Egy öngyilkosság haszonélvezői vonulnak fel a színpadon a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján. Az öngyilkos című előadás fél évszázadig be volt tiltva, mára az egyik legkedveltebb orosz darab. Megnéztük, hogyan dolgozta fel a Nagyváradi Szigligeti Színház Erdman mai nap is érvényes drámáját.
Minden egy korgó gyomorral kezdődött, és azzal is fejeződött be, így jutottunk el a kenőmájastól a belénk kódolt életösztönig a 34. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján. A Nagyváradi Szigligeti Színház Botos Bálint rendezésében hozta el nekünk Az öngyilkos című előadást.
Sztálin betiltotta és évtizedekre poros fiókok aljára száműzte Nyikolaj Erdman 1929-ben írt darabját, még Sztanyiszlavszkij könyörgő levele sem tudta rávenni döntése megmásítására. Erdman 1970-ben meghalt, addig Az öngyilkost mindössze egyszer vitték színre, akkor is Göteborgban. A szerző hazájában halála után tizenkét évvel került sor csak a premierre, 1982-ben Valentyin Plucsek mutathatta be a darabot a moszkvai Szatíra Színházban, ám rögtön utána újra betiltották, egészen 1988-ig. Pont ebben az évben volt az előadás magyar premierje is, a kaposvári Csiky Gergely Színház Ascher Tamás rendezésében, Koltai Róbert főszereplésével mutatta be a darabot.
Ám ami rögtön leszögezhető, hogy
Az öngyilkos közel száz év múlva is azt a hatást kelti, mintha tegnap íródott volna.
Tegnap, és bár a történet az 1920-as évek Oroszországában játszódik, akár a jelen Magyarországa is lehetne.
A színpadkép egyszerű; egy fekete falba rejtett képkeretet látunk, amelynek a belsejében hirtelen elevenedik meg a főszereplőnk (díszlettervező: Golicza Előd). A kopott képhez kopott alakok dukálnak, és ennek megfelelően az előadás színészei világos, egyszerű, leginkább karakterisztikus jelmezekkel láthatók (jelmez: Bajkó Blanka Alíz), hajuk és sminkjük barokkos hangulatot sugároz, játékuk pedig enyhén szólva is kimeríti a groteszk fogalmát.
Az előadás összes eleme a színpadilag ütős és kínos határán mozgott, és bár végig pengeélen táncoltak, sosem lendültek át az utóbbi oldalra.
A darab mondanivalója mindig aktuális, ám a megírt szövegből adódó helyzetkomikumok már sok esetben elavultan hathatnak, a jelen korban kimerítik a jó ízlés vagy a valódi humor fogalmát. Botosék ezért döntöttek jól, amikor az abszurd irányába csavarták el a mutatót, mert amellett, hogy az előadás önmagában magas esztétikai élményt nyújt, a mai humordivatnak megfelelően tudták színpadra adaptálni a történetet. Ebben nagy szerepe volt Hodu Péternek, aki a sound designer pozícióját töltötte be.
Ez a groteszkre festett világ erősíti a kispolgári létezés mozdíthatatlan állapotát, azt a fajta társadalmi bebetonozódást, ahol protekció nélkül nincs munka, munka nélkül nincs étel, étel nélkül nincs élet.
A karakterek ábrázolása pedig bár az egyének, a kisember tragédiájáról szól, mégis jól kivehető csoportokat mutat meg, így egy-egy szereplőben megannyi karakter kel életre.
A darab főszereplője, Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov (Hunyadi István) éli a kispolgárok életét, egy dolog gyötri éjszakákon át, méghozzá az, hogy elvesztette a munkáját és már egy éve a felesége, Maria Lukjanovna (Tasnádi-Sáhy Noémi) tartja el. Egy este kenőmájast szeretne enni, ám a kirobbanó házastársi vitában olyan mélyen megsértődik, hogy keserűségében elhatározza, öngyilkos lesz.
Ez pedig beindítja a lavinát, mert leleményes szomszédja meglátja Szemjon halálában az üzleti lehetőséget, és titokban elkezdi értékesíteni az öngyilkosságot.
Ugyanis ez az előadás nemcsak a magára hagyott középosztály tragédiája, hanem az egész apátlan és anyátlan társadalomé, amelynek tagjai azt érzik, hogy a hatalom nem képviseli eléggé az érdekeiket, nincsenek szószólóik.
