azzal a felismeréssel is, hogy

Nincs két egyforma zongorista, aki ugyanúgy érinti meg a billentyűket. Az én játékomnál nem a technikát kell elsődlegesen kiemelni, hanem hogy minden hangba próbálom beletenni a teljes érzelmi világomat, a szívemet és a lelkemet is, különben nem lenne értelme. Azért játsszam el, hogy utána tapsoljanak? Nem. De nem is azért, mert ez egy kötelesség, vagy mert vizsga lesz, és túl kell rajta jutni – mint egy matekérettségin az én esetemben. Itt más a helyzet.

Ez a zene érzelmi dominanciája, ami kicsit a mai világ ellen szól, hisz egyre jobban távolodunk el az igazi mélységektől és kapcsolatoktól, attól, hogy valaki teljesen őszinte legyen, hisz 

Az ehhez mérten mély zongorajáték sokkal nagyobb hibafaktort tartalmaz. Ezért van az, hogy mikor a régi zongoraművészeket hallgatjuk, a szó technikai értelmében véve hibázhatnak, de olyan zene van mögöttük, és olyan hangszín, hogy az embert egyszerűen nem érdekli az a pár félreütött hang, mert a tartalma átjön.

Egy olyan állapot kell a színpadon, amikor hagyjuk megtörténni a dolgokat, hogy az ember tele legyen érzelemmel, amit át tud majd adni. Kell egy minimális vehemencia is, mert a közönség a napi nyolcórás munkája után, mikor eljön a koncertre, akkor sírni akar, vagy nevetni, de nem arra lesz kíváncsi, hogy valaki szépen sorrendben el tudja-e játszani a hangokat.

Hit az egyszerűségben

Hol van az egészséges egyensúly a zenész önkifejezése és a közönség szórakoztatása között, az öncélúságot elkerülve?

Érdekes, hiszen ismerünk több olyan zenészt is a nagyvilágból, akiknél rengeteg a manír, de ami még érdekesebb, hogy van, mikor ehhez elképesztő szakmai tudás is párosul, mégis rajta van a máz. A mai világ furcsa mód vevő erre, hisz a társadalom vizualitásban gondolkodik, és már nem csak az a lényeg, hogy mit hallunk, hanem hogy mit látunk, annak pedig színesnek és különlegesnek kell lennie, hogy a sok közül az ember kiszúrja. 

Lehet, hogy nem veszek fel rikító öltönyt, nem csinálok magamnak furcsa hajakat, vagy nem nyilatkozom polgárpukkasztó módon, de ettől függetlenül, ha az ember kimegy egy fekete zakóban, egy fehér ingben, leül a zongora mellé, elmond valami őszintét a közönségnek a hangokon keresztül, az előbb vagy utóbb, de inkább előbb, átmegy. Nem találkoztam még olyannal, hogy ez hosszú távon ne történt volna meg.

A közönségépítés már egy másik dolog. Nekem sikerült elérnem az embereket itthon és külföldön látványos hatáselemek nélkül is. Ebben sokat segítettek a versenyek, azok a kitüntetések és díjak, amik felhívták a figyelmet rám indirekt módon. Bizonyos szempontból megértem azokat, akik valamilyen külsőséggel próbálják elérni a sikert. Nagyon nehéz egy fiatalnak kiemelkedni a sok közül, hisz rengeteg tehetséges zeneművész van ma Magyarországon.

Tegyük fel, hogy itt ül két ember az asztalnál velünk, az egyikük életében nem hallgatott komolyzenét, a másik nagyon is szereti a műfajt, de nem ismeri az ön munkásságát. Mivel győzné meg őket, hogy nézzenek el egy koncertjére?

Ami legelsőnek eszembe jutott, hogy megmutatnám nekik Liszt Ferenc Nagy Kromatikus Galopp művét Cziffra György feldolgozásában. Az önmagában egy vizuális élmény. Az az erő, dinamika és látvány, ami abban a régi, fekete-fehér felvételben van, lenyűgözi az embert. Ezt azért tudom, mert teszteltem a saját családomon belül, és még a kisgyerekek szája is tátva maradt. Háromperces a darab, de végignézik, és nem hiszik el, ami ott történik. A legfontosabb, hogy akivel meg akarjuk szerettetni, annak ne negyvenperces Schubert-szonátákat és Bartók legnehezebb, ám csodálatos műveit mutassuk, hanem valamit, ami dallamos, ritmusos, rövid. Operából is a Parasztbecsületre kell elvinni egy fiatalt, és nem egy Wagnerre.

