Három magyar színész és egy énekes úgy döntött, idén az Adrián nyaral. Az ehhez szükséges pénzt viszont a tengerparton keresik meg, zenélnek kicsit önmaguk és mások örömére. Az Index stábja Triesztben járt, hogy megnézze, hogyan fogadja be őket a város.
Három zászló lóg a mélybe a trieszti Városháza homlokzatán. Az Európai Unió, Olaszország és Trieszt városának lobogója. Úgy csüngnek a déli melegben, mint a ruha, amelyet kiakasztottak száradni a mosás után, pedig csak a szélre várnak. Táncolnának végre, mutogatnák rúdra feszített testüket. Ám a tengert mintha tükörsimára húzták volna. A horizonton izzó pára remeg, a hajók vitorla nélkül araszolnak, a Nap korongja kitölti az égboltot. A zászlóknak még hónapokat kell várniuk a bórára, amely irtózatos erővel csap le a városra, ilyenkor, nyáron legfeljebb a borino támad, nem mintha az ne tudna arrébb tolni megterített asztalokat.
A lobogók szemérmesen magukba fordulnak, elrejtik az uniós csillagokat, a trikolórt, a lándzsát. Hagyják, hogy ez az egykor nyüzsgő kikötőváros, melyet egy időben az Isztria fővárosának is hívtak, s melynek utcáin görögül, németül, latinul, franciául, magyarul, olaszul és a szláv nyelvek szinte minden változatán beszéltek, élje megszokott, történelmi magányába bújt életét.
A Városháza árkádja alatt négy fiatalember muzsikál. A Piazza Unita Italia hatalmas, innen, a túlsó pereméről is rálátni a tengerre, melybe hosszan belenyúlik a Molo Audace széles tömbje. Nevét onnan kapta, hogy kinevezett kormányzóként 1918. november 3-án itt szállt partra Carlo Petitti di Roreto az Audace nevű torpedóromboló fedélzetéről.
A két gitár, a trombita és a ritmusszekció hangja, bár az árkád felerősíti a hangot, nem hallatszik el odáig. A négy fiatalember nyár közepén úgy döntött, kirándulnak kicsit a magyar valóságból, megnézik Triesztet, majd mennek tovább Velencébe, az útra és a szállásra valót pedig örömzenélésből gyűjtik össze. Az épület előtt toporgó ad hoc közönség tagjai nem is sejtik, hogy a négy fiatalember mind feltörekvő művész, hazájukban színpadokon, koncertek után szoktak meghajolni.
Honnan is tudhatnák, hogy
Három színész és egy zenész összeállt, hogy meghódítsa az Adriát, Olaszországot, és bárki szívét, aki csak egyetlen pillanatra megáll, hogy meghallgassa a fiúk rögtönzött koncertjét. Még nevet is adtak maguknak, Rubato, amire jó okuk volt.
A Rubato zenei kifejezés, azt jelenti, kötetlenül, oldott tempóban, s mivel a fiúk rögtönzött koncertjeire leginkább ez a jellemző, ennél jobbat nem is találhattak volna.
Másrészt manapság már nem lehet csak úgy kiállni Európa városainak valamelyik terére. Az utcazenélés, az utcai művészet szigorodó szabályokhoz kötött. Mert lehet, hogy egykor, ahogyan Jules Verne is megírta Sándor Mátyás című regényében, hogy az isztriai és a dalmát kikötőkben Pointe Pescade és Cap Matifou csak úgy simán bemutathatta erő- és ügyességi mutatványát, de ehhez azért még nekik is szükségük volt engedélyre. Vagyis a magyar srácok Rubato néven regisztrálnak, foglalnak teret és időpontot maguknak.
Ez utóbbi Triesztben szinte majdnem tökéletesen működik. Az utcazenészeknek ugyanis nem kell fizetniük a helyfoglalásért, csak akkor, ha nem foglalnak maguknak teret és időpontot. Azért ugyanis büntetés jár.
A város erre a célra létrehozott egy online felületet, amelyen minden utcazenész regisztrálni tudja magát, ám a rendszer olasz nyelvű, Google-fordító kell hozzá, és nem minden éppen úgy működik, vagyis olyan tökéletesen, ahogyan azt eredetileg gondolták. Ezért aztán előfordul, hogy ugyanazon a téren és időpontban egyszerre többen is megjelennek. Trieszt szerencsére tele terekkel, és olyan műkedvelő közönséggel, amely bármikor és bárhol megáll egy-egy rögtönzött előadásra.
