Szakadó esőben – de a Gerbeaud biztonságos falai között – nyitotta meg Nádas Péter Budapesten a 93. Ünnepi Könyvhetet, Tóth Krisztina beszéde pedig szintén csütörtökön hangzott el, Szolnokon.
Míg Budapesten Nádas Péter, addig Szolnokon Tóth Krisztina író, költő nyitotta meg a 93. Ünnepi Könyvhetet. Egy döbbenetes esettel kezdte:
„Nemrégiben egy ismerősöm szerette volna eladni a lakását. Szép, könyvekkel teli nappalijáról tetszetős fényképeket készített a délután beáramló, teaszínű fényben. Az ingatlanos megkapta a fotókat, aztán az eladó lakásról egy drapp konyhapultot és egy mikrohullámú sütőt töltött fel a portálra profilképnek. Ismerősöm értetlenkedő kérdésére, hogy ugyan miért nem a meleg, intellektuális hangulatú nappalit mutatta meg, az ingatlanos szabadkozni kezdett: – Nézze, ne haragudjon meg érte, de egy könyvekkel telezsúfolt lakást képtelenség manapság eladni. Egy ilyen faltól falig könyvespolc mindenkit elriaszt!”
Az ingatlanos aztán szelíden elmagyarázta, hogy
egy tömött könyvespolc nagyon öreges benyomást kelt. Rosszabb, mint egy láncdohányos lakása. Az emberek az ilyen lakást nagy ívben elkerülik.
Tóth Krisztina is azt tapasztalja, hogy egyre kevesebben gyűjtenek otthon könyveket. Hogy a mobilitás, a könnyedség fontosabb, mint a könyvek felhalmozása. Alig akad már olyan harmincas, negyvenes, aki leemeli otthon a polcról Vörösmarty vagy Kosztolányi összegyűjtött verseit, hogy csak úgy belelapozzon. „Én magam a könyvgyűjtők nemzedékéhez tartozom. Otthon annyi kötetem van, amennyi kitenne egy fiókkönyvtárat” – mondta a Literában megjelent beszédében, hozzátéve: időnként át kell gondolnia, hogyan tud újabb helyeket felszabadítani. Három héttel ezelőtt például végzetes lépésre szánta rá magát.
„Évek óta próbáltam értékesíteni a régi szótáraimat. Az antikváriumok nem veszik át őket, az ismerőseim sorban kiröhögtek, amikor a gyerekeiknek ajánlottam fel a régi orosz vagy francia szótárakat. Később kitettem a szótárakat a kerítésre. Senki sem nyúlt hozzájuk. Szemerkélni kezdett az eső, behoztam őket. Végül mindet összecsomagoltam, és levittem a pakkot a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Miközben cipeltem le a lépcsőn a teli Ikea szatyrot, tudtam, hogy amit teszek, az bűn, hogy most olyan vagyok, mint a gyilkoló vadőr, akinek a meglévő állományt kell védenie.
Iszonyú érzés volt.
Ha meghalok egyszer, a gyerekeimnek egy könyvekkel telezsúfolt lakást kell majd értékesíteniük. Nehéz dolguk lesz.”
(Borítókép: Tóth Krisztina 2016. október 23-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)