Sok olyan klasszikus zenei koncert van, ahol könnyűzenei darabokat is tesznek a repertoárba, hogy ezzel hozzák közelebb a két világot.

A másik, amivel meggyőzném őket, hogy én is szeretem a könnyűzenét, szívesen barangolok Presser Gábor vagy Rúzsa Magdi világában, ezért tudom, hogy azt az adrenalint, azt a tombolást, amit egy könnyűzenei koncertélmény ad, arra a komolyzene nem képes, ellenben a komolyzene olyan tartalmi és érzelmi mélységekig tud hatolni, amire pedig a könnyűzene nem hivatott.

Ez egy olyan elmélyültség, amikor az ember életében bekövetkeznek nagy horderejű érzelmi dolgok. Az ember szerelmes lesz, csalódás éri, megtapasztalja a veszteséget. Ekkor mindig eszünkbe jut egy olyan könnyűzenei darab, ami megérint minket, de a komolyzenében is van rengeteg olyan mű, ami teret ad ezeknek az érzéseknek. Ez két külön világ, ami végeredményben mást ad. Csak esélyt kell hagyni, hogy hatással legyen ránk. Ezek után 99 százalékban ha nem is fanatikus komolyzene-rajongó lesz az ember, de közelebb kerül hozzá.

Tematikus esteket tartottam, szabadtéri koncerteket szerveztem, kimondottan fiataloknak rendeztem eseményeket, amiknek címük volt, de nem az, hogy Balázs János zongoraestje, mert ez nem elég. Olyan tematikát kell felvonultatni, ami megfogható, ami ad egy támpontot. Ezek lehetnek akár szójátékok az előadás címében, mint Zongopera, hogy el tudják helyezni, és ezek nem a színvonal esését jelentik, hisz az előadás, a tematika, a mögötte lévő zenei tartalom ugyanaz marad. A közlési mód, a figyelem felhívása változott meg, de a komolyzenei művek, vagy a jazzstandardok, amiket régi korok nagy mesteri írtak, megmaradtak, hisz ezek időtálló darabok.

Tudás és szerencse

Honnan merít inspirációt és akaratot?

Az inspiráció még mindig a zene szeretete, ez a köldökzsinór-kapcsolat. Nem tudom úgy befejezni a napomat, hogy legalább fél órára ne üljek oda a zongora mellé, legyen ez akár este tizenegykor vagy korán reggel. Nyilvánvalóan az életemből fakadó megannyi érzelem is inspirációként szolgál, legyen az pozitív vagy akár negatív. Ezeket mind integrálom a zenébe.

Az akaraterő pedig fontos faktora a színpadi művésznek, hisz akarni kell felmenni a színpadra, és megmutatni magunkat, akarni kell örömet okozni a közönségnek, és adni valamit. A mai napig emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor 13-14 éves voltam, a Zeneakadémia megtelt, és a közönség állva tapsolt, én pedig nem értettem, hogy ez miért okoz másoknak is akkora örömöt, mint nekem.

Elég sok versenyen részt vettem, és azt tapasztaltam, hogy egy ilyen helyzetben nemcsak a tudás nyom a latba, hanem kell egy szerencsés nap is. Nem vagyunk gépek, mindig máshogy kelünk fel, de a zsűri csakis azt az adott pillanatot pontozza. Sem ők, sem a közönség nem fogja megkérdezni, hogy aznap egyébként hogy vagyunk. Nincs lehetőség pótolni, ott és akkor kell nyújtani a legjobbat. Egy verseny megnyeréséhez kell egy szerencsés nap, egy jó zsűri, egy kiváló hangulat, és ugyanez igaz a karrierre is.