A Városháza épületének árnyékában koros olasz úr támaszkodik az árkádok alatt lévő kőoszlopnak. Hatvanas forma, borbélyigazított szakállal, öltönyben, fehér csíkos nyakkendőjén láncon pihen szemüvege. Jobb kezében bot, a balban cigaretta, utóbbiba néha beleszív, de füstöt mintha soha nem fújna. Eleganciája elüt a turisták egy szál papucs, rövidnadrág, póló viseletétől, és látszik, élvezi, hogy ő itt több az átlagnál. Szereti a zenét, lábfeje ütemre jár, és úgy tűnik, neki az is megfelel, ha az élményért cserébe mindig másvalaki dob pénzt a fiúk elé kitett gitártokba.
Az árkádok árnyékából egészen pazarul szól a Watermelon Sugar Harry Stylestól, pontosabban most a Rubatótól. De a Piazza Unita Italia delén pompázatos lövésként csattan George Ezra Shotgunja, régvolt világba ringat John Lennon Imagine dala, Leonard Cohen Hallelujah könyörgése pedig olyan finom rezdüléssel tölti meg a lelkeket, különösen Sitku Norbi trombitaszólójával, hogy annál több pénzcsörgést talán csak a Bella Ciao című dal után hallani. Ami talán nem véletlen, hiszen ez a világ egyik legismertebb olasz mozgalmi dala, köszönhetően a La Casa de Papel című spanyol sorozat Netflix-sikerének, a második világháború idején viszont a fasizmus elleni kiállás ikonikus nótájaként ismerték.
Triesztnek pedig bőven kijutott a XX. századból, üldöztek itt mindenkit, akit csak lehetett, monarchistákat, autonomistákat, fasisztákat, kommunistákat, zsidókat és partizánokat, szlovénokat, vagyis a Bella Ciao dallamait mintha folyton magukkal hoznák a hűvös és forró szelek. Trieszt mintha arra vágyna, hogy úgy maradjon fenn a történelmi emlékezetben, hogy közben azt is bizonyítani tudja, nem a Trieszti-öbölbe szorult magányától szenved, hanem ragyogna megint Isztria gyémántjaként.
Ebben az ékszervárosban tökéletesen érteni lehet a Kistehén Elviszi a szél dalának lényegét,
Génjeim a bőröndömben, atmoszférában homlokom
Autóm a galaxisba', elázott frázisok,
Amit majd elvisz a szél
Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél,
és a Rubato tagjai éneklik teli torokkal, és nem csodálkoznak azon, amikor a minikoncert végén egy monarchia korát idéző gyönyörű lány hozzájuk lép gratulálni, majd mögötte felbukkan az apa is, aki az élménytől átszellemült lendülettel azt találja mondani, és a finom lelkű olvasó most ennél a pontnál csukja be a fülét, hogy „tudtam, hogy kemény fa.zú magyar huszárok játszanak Triesztben”.
A fiúk ilyenkor persze szerényen állnak, a művészet azért mégis kifinomultabb játék annál, hogy megfürdessék holmi izmos szavakban, de azt nem tagadják, hogy amikor zenélés közben megáll velük szemben egy-egy olasz hölgy, a maga könnyed eleganciájával, mintha csak divatlapok címoldaláról lépett volna elő, egy picivel, vagy tán nem is annyira visszafogott lendülettel nagyobb átéléssel és odaadással énekelnek – és nem azért, hogy a dal végén nagyobb legyen a gitártokba hulló jutalom.
Arról is csak rébuszokban mesélnek, amikor Laci az egyik este egy egész osztrák leánybúcsús csapat nyomában járt, de ez is csak azért lehet, mert kicsit Trieszt is olyan, mint Las Vegas, hogy ami ott történik, az ott is marad, miközben a Rubato tagjai nyári szettben tényleg úgy néznek ki, mintha A tehetséges Mr. Ripley forgatására érkeztek volna, és ebben a filmben ők a főszereplők. Csak szerencsére egyikőjük sem olyan, mint Tom Ripley, mint inkább Dickie Greeleaf, de egyikőjük sem áldozat.
S ha már film… Triesztben forgatják A halhatatlan gárda folytatását, és a fiúk nem kis meglepetésére, amikor egyik este éppen a Largo Riccardo Pittei sarkán énekeltek, a nézők között feltűnt egy ismerős arc. Mintha csak látomás lett volna, hallgatta őket, tapsolt, majd továbbállt, később azonban összefutottak vele az utcán. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, készült egy szelfi, rajta négy magyar srác és Chiwetel Ejiofor.
Ez a kép ma még élmény, de az is lehet, Ejiofornak egyszer majd sokat ér.
