A könyv arra bizonyíték, hogy az iszonyatos mennyiségű adat is lehet szórakoztató, ha jól van tálalva. Petőfi élete – hova ment, mit csinált, kivel találkozott, kinek udvarolt – önmagában is érdekes.

Szerettem volna egy nem divatos könyvet összeállítani.

Ezt hogyan értsük?

Ez egy pozitivista, tényeket rögzítő kötet, ami most nem divat. Ma a hermeneutika leszálló ágában vagyunk, remélhetőleg, ami az irodalomtudományon belül a befogadó és a mű kapcsolatával foglalkozik. Ez alapján minden műnek annyi olvasata van, ahányan elolvassák. Bizonyos kor fölött viszont már nem nagyon érdekli az embert, ki hogyan olvassa a munkáját, de az igen, hogy mi történt a költővel, akit ma sokan a legnagyobb magyar költőnek tartanak.

A Petőfi-bicentenárium adta a kötethez az apropót?

Nem, ez inkább szerencsés egybeesés. Véletlenszerűen kezdtem gyűjteni a Petőfi-irodalmat még magyartanárként, most az egyik szoba tele van vele. Kinyomtattam és beköttettem az egyik legfontosabb művet, Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajzát, és megvásároltam mindent az antikváriumban – s egyszer csak jött az ötlet, hogy ha már ennyi minden van, akkor kellene írni egy pontosan datált életútrajzot, mert ennyire részletes krónika még nem készült.

Mennyit dolgozott a könyvön?

Három éven át napi nyolc-tíz órát. Van még egy óriási lehetőség, ez pedig az Arcanum Digitális Tudománytár. Újra elolvashattam a Pesti Divatlapot, az Életképeket, a Honderűt, elképesztő, hogy minden megvan eredetiben, feltéve ha nem tépték ki a hölgyek – mert ezek alapvetően női olvasóknak készültek – a hátsó lapokat, amelyeken divatképek voltak.

A könyv három részből áll: az első Petőfi életének krónikája, a második a kortársakról – rokonokról, barátokról, szerelmekről – szól, a harmadik pedig a művekről, és mindegyik ugyanabban az adatolt, szócikkszerű formában íródott. Ha most érettségiznék vagy vizsgáznék Petőfiből, biztos, hogy ezt használnám, annyira jól kezelhető és kereshető.

Köszönöm, ez volt a cél, nem tagadva, hogy azért negyven évig gimnáziumi tanár voltam. Az egyik lektorom is kiemelte, hogy nagy segítség lehet akár egyetemistáknak, akár a kollégáimnak, akár a gyerekeknek – és mindenkinek, akit érdekel Petőfi.

Bogarászós könyv, olyan, mint egy krimibe illő nyomozás.

Petőfiről elvileg mindent tudunk. Kerényi Ferenc írt róla az elmúlt évtizedben kitűnő monográfiát (most ez is megjelenik az Osiris sorozatában – a szerk.), ő mondta, hogy Petőfiről minden tényt ismerünk, kivéve hogy mikor és hol született, illetve hogy mikor és hol halt meg. Ezenkívül négy napot nem tudunk pontosan rekonstruálni.

1847. október 31. és november 3. között. Ez az életrajz fehér foltja, ahogy írja.

Koltóról jöttek haza Szendrey Júliával nászútról, beugrottak hívatlanul Arany Jánosékhoz Szalontára, majd valahol a Dunántúlon eltűntek négy napra. Szendrey Júlia egyik rokonánál lehettek, de ezt nem tudjuk. Ezenkívül valóban minden adatot ismerünk, kérdés, hogy ezt a sok puzzle-darabot hogyan rakjuk össze. Az eltérések ebben vannak, és ha lehántjuk az ideológiát, akkor hihetetlenül érdekes dolgokat tudunk meg.

Mik ezek az érdességek?

Tudjuk például, hogy Petőfi édesapja hentes-mészáros volt, és ezért sokan azt mondják, Petőfi milyen mélyről jött – erre még ő is rátett egy lapáttal, amikor azt írta az Egy estém otthon című versében az apjáról, hogy „Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért”. Ez biztos igaz, csakhogy a hentes és mészáros volt a XIX. században a legelismertebb és legjobban megfizetett szakma.

Amikor a jeges árvíz elviszi az egyik házukat, marad még kettő.

Persze. Nagyon ügyes ember volt az édesapja, aki azért bukott el, mert mai kifejezéssel élve piramisjátékot játszott. És jött az 1838-as jeges árvíz, ami még a Dunától húsz kilométerre lévő Szabadszállást is elérte – ez Petőfiéket nem érintette különösképpen, de a többieket igen, és az apja túlterjeszkedett azon a határon, hogy átláthatta volna a saját birodalmát.

Hogyan képzeljük el ezt a piramisjátékot?

Pénzt kölcsönzött, és neki is adtak pénzt, például özvegyek, hogy kezelje, forgassa meg nekik, ő pedig befektette ide-oda, és mivel nem tudta átlátni, egy idő után mindenki átverte.

