Életében először Magyarországra látogatott és a digitalizáció káros következményeiről mesélt Byung-Chul Han filozófus-író, aki úgy használja a telefonját, mint más a kalapácsot. Azt mondja: „Sohasem éhezett még így a bőrünk”.
Korunk egyik leghíresebb filozófusát nem pontosan úgy képzeltem el, hogy amikor csak teheti, otthon van, nem jár sehova, a telefonját pedig maximum arra használja, hogy egy képfelismerő programmal virágokat azonosítson be a kertjében. Pedig ha logikusan belegondolunk, aki képes és mer nyugalomban, egyedül, csöndben eltölteni hosszabb időt a gondolataival, talán többet tapasztal a világból, mint az, aki jön-megy, ám folyamatosan a telefonján csüng. Han ezt úgy fogalmazta meg, hogy egy fa sem tud gyökeret ereszteni, csak akkor, ha békében van egy helyen.
A kiégés társadalma és a nemrég magyarul is megjelent A föld dicsérete című könyvek szerzője elfogadta a MOME meghívását, és életében először Magyarországra látogatott, ahol a Goethe Intézet, a Koreai Kulturális Központ és a Typotex Kiadó szervezésében előadást tartott korunk legjelentősebb problémáiról, mint a depresszió, a nárcizmus és a figyelemzavar. A könyveiben elég negatív jövőképet festő író személyesen sokkal derűsebb hangulatot sugároz, bár súlyos szavai élőben is mélyre hatolnak.
A CEU épületének egyik legnagyobb előadójában ülünk, ami hatalmas méretei ellenére is zsúfolásig megtelt. Ez nem csoda, hiszen Byung-Chul Han nem arról híres, hogy gondolataival végigturnézza a világot, inkább rövid könyvekbe foglalja azokat, és ha teheti, nem megy sehová. Idén például ez volt az első utazása.
Csodával határos, hogy most itt vagyok
– mondta a dél-koreai származású, Berlinben élő filozófus, aki elmondása szerint okostelefonját szinte mindig kikapcsolva tartja, így sosem látja, ha valahová meghívást kap. Valamiért most mégis engedett a MOME rejtélyes úton érkező hívásának, így ott állt előttünk, előadást tartott és Nádas Pétert idézett.
Elmesélte, hogy bár korábban sosem járt Magyarországon, tiszteli az itteni kulturális életet, amivel Nádas Péter írón, Bartók Béla, Eötvös Péter és Ligeti György zeneszerzőkön vagy Tarr Béla-filmeken keresztül ismerkedik. Nádas Péter A hely, ahol élünk című írásából ki is emelt egy képet egy falu főteréről, aminek a közepén egy vadkörtefa áll, ami körül az emberek összegyűlnek és énekelnek. Han azt mondta,
szívesen élne Nádas falujában, csakhogy ez a falu már nem létezik, mert már csak kommunikáció nélküli közösségek vannak.
A filozófus úgy gondolja, hogy a digitalizáció egyik negatív következménye az lett, hogy már nem vagyunk együtt. Megszűnt számunkra a Másik, és már csak a nárcisztikus és kiüresedett Én maradt meg, amitől a világ kollektív depresszióba csöppent. Ezt egy nagyon egyszerű hasonlattal magyarázta el. Régen, amikor fogorvoshoz mentünk, az édesanyánk kezét szorítottuk, most már a telefonunkat markolásszuk közben. Az édesanya keze kapcsolódás volt a Másikhoz, a telefon viszont magunkra reflektál, azt a valóságot erősíti, hogy létezünk – de egyedül.
Azzal, hogy mindig a telefonunkat tapogatjuk, egyre kevésbé érintjük meg egymást fizikailag és lelkileg, amivel egy fő oxitocin-forrástól fosztjuk meg magunkat. Ezt a problémát a pandémia csak súlyosbította, nem csoda, hogy egyre stresszesebbek, magányosabbak és depressziósabbak leszünk.
Sosem éhezett még így a bőrünk
– festette le szavakkal az érzést Han.
A világjárvány idején megszaporodtak a szépészeti kezelések és az erre irányuló Google-kérdések is. A bezártság felerősítette az emberekben az amúgy is túl magas szintet elérő optimalizálás kényszerét. Han szerint folyamatosan az egóval foglalkozunk, ez pedig fáradttá tesz bennünket. Nem a világba áramlik ki az energia, hanem vissza az egóba. Ezt a folyamatot pszichés refluxnak nevezte.
A filozófus szerint a halálunkig optimalizáljuk magunkat: szabadság alatt is dolgozunk, álmok helyett éber álmokra vágyunk, alvás helyett bevezettük a power-nap fogalmát. Pedig a munka elengedhetetlen része a pihenés, pihenni pedig akkor tudunk, ha elsajátítjuk a tétlenséget. Ez nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, azt jelenti, hogy olyan dolgokat csinálunk, aminek nem feltétlenül van haszna vagy célja.
A folyamatot, hogy az ember hogyan értelmezi majd félre a saját szabadságát és válik önmaga rabszolgatartójává, Han újfent egy irodalmi utalással támasztotta alá, mert szerinte pontosan ezt a folyamatot írta meg Kafka is:
Az állat elkaparintja urától a korbácsot, maga korbácsolja önmagát, hogy úr legyen, és nem tudja, hogy ez csak fantáziakép, okozója egy új csomó az úr korbácsának szíján.
Mi is így leszünk egyszerre urak és szolgák.
A teljesítményalapú társadalmat a hatni tudás hatja át, „yes we can”, Han szerint pedig ez kihat a szexualitásra és a szerelemre is. Az előadás egy részében készülő könyvéből (Erósz és a depresszió) adott át gondolatokat a filozófus, aki úgy tudott másfél órát mesélni, hogy minden mondatából kicsírázott egy másik gondolat, többször elkalandozott, ám mégis kiderült a végére, hogy ezekkel a puzzle-darabkákkal egy teljes képet adott át nekünk arról, hogyan látja a jelen társadalmának legnagyobb hibáit.
Az előadás végén még egy rövid beszélgetésre is futotta az időből, amit Dippold Ádám, a qubit.hu újságírója moderált, oldalán Csordás Gábor műfordítóval.
Han elmesélte, hogy minél rosszabb állapotban van egy társadalom, annál többen olvassák a könyveit, és bár az előadása elején kiemelte a szívéhez közel álló magyar melankóliát, mégis azt mondta, hogy meglepődött azon, hogy nálunk ennyire keresettek az írásai. A nézőtér soraiban többen felkacagtak, azzal a mélyről jövő, fájdalmas nevetéssel, ami szinte alátámasztotta, hogy jelen társadalmunk lelkileg nincs túl jól.
Marad e valami jó a világban? – tette fel a kérdést Dippold, ugyanis Han szerint eltűnik a költészet, a Másik, de még a virágok is.
Azt gondolom, hogy drámai a helyzet
– zárta rövidre, könyvei súlyosságát megidézve a filozófus, aki egy perccel azelőtt még azzal viccelődött, hogy könyveit a pápa is reklámozza, mert Ferenc pápa egy beszédében A kiégés társadalmáról beszélt.
(Borítókép: Byung-Chul Han. Fotó: Németh András)