A cégvezetőnek nincsen főhőse, legalábbis néven nevezhető főhőse nincsen, de hát kit is érdekelne, hogy ugyan már Jánosnak vagy Gábornak hívnak-e egy cégvezetőt, hisz jelen esetben típusról van szó, egy birodalmakat építő óriásról, egy világot elhúzó valakiről, aki befektet, vásárol, elad, közben kaszál, kalkulál, átcsoportosít, fel- és persze leépít, gyarapszik, növekszik, bizonyít, számol, újraszámol, felemelkedik, fel ebből a nyavalyás plebszből, amely mi vagyunk, szegény mindennapi robotosok, nem kalkulálók, nem nagyban utazók, nem befektetők, alkalmazotti státuszban tengődők vagy még azok se, deklarált kisegzisztenciák, egyik napról a másikra élők, akiknek nincsenek nagyratörő, birodalomépítő vágyaik, rendes ambícióik, de még egy jól eleresztett sóhajuk sincsen, ezért aztán meg is érdemlik tengődésüket.

Na de itt a cégvezető, nevezzük mondjuk Miklósnak, de akár Botond vagy Zoltán is lehetne, Háy nemes egyszerűséggel, csak Te-nek nevezi, mindvégig egyes szám második személyben beszél hozzá, tegezi, mert hát egy cégvezetőt csakis tegezni lehet, szóval itt van ez a Te-nek nevezett ő,

az emberi tényezőket, kapcsolatokat is pénzben méri és pénzre konvertálja, beszélni se tud semmi másról, mi több, gondolkodni sem, ő ebben jó, a matek, na de nem ám elvontan, hanem hogy mennyiből mennyi lesz, ha ezzel nem foglalkozhat, akkor elveszett, másnak élni, csak úgy létezni a világban számára snassz és értelmezhetetlen, egész jelleme a pénzügyi sikerek és kudarcok mentén rendeződik, azok mentén építi kapcsolatait s ítéli meg az embereket, és sziklaszilárdan hiszi: bármi történjen a világban, olyan nincs, hogy józan gondolkodással azt ne lehetne valahogyan elrendezni.

De hát egy ilyen nagy formátumú jellem bukása önnön pályafutásába van kódolva, s ezt a pályafutást, ezt az egyébként végtelenül emberi és még csak nem is különleges sorsot írja meg és mutatja be gyönyörűen, tiszta logikával, fokról fokra Háy, a vég felé törő pusztulás egyetlen fázisát, apró rezdülését nem hagyva ki, olyan írói crescendóval, főhősünk életkilátásainak esetében pedig olyan decrescendóval, hogy már magunk is várjuk a pusztulás zeneművének teljes elhalkulását, a totális csendet, a megszűnést, mert hát a Római Birodalom is valahogy így, a teljes megsemmisüléssel végezte.

Háy János regénye három rétegű, legkézenfekvőbb olvasata a magánéleti szál, egy házasságban élő cégvezető lassú, ámde biztos menetelése önnön bukása felé, amikor családját, gyermekeit és feleségét elhagyja egy húsz évvel fiatalabb nőért (ó, be eredeti!), és kezdetben a megfiatalodás és az őrült szexuális megújhodás hevében nem veszi észre, mit is veszített el örökre, mi mindent vágott el, pedig az új nővel nagyobb veszedelem vár rá, mint eddig valaha, mert az új nő olyan ravasz, olyan ádáz, hogy addig, míg a férfi el nem vált, semmire nem hajlandó, döntéseit erkölcsi tételekbe burkolja (én nem leszek semminek a tönkretevője),

onnan, férfiszemmel nézve, mert azért női szemmel ez puszta önvédelemnek is tekinthető adott esetben, de ugye minden van onnan nézve meg innen nézve, ezért nem érti évszázadok, évezredek óta egymást férfi és nő, ezt a dinamikát, ezt a szenvedélyes elkerülhetetlenséget írja meg Háy, és ha semmi más nem lenne, mint ez a magánéleti szál, a regény akkor is lebilincselő és lélegzetelállító lenne, de itt nem egyetlen cégvezetőről van szó, nem erről az egyetlen Te-ről, Gáborról, Miklósról vagy Jánosról, mert itt vannak a haverok is, a mikro- és makrokörnyezet, a birodalomépítő típusfaszfej, aki negyven elmúltával kifárad a fiatalkorban kötött házasságban,

miközben nem vesz tudomást arról, hogy egyetlen családi kiránduláson nem volt jelen, nem tudja, kik a gyerekei barátai, hogy a felesége boldogtalan mellette, azért menekül mindenféle ezoterikus izékbe, mert a fiatalkori élmények és összebújások helyét a pénz utáni hajsza váltotta fel, és már semmi sem az egykor volt az életükben.