Végül mindenüket elárverezik, ezért hozza fel Petőfi a szüleit Pestre?

Nagyon szép emberi gesztussal 1846-tól kezdve, ahogy Kerényi fogalmazott, fél szemét mindig a szülein tartja. Végül az öccsével közösen temetik el a legszeretettebb apát és a legszeretettebb anyát. Ez Petőfi életének nagyon szép mozzanata.

Azért csak négy napot nem ismerünk, mert annyira részletesen dokumentálta a saját életét?

Annyira jó volt a bürokrácia.

Jobban figyelt a Nagy Testvér, mint ma?

Sokkal jobban, majdnem mindenről fönnmaradt dokumentum. Arról, hogy mikor hány tinót vett meg az apja, hogy milyen tantárgyból milyen jegyet kapott, hogy a katonaságnál mit csinált – erről mind-mind fönnmaradt valami.

Kiszökik például a laktanyából egy Liszt-koncertre, és ezért nehéz vasba verik.

1839 szeptemberében lép be a katonaságba – épp reménytelen helyzetben volt, a szülei tönkrementek –, és másfél évig szolgál, de semmi olyan atrocitás nem éri a katonaság alatt, ami meghatározta volna a későbbi életét. Igaz, egyszer Sopronban valóban kiszökik…

…és vállalja a kockázatot a komolyzene miatt.

Ez nagyon szép lenne, egyetlen baj van ezzel: utálta a komolyzenét. Botfüle volt, amiből baj is lett, mert amikor vándorszínésznek állt, ott kötelező volt énekelni is, neki pedig nem volt hangja.

Akkor biztos valami nő miatt szökött ki.

Nem, egyszerűen csak kíváncsi volt. Soha többet nem ment aztán Liszt-koncertre, őt sem szerette. Jókai például úgy emlékszik vissza, hogy neki kifejezetten megtiltotta, hogy Liszt-koncertre menjen. Furcsa ember volt.

Életútja az 1823. január 1-jei, kiskőrösi keresztelőjével kezdőik, mert arról maradt fönt dokumentum, és 1849. július 31-én ér véget, ekkor látják utoljára élve, hat óra körül Héjjasfalván. Elég zűrös volt ez a nap.

A segesvári csata nem volt jelentős ütközet, csak Petőfi miatt emlékezünk rá. Bem szintén furcsa ember volt – nem véletlenül szerették egymást –, egy ötszörös túlerőben lévő orosz sereggel állt szemben, de ügyes taktikusként úgy tüntette fel szerény erőit, mintha az egy nagy egység lenne, ezért délig elhúzódott a csata kezdete. Délben Bem első ágyúgolyója halálra sebezte az orosz csapatok főparancsnokát, s amikor rájöttek, hogy Bem hadereje mégsem olyan nagy, megindultak, és már nem volt menekvés. Jöttek a Nassau-dzsidások, és aki nem tudott elmenekülni, azt leszúrták.

Petőfinek előbb el kellett volna már indulnia?

Persze, vagy fel kellett volna szállnia bárkinek a szekerére, de ő késve és gyalog indult el, pedig szóltak neki.

Amikor azt mondja, hogy furcsa ember volt Petőfi, ön is arra gondol, amit az egyik apa mondott róla, aki nem akarta, hogy a lányának udvaroljon, nevezetesen, hogy „tulák, derebák”, vagyis kötekedő, korhely volt?

Sok helyen nem szerették, Pápán például tolakodó tótnak nevezték. Arról pedig már Kerényi is írt, hogy a katonaságnak egy hozadéka volt: trágár beszéd és tudatosan durva természet.

Nem nagyon pallérozódott ott.

Nem is akart. Petőfi leveleit máig kipontozzák, olyan trágárságok vannak benne.

Azt mondják, Petőfi hihetetlen önmarketinggel érte el, hogy ma ő legyen „a” költő. Ön is így gondolja?

Nagy költő volt, de nem zseni. Nem volt olyan, mint Weöres Sándor, nem jelent meg 16 éves korában verseskötete, mint József Attilának. De a marketingben segít neki Vahot Imre is, a Pesti Divatlap főszerkesztője, az első menedzsertípusú szerkesztő, aki fölépíti Petőfi imázsát: megrendeli a szabótól a csokonais ruhát, és amikor támadják Petőfit, azt mondja, mindegy, mit, csak az a fontos, hogy írjanak róla.

Ez a modern marketing.

Petőfi pedig megírja A természet vadvirága című költeményt, és abban azt, hogy „Nem verték belém tanítók / Bottal a költészetet / Iskolai szabályoknak / Lelkem sosem engedett”, ami nem igaz. Kialakítja magáról a természetes, tanulatlan költő képét, aminek semmi alapja nincs. Hat-nyolc nyelven beszélt, latinul olvasta a klasszikusokat, Shakespeare-t fordított angolból, a kortárs világirodalomból pedig elsősorban a franciákat szerette, és azokat is eredetiben olvasta. Az iskolában gyönyörűen megtanították írni, bár tudjuk, hogy balkezes volt...