Az elegáns olasz úr továbbra sem dob érmét a tokba, pedig abba szépen gyűlik a pénz. Többnyire eurócentek hullanak, de keveredik közéjük néhány bolgár leva és román bani is. Ki mit érez fontosnak, vagy éppen mi van nála. A papírpénz ritka, euróból az mindjárt öt, de mindig akad olyan, akinek megér ennyit az élmény.
A mai utcazenészek legnagyobb ellensége azonban mégiscsak a modernizáció, bankkártyával ugyanis senki nem fizet. Akad persze olyan néző, aki simán csak azért vesz ki bankókat az automatából, hogy kifejezze elismerését és háláját az élményért, de amíg nem lesz divat abból, hogy az utcai zenészek leolvasókkal mászkáljanak a bankkártyás turisták között, és erre azért nem sok az esély, marad a régi módi. A dobálás. S bár egy-egy jól sikerült napon a szállás ára is összejöhet, és akad néző, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a fiúkat meghívja egy italra, a srácoknak olykor egy-egy mosoly is megteszi, egy integetés vagy főhajtás.
Közben a kőoszlopnak támaszkodó olasz úr cigarettát cserél szájában, cipőjének orra továbbra is ütemre jár. Akkor sem mozdul, amikor a rend őrei feltűnnek az árkádok alatt. Szeme sarkából figyeli az eseményeket.
A közönség soraiból csalódott moraj hallatszik, néhányan hangosan odavetik az egyenruhásoknak, hogy hagyják már békén a srácokat, ők most élveznék a zenét, a két férfi azonban ellentmondást nem tűrő hangon közli olasz nyelven, és mindegy is, milyen szavakkal, hogy ez a koncert eddig ment, nem tovább. Az alacsonyabb, az idősebb úgy mozog, mintha körbe akarná venni a srácokat, ettől a helyzet kicsit komikussá válik, a fiatalabb, a magasabb pedig tört angolsággal magyarázza, hogy a Városháza tiltott hely. Csiby Gergely folyékony angolsággal közli, sőt mutatja is telefonján, hogy ők bizony a Rubato, próbáltak is regisztrálni a trieszti hely- és térfoglalón, de a rendszer nem működik. Ám ha itt tilos, szívesen venné, ha megmutatnák, hol lehet.
A közjátéknak ennél a pontjánál egy helybéli lép a fiúkhoz. Elővesz egy tízeuróst, átadja a srácoknak, és közben annyit mond, hogy „a város nevében elnézést kérünk”. Lám, működik itt még az ellenállás, de az is lehet, csak a jóérzés angyala suhant át a téren, mert ekkor, mintegy varázsütésre a rendőrök is megenyhülnek, s bár minden igazolványt lefotóznak, azt is elmagyarázzák, hova álljanak ma a srácok. A büntetést ezúttal megússzák.
A rendőrök az óváros felé mutogatnak, majd később, amikor az új helyen ismét találkoznak a Rubatóval, belátják, hogy Trieszt online térfoglalási rendszere nem stabil, így ők most tesznek egy kört a városban, addig a fiúk játszanak az új helyszínen.
A varázs azonban addigra már elillan. A fiúk készülődnek, mennek tovább, úti céljuk Velence, de előbb megmártóznak még a tengerben, vár rájuk a Barcola. Ekkor még boldogok és felszabadultak, mert még nem tudják, hogy Velence majd nehezebben adja magát. A lagúnák városában olyannyira bonyolult és szigorú megszerezni az engedélyt utcai zenéléshez, hogy egy utcai harcos bátorsága kell ahhoz, hogy megtalálják azokat a helyeket, ahová a rendőr ritkán jut el, a turisták közül viszont sokan odatévednek.
Mennek is a srácok, és boldogan vállalják, hogy így nyaral ma négy fiatal magyar művész, ha leugrik az Adriára. Magad uram, ha szolgád nincsen, vallják, és az élmény számukra sokkal fontosabb annál, hogy fennakadjanak azon, hogy ételt boltból vesznek, esténként nem tömik magukat degeszre homárral, sem kaviárral, és a szállás airbnb vagy hostel, kollégiumok ágya, vagy befogadja őket valaki éjszakára.
Trieszt pedig arra vár, hogy felébredjen történelmi álmából. Jules Verne a Sándor Mátyás című regényében azt írta (Örvös Lajos fordítása), hogy az Isztria fővárosa
két egymástól igen elütő városrészből áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melyből egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytanul épült óváros.
De ez már a múlt. A város azóta megváltozott, ahogyan a benne élők is. Nyitottak a világ dolgaira, érdekli őket a jövő, és örömmel hallgatják a zenét, amit ezúttal négy fiatal magyar művész, Csiby Gergely, Gréczy Balázs, Kurely László, Sitku Norbert szolgált fel nekik néhány koncert erejéig.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)