Csák János kulturális és innovációs miniszter bő hete a Matthias Corvinus Collegium rendezvényén azt mondta, hogy történelmünk a leleményességről szól. Ön mennyire tartja leleményesnek magát, ha kultúráról, kultúrközvetítésről van szó?

A Kultkikötő elmúlt tizenhét éve számomra maga a leleményesség, mert mindent a nulláról kellett felépíteni. A kipróbált, működő receptek azóta sem érdekelnek. A leleményesség valóban jellemző a magyarokra, a kultúra viszont alapból maga a színtiszta kreativitás, nélküle nem születik semmi egyedi és maradandó, olyan, ami mások számára is értékes és élményt adó. Vagyis nekünk, akik kultúrával foglalkozunk, kötelességünk leleményesnek lenni.

Tudna konkrét példát mondani a leleményességre?

A nézőket vissza kell csábítani a színházba. Amikor ugyanis a kőszínházak látogatottsága 30-40 százalékkal visszaesik, azzal a szabadtéri színházaknak dolga van. Ha a nézők ugyanis nyaralásuk alatt vagy csak átutazóban beülnek a csillagos ég alá egy-egy előadásra, és megérzik azt, hogy a színház olyan élményt nyújt, amelyet ősszel és télen is át- és meg akarnak élni, akkor ezzel a kőszínházak nézőterei is újból megtelhetnek.

Ebben hol volna a leleményesség?

Ott, hogy folyton azon kell a fejünket törni, hogy a színházat hogyan lehet olyan élménnyé tenni, amely mindig magában hordozza az újdonság ígéretét. Nekünk ezzel dolgunk van, és ebben a munkában mindenkire szükség van. Arra, aki színházat épít, arra, aki előadásokat szervez, színdarabot ír, esténként fellép, vagy éppen elkéri a jegyet és mutatja, hová kell ülni.

Kócos Kultkikötő

A leleményességnek azonban van egy olyan olvasta is, hogy ha valami nem működik jól, akkor azt valahogyan mégis jól kellene működtetni. Hogyan látja, a kultúra területén, a színházak világában minden jól működik?

A válasz nem egyszerű. Hiszen ennek nyilván vannak gazdasági megközelítései is, de előbb egy másik fontos területről beszélnék. Tapasztalatom szerint ugyanis a mai színházi világban minden alkotónak óriási a szabadsága, ám ezzel egyre kevesebben tudnak vagy mernek élni. Mondanivalóinkat vagy nagyon megszűrjük, vagy eleve szűk merítésben gondolkozunk, és gyakran csak a megszokott közönséghez szólunk, nem merünk szélesebb közegben gondolkozni. Ez biztosan nem jó. A nézők igénylik az újszerűséget, díjazzák a bátorságot. A Kultkikötő nagyon sokáig abból élt, hogy kócos volt.

Ám hiába van itt a Balaton mint csodás természeti környezet, ha ezt nem tudtuk volna tartalommal és élménnyel megtölteni, és nem fejlődtünk volna odáig, hogy ma már hat helyszínen vagyunk jelen, ráadásul mind a négy évszakban, és közben felépítettünk számos színházi teret is, akkor ma csupán arról beszélgetnénk, hogy milyen jó volt tizenhét éve a sünökkel együtt aludni. Mert persze, ezt a civilségünket a mai napig őrizzük és vigyázunk rá, de a háttérben a Kultkikötő ma már profi színházi üzemként működik. Meg tudunk hívni olyan előadásokat, amelyeket 750-en néznek, de ezzel egy időben 200-an ülnek például a balatonföldvári Kulipintyó Villa kertjében is.

Vagyis a helyszínek egyszerre képesek lefedni a színpadi kínálat szinte minden zsánerét, legyen az dráma, vígjáték vagy koncert. Ez a kínálat nem kevés, csak nyaranta kétszáz programot, előadást kínálunk. S mivel ezek szabadtéri programok és minden esténk egyben premier is, bármilyen nehézséggel találjuk is szembe magunkat, azt helyben, ott és akkor meg kell oldanunk.

És máris visszatértünk a leleményesség kérdésköréhez.

