Vékony, zöld könyvecske, elfér kabátzsebben is, mégis benne van az egész univerzum. G. István László úgy felejti nyitva című, tizenharmadik verseskötete metafizikai kérdéseket, bibliai példázatokat és hétköznapi jelenségeket boncolgat, nem mellesleg az idei Artisjus Irodalmi Díj egyik nyertes műve. A költőt kérdeztük a kötet keletkezéséről, a versek helyéről karrierjében, és arról, vajon mi emeli ki ezt a kötetet a többi közül.
Mi az úgy felejti nyitva esszenciája?
Az előző verseskötetem, a Földabrosz révbeéréskötet volt, ezzel a kötettel viszont a pandémia elején kezdtem el komolyabban foglalkozni, ami minden, csak nem rév… Az egyharmadát kínnal-keservvel már korábban megírtam, de 2020 tavaszán elkezdődött egy hathetes intenzív versírói lávafolyam. A versek kiindulópontja a föld és az ég közötti axis mundi – világtengely – abszurd megfordulásának próbatétele lett.
Tudd meg, hogy halálom órája óta egyik világról a másikra vándorlok, s az a világ, amely tegnap még égként borult fölém, ma föld a talpam alatt, és a mai ég holnap megint föld lesz.
Ma már nem evidens a Buber: Haszid történeteiben leírt mondás, az ég és föld közötti megosztás: az ég magasba emelésének, mint szolgálatnak az evidenciaként való felfogása mára teljes anakronizmus. Ez a könyv olyan rehabilitációs kísérlet, hogy lehet-e a metafizikát elveszített világban mégiscsak abszurd módon helyreállítani a metafizikai evidenciákat.
Lehet?
Ezt senki nem tudja megmondani, de ha lehetne, akkor vége lenne a versnek. A vers éppen abban érdekelt, hogy megteszi a mozdulatot, és várja, hogy semmi vagy valami következik-e. A kötetben ott a Facebook-lét, a koronavírus témaköre, a furcsa, groteszk rémálmok, amelyek a régmúlt traumáival igyekeznek szembenézni, és az állatok is. Tizennégy vers már-már biológiai ismertető az állatokról, Tuatara, Takapu, Tigris, Kecske, Farkas, Medve, Suszterbogár, Szitakötő, Kutya, Polip, Dévérkeszeg, Orángután, Zsiráfok, Papagáj, bár ezek inkább jóbi, mintsem mitológiai felmutatások, emberi fogalmakkal felmérhetetlenek, akárcsak Behemót. Az egész könyv központi kérdése, hogy visszahozható-e az Úrmérték az emberi mérték helyett.
Mennyire befolyásolta a koronavírus-járvány a kötet hangvételét?
A pandémiával senki nem kalkulált, folyamatosan születtek verseim már a lezárások előtt is. Aztán született két direkt szöveg is: a Példázat koronavírus idején és az Öregek koronavírus idején:
Vágd el a növény gyökerét. Tedd vízbe.
Engedd az ásványi sókat dolgozni rajta.
Az oldat, ami körülveszi, táplálja, ahogy tudja.
Teremts körülményeket. Távol a sziromtól,
szártól, levéltől
lebegjen, boldoguljon.
Nem vagyok tudatos versíró, egy ideadallamot, késztetést követek, aminek ismerem a fiziológiáját. Megyek a szöveg után, de tudattalanul írok – ugyanakkor nagyon is tudatosan elemzek, hiszen tanárként szövegekkel foglalkozom: egyfajta termékeny skizofréniában.
Mit jelent önnek ez a verseskötet?
Ez a tizenharmadik kötetem, amelyet elolvasva olyasmit érzek, mintha a régi hangok regiszterei szervesebben összeérnének. Az első négy kötetem hermetikus, magába zárt, furcsa, dalszerű anyag, aztán vannak a reflexívebb, érvelő gondolatmenetet követő, körmondatos, nagy lélegzetvételű szövegek, de azoknak a képi anyaga talán kevésbé éles. Az úgy felejti nyitva talán szerencsés vegyülése a régebbi regisztereknek, mintha a költészet konyhájában összeértek volna a különböző alapanyagok. Természetes lett az, ami eddig kicsit fals módon volt diverz és sokféle, hiszen a köteteim hangvétele folyton változott.
Margócsy István tanár úr is azt írja a laudációjában, hogy ebben a kötetben valami, ami korábban a szemléletesség, narráció, argumentáció és reflexió látszólag széttartó közegében íródott, most egybeérett.
Miért éppen ezt a kötetét díjazták?
Ezt soha nem lehet tudni. Az irodalomban a díjazás nem várható (el), persze nagyon örül az ember, ha kap valamit. Ez egy szakmai díj, ezért is örülök neki ennyire. Egyébként a könyv nem kapott sok kritikát. Csupán két-három írás született a kötetről, amely tavaly, a Költészet napján debütált. Szép kritikák egyébként, de nincs belőlük sok, talán mert nem divatkönyvet írtam. Nem abban a beszédben íródott a kötet, amiben a kortárs mainstream líra.
Mi 2022-ben a mainstream líra?
Vannak felkapott megszólalásmódok és regiszterek, amelyek jobban rajta vannak a kortárs lírai közbeszéd palettáján. Ezek a versek nem ilyenek.
Gondolja, hogy ez a műve érdemelte meg a legjobban az Artisjus-díjat?
Nehéz erre válaszolni, hiszen mindig az aktuális könyvemben élek, fejben már most is a készülő anyag izgat. Nem tudom egyik korábbi könyvemre sem azt mondani, hogy sokkal jobb lenne, mint az előző. Mások. Margócsy ezt most csúcsteljesítményként jellemezte, ami nagyon hízelgő, de a külső szem mást lát benne, mint én. Ha az eddigi hangjaim szintetizálását tartjuk szem előtt, akkor igen, valóban ez a művem érdemelte meg a díjat.
(Borítókép: G. István László. Fotó: Kaszás Tamás / Index)