Nem szoktatták át jobb kézre?

Nem. És tudatosan készült a pályára. Amit a magyar irodalomból tudni lehetett, azt mind tudta, Csokonait nagyon szerette, Vörösmarty verseit kívülről fújta, Kölcseyt is tisztelte. Tudatosan törekedett arra, hogy mindenkit személyesen ismerjen a kortárs irodalomból. Rengetegen írtak akkoriban, és ahhoz nagyon sok embernek kell írnia, hogy egy kiemelkedjen – de sokat is tett ezért. Ő az első a magyar költészetben, aki valóban felépíti magát.

A művekről szóló fejezetből kiderül, hogy 17 könyvet írt.

Az a recepció, sajtóbeli fogadtatás, amit Petőfi kapott, ma már elképzelhetetlen lenne. Támadták és dicsérték is, voltak benne komoly kritikák, elismerések – mai szóval médiaszemélyiség volt. Nemcsak a magyar, de a német nyelvű lapok is írtak róla, beszámoltak például arról is, hogy Petőfi végre visszajön a nászútjáról Pestre.

Azt írja, a kötet nem akarja módosítani a nemzettudatban élő Petőfi-képet, sem mítoszépítő, sem mítoszromboló szándék nem vezette az életút és az alkotói pálya rögzítését.

Különösen a demitizálást nem volt könnyű elkerülni: gyarló ember volt, akinek számos problémával kellett megküzdenie az életben, hogy ilyen sokra vigye, és megmaradjon az emlékezetben. Sok negatívumot említhetnénk, Jókai például azt mondja róla 1870-ban, amikor megkérdezik, milyen ember volt Petőfi, hogy elviselhetetlen.

A kortársai is megjelennek a könyvben, ráadásul nemcsak azokkal az évekkel, amelyek Petőfihez kötik őket, hanem leírja a teljes életútjukat, például Szendrey Júlia második házasságát, válását, méhnyakrákját is.

Nagyon nehéz sorsa volt, Petőfi halála után ott maradt Zoltánnal kiszolgáltatva.

Ezzel együtt azt írja, hogy házassága Horvát Árpáddal nem indult rosszul.

Jól indult, aztán pokollá vált. De Júlia sem volt könnyű természet.

Hasonlóan nehéz természet volt, mint Petőfi?

Szendrey Júlia művelt, iskoláztatott, gazdag hölgy volt, az édesapja, Szendrey Ignác országosan elismert mezőgazdasági szakember, aki később kiváló üzletember lett, de azt hiszem, minden apa nevében nyilatkozhatok arról, hogy én sem szerettem volna a lányomat Petőfihez adni. Elmennek nászútra Koltóra Petőfi egyetlen arisztokrata barátjához, Teleki Sándorhoz, ahol öt hétig csak ketten vannak, és ez próbára tesz mindenkit. Petőfi megírja A szerelem országa című versét – és benne azt, hogy a szerelem országában minden férfi fölköti magát. Júlia pedig alig várja, hogy elmenjenek onnan, induljanak Pestre. Kihajol az ablakon, úgy fenyegeti meg Petőfit, hogy öngyilkos lesz, ha nem mennek már el innen. 1847 végén aztán fölmennek Pestre, és bezárkóznak. Egressy Gábor kibérelte nekik Pest legdrágább lakását, nem vesznek részt semmiben, nem mennek sehova, hozatják az ennivalót is.

Home office-ban voltak? De így is nagyon kevés idő adatott nekik.

Másfél év. Azért nem tudunk többet erről az időszakról, mert Szendrey Júlia az utolsó két-három levélen kívül mindent elégetett, pedig nagyon sok levelet írt. Júliának a Petőfiről szóló dokumentumai nem maradtak fönt. Lehet, hogy elégette, de Gyulai Pál azt mondta, hogy ezeket az iratokat betették Júlia koporsójába, az újratemetéskor azonban nem találtak semmit.

Számos nő bukkan fel még a szerelmei között, Berták, Erzsikék, Anikók sorjáznak: erről mind volt dokumentum?

Először csak azokat akartam belevenni a névtárba, akikhez verset írt. Körülbelül húsz nőalakról tudunk, de Petőfi a szerelmi életéről visszafogottan, puritán módon emlékezik meg. Sok emlékkönyvverset írt, ami akkor nagy divat volt, publikálta is. Ezek nagy része azért plátói szerelem volt, tudjuk, hogy Petőfi nem volt egy Adonisz.

Adonisz sem volt, jó természetű sem, udvarias és kellemes személyiség sem…

És közben óriási költő. 26 és fél év alatt bekerülni nem csupán a magyar irodalomtörténetbe, hanem a nemzettudatba is, méghozzá az elsők között, azért az óriási teljesítmény. Méltatlanul nem lehet bekerülni.

(Borítókép: Osztovits Szabolcs. Fotó: Karip Tímea / Index)