De leginkább ahhoz, hogy a Kultkikötővel sikerült újraértelmeznünk a balatoni nyári kikapcsolódást. Mert itt van a sör, a Balaton és a lángos, de már nagyon erősen jelen van a kultúra is. Ám ami talán még ennél is fontosabb felismerés:

A tapasztalatunk az, és ezt pontosan mérni is tudjuk, hogy a nézőink ma már az előadásainkhoz, a programjainkhoz kapcsolják a szállásfoglalásaikat. Balatonföldváron ezért is épül uniós forrásból, mintegy egymilliárd forintból egy 1100 nézőt befogadó szabadtéri színpad, mert van rá igény. Azon településen, ahol az egész Kultkikötő anno egy sátorban elkezdődött.

Ez is példa arra, hogyan és hova fejlődhet egy kulturális és gazdasági együttműködés. És akkor még nem beszéltem arról, hogy a nézők nem csupán azzal tisztelnek meg bennünket, hogy eljönnek az előadásainkra, hanem azt is megfigyeltük, hogy először még lehet, hogy strandpapucsban slattyognak be, rövidnadrágban és pólóban, a következő előadásra azonban már cipőt és nadrágot húznak, ingben érkeznek. Mert érzik, hogy itt valami értékes részesei lehetnek, amelynek ők is szereplői. Ennél nagyobb közösségformáló erőre nincs is szükség.

Ám legyünk fairek: tizenhét éve még én is papucsban fogadtam a nézőket, de akkor a színházi élmény éppen ettől volt kócos. Ma már minden kicsit ünnepélyesebb, de azért még most sem vagyunk olyanok, mintha karót nyeltünk volna.

Nem szabad együgyűnek lenni

S ha már Balaton... A lángos ára örök téma, mondván, az mindig és egyre drágább. A Kultkikötő jegyárait mennyire kell igazítani mondjuk egy sima fokhagymás lángos árához?

Anélkül, hogy reklámoznám, de a balatonföldvári Fapumában ezer forint egy sima lángos. A mi színházjegyeink a gyerekelőadásokra ezerötszáz forintba kerülnek. Szerintünk a jövő felnőtt nézői a mai gyermekek, ezért igyekszünk velük jól bánni, és tudjuk, hogy hosszú távon ez jól megtérülő befektetés. Mi is megérezzük, amikor az élelmiszerárak elszabadulnak, ezért az árképzésben is szükség van a leleményességre. Igyekszünk kedvezményeket kidolgozni, támogatójegyeket hoztunk létre, eleve a kőszínházak jegyárai alatt dolgozunk. A nézőtéren szektorokat alakítottunk ki, hármat is, hogy ha valaki szeret elöl ülni, akkor ezt az élmény megkaphassa, miközben a harmadik szektorban ülők már frontvonal kétharmadáért is élvezni tudják az előadást.

Ha már így ráfordultunk a gazdasági kérdésekre... Éves szintet, tervezést nézve mikor áll össze a Kultkikötő költségvetése?

Ez mindig csak tavaszra derül ki. Miközben programjainkat már decemberben össze kell állítanunk. Ebből a szempontból szabadtéri színházat szervezni hajmeresztő vállalkozásnak tűnik, de a végén mindig minden összeáll. A jegybevétellel nagyon nem lehet bűvészkedni, az általában a költségvetés harminc százalékánál többet nem ad ki.

Vagyis itt is szükség van egy kis leleményességre?

Ami biztos: nem szabad együgyűnek lenni. A színészi létemet ilyenkor muszáj a háttérbe szorítani, és azon kell gondolkozni, hogy miből és honnan lehet még forrásokhoz jutni, még teljesebb színházi élményt kreálni.

Miből és honnan?

Mindenkit fel kell keresni, aki él és mozog. Barátot és nem barátot. Szégyellősen ezt nem lehet csinálni. A cél érdekében én tényleg képes vagyok bárkit felhívni.

Vagyis ez a színházcsinálás lapátolós része. Mi a tapasztalata, a kulturális terek, műhelyek, a színházak ilyenkor mennyire egymás elől lapátolnak?

Ha valaki nem tud adni, mert más mást támogat, akkor megköszönöm, jövőre pedig újra felhívom. Színészként éppen elégszer eltaposom magamat a színpadon, küzdök egy-egy szereppel, de amikor össze kell állítanom a költségvetést, sokkal kevésbé érzem a korlátaimat. Olyan ugyanis nincs, hogy valamit ne lehetne megcsinálni. Csak menni kell, csak tenni kell érte.

Csák János azt is mondta, hogy Magyarország uniós átlagban kétszer annyit költ kultúrára, mint a tagállamok, a megtermelt javak, a GDP 1,3 százalékát. Érzi azt, hogy ebből a színházak megfelelő arányban részesülnének?