Egy zongoraművésznek előbb-utóbb ki kell találni, hogy ő milyen, megfogalmazni a saját hangját. Én ezen mindig is szerettem előre gondolkodni, tematizálni a CD-ket, a koncerteket, úgy élni az előadói pályámat, hogy madártávlatból lássak rá az egészre. Ez nem azt jelenti, hogy különféle brandeket kell követni. Pont az ellentéte, hiszen ha látjuk a teljes képet, akkor abból megpróbálhatunk valami sajátot kigondolni, ami legjobban fűződik az előadó személyéhez.

Foglalkozik a fiatalok tehetséggondozásával. Honnan jött az indíttatás, és milyenek az eddig elért eredmények?

Az indíttatás már tinédzserkoromban megfogant. Arra alapoztam, hogy milyen fontos volt az a pár jó tanár és ember az életemben, azok a koncertek és lehetőségek, amik ha akkor nem találnak meg engem, akkor nem tudom, hogy ma hol kötnék ki. Nem egy általános dolog, hogy ilyenek szembejönnek velünk. Ehhez szerencse kell, nyitott szemmel kell járni, és ki kell alakítani egy olyan világszemléletet, hogy bármi is éri az embert, mindig képes továbblépni. Voltak évfolyamtársaim, akiknek ez nehezebben ment, és ekkor határoztam el:

Szerencsére ez elég hamar bekövetkezett. A Zeneakadémián taníthatok, a Virtuózokban zsűrizek, részt veszek a Nemzeti Tehetségprogramban, így a hátrányos helyzetű gyerekektől kezdve a zeneiskolás képzésen át egészen a felsőoktatásig, a diplomáig láthatom a fiatalokat, és segíthetem őket akár a fesztiválom által, akár az egyéni lehetőségeim és kapcsolatrendszereimen keresztül, hogy ösztöndíjakat kapjanak, és tudjanak pályázni.

A mai fiatalokban van tehetség és lehetőség, csak nem tudják, hogyan induljanak el, és banánhéjakon csúsznak meg, mint egy rossz pályázati anyag, amit megnyerhetnének, de mégis lemaradnak róla. Az önmenedzselés részét kell elsődlegesen elsajátítaniuk. Kicsit elveszett az a rutinszerű képesség, hogy bizonyos dolgokért sokat kell tenni, és ezt próbálom megértetni velük. Dolgozni kell, és a kemény gyakorlás meg az istenadta tehetség mellett a part felé is kell evezni.

Mit gondol, Cziffra György büszke lenne arra, hogy miképp kezeli az ő hagyatékát?

Remélem, igen, mert én úgy gondolom, hogy neki fontos volt, hogy Magyarországon is úgy ismerjék el, ahogyan a világ többi részén. Mielőtt '56-ban elhagyta az országot, a köztudatban még bárzongoristaként volt jelen, külföldön azonban óriási karriert és óriási repertoárt épített fel, de erről, az akkori nyugatról nem érkezhetett idehaza információ. Mikor pedig már visszatérhetett, akkor a közönség az idősebb Cziffra Györgyöt hallhatta, aki elvesztette a fiát, és inkább a fiatalok támogatásával töltötte az idejét.

Szerintem mostanra tisztult ki az ég Cziffra György felett, de a figyelemfelhívás és az emlékév sokat számított, hogy most már itthon és külföldön is kizárólag az igazat tudják Cziffráról. Ezután az ember, ha nem is a rajongója, de mindenképp a tisztelője lesz, hiszen ez egy olyan életpálya, életút, amit nem lehet semmisnek tekinteni.

Ha találkozhatnék vele, nem zenei jellegű kérdésem lenne, hanem hogy honnan volt az a hit és erő, amivel mindig fel tudott állni a gyermekkori éhezéstől a világháborús katonai szolgálaton és munkatáboron át egészen egyetlen fia elvesztéséig, hogy sosem bicsaklott meg, és mindig tudott továbbhaladni, mert a művészeti credo volt a legfontosabb számára. Sokszor érzi az ember azt, hogy megfárad, pedig én tizedannyi rosszat sem éltem át, mint a mester, és mégis. Liszt és Cziffra is a fiatalok támogatásának szentelte élete végső szakaszát, és ez egy követendő példa mindenki számára.

