Dél körül Budapesten alábbhagy a forgalom. A házfalakból áradó füstszag maga próbálja helyettesíteni az autók hiányát. Meleg van, szinte forróság. Árnyékban sem süllyed hetven decibel alá. Ahogy megindulunk kifelé az Andrássy úton, majd balra vesszük az irányt, egy belső utcánál kapualj fogad, dől ki belőle a hideg kő szaga. Felfelé haladunk. Az emelet emeletén ajtó nyílik, idegen beszéd oson ki a réseken. Belépünk, a falakon körös-körül képek halmaza, fotók, egyik groteszk, másik érzelmes pillanat ránk maradt nyoma. A nagyteremben ketten ülnek, az egyikük fiatal nő, a másik nyugodt férfi. A nő angolul búcsút vesz, felkel, majd elhagyja a zónát, a helyét én foglalom el. Átellenben tapasztalt szempár kopott hangon hozza válaszait. Ő Roger Ballen, fotóművész.

Hogyan jött az ötlet, hogy a kiállítását Magyarországra hozza?

Néhány évvel ezelőtt egy magyar magazintól felkerestek, hogy interjút készítsenek velem. Ők javasolták, hogy érdemes lenne egyszer elhoznom a kiállításomat Budapestre. Magyarországon először 1969-ben voltam. Akkor körbejártam Budapestet és néhány másik várost is az országban. Ezután 1994-ben tértem vissza legközelebb, azóta nem látogattam el az országba. Budapestet már akkor is nagyon érdekesnek találtam, csakúgy, mint az egész országot és kultúrát, így remek ötletnek tűnt, hogy itt tartsak egy kiállítást.

Mik az első benyomásai a magyar közönségről?

Még csak néhány emberrel találkoztam, de úgy vélem, hogy egy nagyon komoly és művelt közönség van itt. Remekül megértik a fényképészetet, ami igazán pozitív.

Mit javasol azoknak az embereknek, akik eljönnének megnézni a kiállítást, de nem mozognak otthonosan a fotóművészetben? Mi a legfontosabb, amire érdemes figyelni?

Legyenek nyitottak. Legyenek képesek meghozni a saját döntéseiket a munkámmal kapcsolatban. Ehhez nem kell ismerjék az én történetemet vagy a fotográfiáét. Ha látnak egy képet egy virágról, egy fáról vagy egy emberről, el kell tudniuk dönteni, hogy az hatással van-e rájuk, vagy sem. Ha hatással van rájuk, akkor gondolkodni fognak rajta. Ha gondolkodnak rajta, akkor lehet, hogy megkeresik a weboldalam, megnézik a többi képem, nyitni fognak e felé a világ felé, és sikerült egy hosszú távú lenyomatot hagyni bennük.

Milyen új kiállításokra számíthat a közönség a jövőben?

Közel ötven évig dolgoztam fekete-fehér fotózással, viszont a színekkel és azoknak a pszichológiai tulajdonságaival csak az elmúlt öt évben kezdtem foglalkozni. Az én szemszögemből ez egy teljesen új terület és az egyén fejlődésének egy új szakasza. Ebben szeretnék elmélyülni a jövőben.

Milyen tanácsot adna annak, aki most szeretne elindulni ebben a szakmában?

Egyetlen tanács van, amit adni szoktam a diákoknak. Ebben a művészeti ágban érvényesülni kemény munka, van, hogy évtizedekbe telik. Koncentráció, szenvedély, fegyelem. Hatalmas elköteleződésre van szükség, de ez nem jelenti azt, hogy sikerrel is fognak járni. Ha profi fotóművész akar lenni az ember, akkor kezdetben kell hogy legyen egy másik szakmája is, amiből képes finanszírozni az egészet addig, amíg nem jut el a kellő szintre. Ez a világ nem garantálja a megélhetést, és ha mégis, az is évtizedek munkája. Képesnek kell lenni kitartani a cél mellett és olyan embereket magunk köré gyűjteni, akik azt fogják mondani, amikor kell, hogy menjen tovább.

Sikerül ezt a tanítványoknak elérniük?

Százból kilencvenkilenc elbukik. Ez egy kemény szakma. Kell a támogatás, hisz nincs bevált formula. Van, aki boldog, hogy csinálhatja, és ez hajtja előre, mert az anyagi siker ritka. Ebből nem gazdagszik meg az ember, főleg, mikor milliókért cserélnek gazdát az NFT-k az online piacon – az NFT egy ethereum kriptovalutáért vehető digitális mozgókép.

Mit gondol, hol van a közös pont egy művész önkifejezése és a közönség befogadóképessége között?

A közös pont a kép és a kiváltott pszichológiai hatás. Az számít, amikor azt mondjuk, hogy ez különleges vagy furcsa, hogy imádjuk vagy utáljuk. Nincs univerzális értelmezés. Az én művészetem igazi célja az, hogy a képnek hatása legyen a nézőre. Az emberek, akikkel dolgozom Dél-Afrikában, nem ismerik ezt a világot. Sosem voltak múzeumokban vagy kiállításokon, nem tudják, hogy mit kéne gondolniuk. Amikor azt mondják egy képre, hogy az remek, az annyit tesz, hogy a kép igazán erős, mert nem tudják, hogy mit kéne nézniük, csak a hatás van meg. Nincs szükség professzorokra, hogy az ember megértse ezt, ettől különleges, amikor olyan emberek nézik meg a képeket, akik nem ismerik a világ egészét, mégis kivált belőlük érzéseket.

Ön szerint a személyes művészete és karaktere hol helyezkedik el a mai művészeti világban?

Művészettel foglalkozni nagyon nehéz. Százezrek vannak a szakmában, és ez a szám csak egyre nagyobb lesz. A minap láttam egy cikket. Egy NFT, ami egy majmot ábrázolt, több millió dollárért kelt el. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ez művészet vagy nem művészet. Hol van valójában a határ? Nem lehet általánosítani, nincs egy alap, csak egy multidimenzionális kérdés. Ha művészetnek az ember önkifejezését nevezzük, akkor nincsenek határok. Ez mást jelentett száz évvel ezelőtt, és mást jelent ma. Számomra a legfontosabb dolog, hogy arra tudjak koncentrálni, amit csinálok, és ne veszítsem el az inspirációt. A művészetet nem tudod elküldeni egy laboratóriumba és elemezni, majd legyártani. Ezt az emberek határozzák meg, majd a történelem értelmezi. Vannak művészek, akik idealizálják a kérdést, de nem lehet. Egy dolgot tehetünk: kövessük a megérzéseinket, és tartsunk ki a saját döntéseink mellett.

(Borítókép: Roger Ballen. Fotó: Kaszás Tamás / Index)