Borza Teréz jellegzetes áttetsző és leheletfinom porcelánplasztikái mellett életműve meghatározó részét képezik rusztikus faktúrájú merített papír munkái, valamint az utóbbi évtizedben időtálló kőből – carrarai márványból, indiai gránitból, süttői mészkőből – készített köztéri szobrai.  Az alkotóművész már korán elkötelezte magát a porcelán mellett: saját műhelyében sokáig kísérletezett, míg nagy méretben is elérte azt a transzparens vékonyságú héjat, amely mára a védjegyévé vált.  

A rétegelést, elvékonyítást kézzel végzi, a letisztult, fehér színű felületeket pedig gyakran gazdagítja finom mintázattal úgy, hogy a még lágy állapotú porcelánba (hullám)papírt, textilt vagy rizsszemeket nyom, mely segédanyagok a magas tüzű kemencében való égetés során – áttetsző nyomot hagyva – eltűnnek. Ennek az ősi kínai módszernek az alkalmazásával tudja megragadni, sőt műveinek egyik meghatározó témájává emelni a fényt

– írja sajtóközleményében a Műcsarnok.

Különböző anyagok mestere

„Borza Teréz munkásságában a fény jelenségének plasztikai megragadása, a változatos matériákkal elért transzparencia szoros összeköttetésben áll a transzcendens jelentésrétegekkel. Több alkotása is konkrét szakrális tartalmakat jelenít meg, és két kiállításán kifejezetten vallásos tematikájú műveiből mutatott be válogatást: 2009-ben a Hegyvidék Galériában Hit-öröm címmel, később pedig a Vigadó kiállítóterében a Húsvét titka című tárlata járta körül a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak a témakörét.”

Borza Teréz művészetében már a nyolcvanas évek elejétől megfigyelhető a növényi vegetáció és a természeti jelenségek plasztikai ideájának érzékeny megjelenítése, amely első nagyszabású egyéni kiállításán szereplő munkáin is megmutatkozott. Az Ernst Múzeumban 1986-ban rendezett tárlaton mutatta be szétnyíló virágkelyheket idéző, áttört sziromlevelekből álló, hullámzó és fokozatosan elvékonyodó peremű porcelánjait (Virág, Virágzás), valamint az Hommage à Debussy című sorozatát.

A következő jelentős önálló kiállítását 1996-ban, Tavaszünnep címmel a Vigadó Galériában rendezte. Borza Teréz itt zöldellő pázsitra és filigrán, több irányba billenő fémpálcákra installálta hófehér porcelántárgyait. A természet újjáéledését, belső rendjét tükröző, a természettel mélyen együtt lélegző alkotások mellett az emberi lét egymást követő, illetve felváltó – sokszor mindennapos – állapotai és a lélek változásfázisai (Álom, Ébredés) váltak plasztikai valósággá.

A porcelánművész az 1990-es évek végén új anyaggal, saját készítésű merítettpapír-masszával kezdett el dolgozni, és az Újjászületés című, 2003-as tárlatán porcelánjai mellett a szintén organikus formavilágú papírmunkái közül is kiállított néhányat (Születés, Újjászületés), melyekbe a művész a fény áteresztése végett hálószerű pálmaháncsot applikált. Tojáshéjat vagy fészket idéző alakjukkal, illetve a címükkel (Feltörte, Kirepült, Elhagyott fészek) is utalnak a madárfiókák kikelésére, átvitt értelemben pedig a keletkezés és az elmúlás kettősségére.

Az alkotóművészt régóta foglalkoztatta a gondolat, hogyan ültethetők át porcelánműveinek esszenciális vonásai (légiesség, áttetszőség, finomság) egy időtállóbb, súlyosabb és ridegebb anyagba.

amellyel – megfelelő megmunkálással – hasonló hatást tudott elérni, mint a porcelánanyag esetében. 

A plasztikai munkákkal érintkező és éteri ragyogássá alakuló fény eszmei mondanivalót kölcsönöz Borza Teréz műveinek és emelkedettebb értéktartományba helyezi azokat, átlépve a határt képzőművészet és iparművészet között.

(Borítókép: Műcsarnok)