Lehet, a válasz furcsa lesz, de érzem. Állami vagy önkormányzati kulturális finanszírozás nélkül nincsen stabil színházi működés. Ezt azért ki kell mondani. Ahogyan azt is, ezért viszont nagyon meg kell dolgozni. Ám ez nem jelenti azt, hogy ezen túl ne lehetne forrásokhoz jutni. De azért is kőkeményen meg kell dolgozni. Egy színházat simán el lehet úgy üzletesíteni, hogy abból a néző semmit nem vesz észre.

Így lehet még nagyobb az élmény

Sok szó esik a nézői elégedettségről, de vajon azok is ezt mondják, akik rendeznek, a színpadon állnak, és nélkülük nincsen színdarab, mert öltöztetők, ügyelők, díszletépítők? Egy nyári szabadtéri előadáson nem érzik azt, hogy leugrottunk haknizni?

A szabadtéri színházak világa szerencsére messze van minden haknitól. Az a művész, vagy alkotó, aki tesz azért, hogy az előadások minél magasabb színvonalon létrejöjjenek, dolgozni érkezik. Ez munka, feladat, amit évezettel, de egyben nagy alázattal végeznek, amiért köszönettel tartozunk nekik. Cserébe mindent megteszünk azért, hogy ebben a munkafolyamatban jól és megbecsülve érezzék magukat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez működik, hogy az előadás végén a művészek sem rohannak haza, hanem velünk maradnak, beszélgetnek, dedikálnak. Amikor ezt az egészet elkezdtük, tizenhét évvel ezelőtt, a kaposvári Csiky Gergely Színház büféjében minden színész felállt, és azt mondta, ezt ingyen is elvállalják.

Így persze könnyű volna ma is leleményesnek lenni.

Persze, ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy honnan indultunk, és hogy ez az örömjátszás-élmény máig megmaradt. Csak időközben felépítettünk egy egész, jól működő szabadtéri színházi rendszert.

A Kultkikötő 2022. július 1-én nyitja meg kapuit, és augusztus 28-án zár. De ez ma már mégsem csupán „kurta kocsma”, hiszen hat helyszínen, már az év minden évszakában működik. A Kultkikötő ezzel mennyire válik a kőszínházak konkurenciájává?

Nem érzem, hogy nagyon konkurálnánk egymással, inkább kiegészítjük egymást. Ha el hívunk is egy-egy komolyabb kőszínházi előadást, akkor is figyelünk arra, hogy azok minősége ne sérüljön, hiszen a szabadtéri színpadok technikai adottságai kicsit mások, vagyis nem minden kőszínházi produkció adaptálható szabadtéri színpadra.

A Kultkikötő jövőre megrendezheti a Szabadtéri Színházak Találkozóját, ami azért okos találmány, mert ezen olyan darabok láthatók (néha utoljára), amelyeket más szabadtéri színházak mutattak be, de most egy helyre koncentrálódik minden.

Jövőre azért is különösen fontos vállalkozás ez, mert 2023-ben Veszprém lesz Európa Kulturális Fővárosa. Örülünk, hogy ennek mi is együttműködő részesei lehetünk, többek között azzal, hogy a Kultkikötő a Szabadtéri Színházak Találkozójának házigazdája lesz.

Csák János azért nemcsak a leleményességről beszélt bő hete, hanem arról is, hogy a kultúra kapott már annyi pénzt, hogy most már ideje lenne megmutatni, hogy a kulturális terek hogyan telnek meg tartalommal. Ez jelentheti azt, hogy – hiszen minden tárca költségvetését megkurtították –, hogy készülni kell a nehezebb időkre?

Mint mondtam, állami támogatás nélkül a mi szakmánk nagyon nehezen képzelhető el. De muszáj mindenkinek megtalálni a saját lehetőségeit is, mindenkinek azon kell törnie a fejét, hogyan lehet még nagyobb élmény a színház.

És mennyire kell ehhez közel kerülni azokhoz, akik a pénzt osztják?

Ez nem elvárás, és nem is garancia. Ilyenen soha nem gondolkozom. Abban hiszek, hogy ha valamit jól csinálunk, az látszani fog, az látható és sokáig látogatható.

(Borítókép: Nagy Viktor. Fotó: Kaszás Tamás / Index)