Így a remélt reflektorfény sugarába kapaszkodva a rendszer kárvallottjai kezdik el győzködni a saját élete jelentéktelenségében tengődő és szenvedő karaktert, hogy búcsúlevelét az ő ügyük mellé állva fogalmazza meg.
Mindeközben Szemjon felfedez magában valamit, ami addig ismeretlen volt számára, méghozzá az önbecsülésen, és nem a gazdasági helyzeten alapuló életörömöt, amit minden ideológia és elv fölé helyez – ez az üzenet pedig nem csak a sztálini Oroszországában veszélyes, a mai megosztott világunkban is visszhangra talál.
Ezzel párhuzamosan a közösség nem az egyén tragédiáját látja, hanem azt, hogy a főszereplő halálából miként kovácsolhat magának hasznot, a különböző érdekeknek való megfelelés az, ami az öngyilkosság felé kényszeríti a főhőst.
A szemünk előtt kibontakozó társadalmi szatírát belengi a tragikus sejtetés, ám stílusa mégis érezteti a nézőkkel, hogy nem feltétlenül Szemjon az, akiért aggódni kell, hanem globális reményvesztettség árnyéka vetül a szereplőkre.
Szemjon karakterével nem könnyű azonosulni, kifejezetten önző, ez a tulajdonsága pedig egyre csak erősödik. Mégis, ahogy rátalál hamis küldetéstudatára, úgy fogalmaz meg olyan filozofikus kérdéseket, amelyek mindenkiben ott lappanganak. Mi lesz a testtel a halál után? Mi vár a lélekre? Mi van a tak és a puff után, mert a tik és a piff még világos. Ezek a súlyos kérdések a darab káoszában jelentéktelenül vesznek el, ám pont ez az ellentét gondoskodik arról, hogy nézőként magunkkal vigyük azokat a gondolatokat, amiket a túlrajzolt karakterek kiselejteztek.
A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása Kisvárdán a Zsinagógában kapott helyet, ami önmagában egy nagyon izgalmas, és kreatív módon használható tér, ám ez a rendezés nagyszínpadra lett megálmodva. Mint utólag megtudtam, Az öngyilkos a többi meghívott előadáshoz képest később lett bemutatva, így nem volt máshol számukra hely. Az darab hosszú, ami viszont helyszíntől független, ez pedig kicsit gyengíti az amúgy remek előadást.
.
A nézőktől, ami Kisvárdán nagy százalékban a szakma képviselőit jelenti, érkezett olyan visszajelzés az előadásra, hogy jó volt, csak túl sok volt benne a politika. Ezzel a kijelentéssel vitatkoznék, ebben a darabban pontosan annyi politika van, amennyit száz évvel ezelőtt a szerző beleírt.
Persze elenyésző változtatás akadt, például van egy mondat, hogy:
A forradalom első napja óta semmit sem csinálunk. Csak meglátogatjuk egymást és mondogatjuk egymásnak, hogy nehezen élünk. Mert könnyebb nekünk, ha azt mondjuk, hogy nehezen élünk.
– itt a forradalom szó helyett rendszerváltás hangzott el.
De a jelenet, amikor a jelentéktelen életét magáról levedlő Szemjon saját fontosságának tudatában felhívja a Kremlt, hogy beolvasson nekik, az 1920-as években íródott. Nem is értjük, mi volt a baja Sztálinnak a darabbal.
A groteszk képi világot és színészi játékot sokszor három alak ellensúlyozza, a járókelőket, temetkezési vállalkozókat, öregasszonyokat vagy épp pincéreket megtestesítő figurák, akiknek éjfekete jelmeze is elüt a többiekétől. Szotyori József és Tőtős Ádám úgy bújnak bele mellékszerepeikbe, mintha túlvilági bábjátékosként az egész előttünk feltáruló groteszk mesét ők irányítanák, oldalukon a siketnéma kisfiúval, aki láthatóan semmit nem ért abból, ami a szeme előtt zajlik, de elborzad, és a végén egyértelművé teszi, hogy nem szeretne szerepet vállalni a reményvesztett közösség életében.
(Borítókép: Vigh László Miklós)