Visszatekintve, volna olyan dolog, amit máshogy tenne a múltban?

Ha lett volna rá lehetőség, akkor sokkal többet gyakorolni. Tizenkettő és tizennyolc éves korom között, amikor igazi zongoramegszállott voltam, akkor nem jártam iskolai bulikba, vagy ki a térre focizni, hanem napi 8-9 órákat gyakoroltam, de ebből sosem elég. Minden sikert és sikertelenséget, pozitív és negatív tapasztalatot összegezve nem változtatnék semmin, mert ha belenyúlnék a múltba lehet, hogy ez másképp alakult volna.

Ha egyvalamit ki kéne emelnem, akkor nagyon sajnálom, hogy csak harmincévesen lett jogosítványom, és nem tapasztalhattam meg korábban, hogy milyen remek érzés vezetni. Ha valamin változtatnék, akkor az ez lenne, és úgy, ahogy a legtöbben, én is megcsinálnám 18-19 évesen. Sportolni is jó lett volna, mert az aktív mozgás még mindig hiányzik az életemből. Ezek akkoriban mind jobban belefértek volna, mint most, mikor már érzem a hiányukat. Így is megcsináltam, de ez már Zalán futása volt.

Talán még a repertoáromat bővítettem volna. Tinédzser koromban nagyon behatárolódtam a barokk és romantika közé, de a huszadik századi ismereteket csak később építettem tovább. Átgondolva minden rosszat, negatívat és fájdalmat újra vállalnék a múltamból, mert a végeredmény még annál is jobban alakult, ahogy azt valaha el mertem képzelni.

 Hol látja magát 15 év múlva?

Nagyon szeretek itthon zenélni, így remélem, Magyarországon. Számos lehetőségem lett volna külföldi egyetemeken tanulni, és ott élni, még az is lehet, hogy ott nagyobb lépcsőket tehettem volna meg, de nekem nagyon fontos, hogy itt van a családom, Budapesten nőttem fel, ahol minden háztömb egy emlék. A Zeneakadémia, ami számomra a legfontosabb koncerthelyszín, a világ egyik legjobb akusztikájával.

Remélem, hogy a nemzetközi zenei karrierem mellett még jobban ki tudom terjeszteni az edukációt a fiatalok körében, akár intézményi szinten, amivel az emberek több klasszikus zenét tanulhatnak, és akik tehetségesek, több lehetőséghez jutnak majd, sok nehézségtől megkímélve őket. Mindenfelé lyukakat látok, amit egy szülő vagy egy tanár be tud tömni, de ez a véletlen műve többnyire. Ezeket szeretném szisztematikusan kijavítani.

Bízom benne, hogy az agilitásom, ami gyerekkorom óta bennem van, az kitart a továbbiakban is. Magammal szemben vannak elvárásaim, mind zenei, mind emberi oldalon, de ezt igyekszem a tőlem telhető legjobb módon teljesíteni. Nekem nagyon fontos, hogy magyar zenészként külföldön koncertezhetek, mert bár játszani kell minden nemzetség zeneszerzőinek fantasztikus műveit is, a magyar ajkú zenéket, amik kiteszik a repertoárom javát, legjobban magyar emberek képesek átadni szakmailag és érzelmileg egyaránt.

Van egy zenei dzsinnem, aki teljesíti három kívánságát. Mit kérne tőle?

Egészséget és boldogságot a családomnak. Töretlen hitet és elköteleződést a zene és az emberek iránt, hogy ezt se az árnyak, se a fények ne formálják, maradjon meg ez a hamvas hozzáállás a világhoz. Meg azt, hogy legyen a klasszikus zenének mindig értő közönsége, aki értékeli is azt, hiszen mi erre tesszük fel az életünket, és nem a sikerek meg a díjak miatt, hanem mert van kinek. Ez ne vesszen ki a világból. Sok minden történik, de a művészek és a művészetek mindig a reményt jelentették, azt szeretném, hogy ez maradjon így mindörökre.

(Borítókép: Balázs János. Fotó: Karip Tímea / Index)