A kezdeti magánéleti szálból a regény középső részére társadalomkép rajzolódik, melyből a Kádár-kori félmúlt, az azt követő privatizációs időszak visszásságai, a különböző politikai útkeresések és azok hamis megideologizálásai bomlanak ki, egy egész igazodókból, igazodni próbálókból vagy abban elbukókból álló társadalom és benne a cégvezetők nem is szűk rétege, egy kész szociológiai görbe tükör, majd a harmadik részben a hangnem és az elbeszélő tekintetében is még magasabb szintre emelkedünk, az elbeszélő egy magasabb rendű valamivé, valakivé válik, ő lesz maga a lelkiismeret, egy felsőbbrendű akárki, aki szól hozzád, cégvezetőhöz, és mint ilyen gyatra és gyarló emberhez, hogy vedd már magad észre, vedd már észre, hogy a fontos nem az az életben, amiben te utazol, hanem egészen más, a fontos a család és a gyerekek, az egység, a támasz, ami nélkül, egyedül te sem tudsz üzemelni, de hát te odadobtad őket, ráadásul ostoba voltál, ezért megérdemled, hogy most, valaki más életakaratának bevégződése által téged dobjanak ugyanúgy félre, ahogy annak idején te dobtad a te szeretteidet, a végén pedig összeroppansz, egy kórházi ágyon találod magad, és vége.

Ahogy Háy mindvégig az időben ugrál, az elején folyton előrevetíti azt, amikor már vége, illetve véged, a végén meg azt, amikor még nem volt véged, elképesztő sodrást, folytonosságot és lendületet teremt, és

logikai módszerrel vezeti le, hogy a dolgok a lehető legkristálytisztábban következnek egymásból, hogy érzékeljük, ez az egész egy hosszú ok-okozati lánc, melyben minden láncszem szépen sorra következik egymás után, csak te még, kedves cégvezető, nem látod ezt, mert elvette az eszedet a szerelem, vagy legalábbis önnön nagyságod visszaigazolásának vágya, mert egy egoista pöcs vagy, semmi más, és ezt a visszaigazolást hiszed szerelemnek.

Háy vehemens, szenvedélyes, olykor a mondat újraolvasására késztető írásmódja (már-már azt hiszed, kisiklott, de az direkt lett ám kisiklatva) és a mögötte húzódó írói indíttatása erősen szubjektívnek érződik, mintha ott munkálna a (mindenkori) cégvezető iránti gyűlölet, de legalábbis megvetés, de ez a vehemens elbeszélői attitűd mit sem von le a regény vagy az írásmód értékéből, az irodalom magánélettől való érintetlenségében nem hiszünk, pusztán megfigyelni és rögzíteni nem lehet, azt belgyógyásznak hívják, kellenek az érzelmek, és hát Háy tele van érzelemmel, tűpontos logikával vezeti le a párkapcsolati érzelmi láncolatokat, a manipulációk természetrajzát, a miből mi letteket, minden történést szenvedélyes racionalitással magyarázva meg.

Mi pedig annyira drukkolunk, hogy a cégvezető elbukjon, hogy megtalálja önnön végzete, és annyira beszippantódunk a történetbe, hogy onnan minket már képtelenség kiszippantani.

Bizton állíthatjuk, A cégvezető az elmúlt évek egyik legjobb, legizgalmasabb, legszenvedélyesebb könyve, olyan racionális logikával láttatva a szerelmek és a szenvedély elsöprő és családszétrobbantó erejét, az érzelmek társadalmi szintű pusztító, de mindenképp család- és társadalomátrendező hatalmát, ahogy csak egy pszichoterapeuta vagy egy szociológus képes, meg persze egy író, aki teremt, aki megteremti a cégvezetőt, ezt a Miklóst vagy Jánost, miközben ő, ha az utcán összefutnak, csak legyint erre a kispénzű, gyenge autóval parkoló, honoráriumból, bérből élő egykori osztálytársra, erre a szegény párára, csak legbelül irigyli rohadtul, mert azt azért tudja, hogy az igazi alkotás, a semmiből teremtés nem a pénz mentén zajlik, nem a számokból és befektetések mentén rendeződik, de ha ennek a gondolatnak egyetlen másodpercig is teret engedne, önnön létezésének lenne vége.

Ám ki menekülhetne el saját félelme elől?

Még egy cégvezető sem. Ő aztán főleg.

(Borítókép: Háy János. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)