Életének 70. évében elhunyt Neumann Ilona táncművész, a Magyar Állami Operaház egykori balett-táncosa, balettmester, tanár, tánctörténész és táncpedagógus, a Balettintézet legendás tánctörténet tanára, számos művészeti szakgimnázium oktatója, a Developpé Balettiskola balettmestere.
Ilus mesternő − ahogy a szakma és tanítványai nevezték − az az ember, balettmester, tanár és táncművész, akiről képtelenség múlt időben beszélni. Aki maga volt az energia- és gondolatáramlás, a folyamatosan megélt jelen, a pillanatban levés művésze. Aki maga volt a flow.
Pici gyerekkorában jelentkezett az Állami Balettintézetbe, többször mesélte a történetet, ahová sok száz gyerek közül választották ki. Édesapja az X-es származása okán az esélytelenek nyugalmával vitte el a mozgékony, táplálkozási problémákkal küzdő kislányt, gondolva, a rendszeres mozgás, terhelés majd az evést is szabályozza. Ám a néhány éves korától fogva táncoló kislányt az édesapa legnagyobb döbbenetére azonnal felvették, az intézetet végigjárta, végzéskor pedig, ahogy az akkor még lenni szokott, egyenes útja vezetett a Magyar Állami Operaházba, ahol aztán a táncirodalom nagy klasszikusait mind végigtáncolta.
Számtalan legendát hallhattunk tőle, milyen volt negyedórán keresztül egy bizonyos pozícióban állni A hattyúk tavában, hogy az embernek a nyaka törött és mindene elzsibbadt, milyen volt háromórás fellépés után a szovjet elvtársak éljenzésére szusszanás nélkül újra táncolni a rendkívüli kondíciót igénylő forradalmi balettet, a Párizs lángjait, vagy milyen volt együtt dolgozni Seregi Lászlóval, akit ő csak Lacinak hívott, s akinek mondásait, aranyköpéseit, világszemléletét és koreográfiáit növendékeinek maga is továbbadta.
Táncművészi karrierje mellett nagyon hamar tanítani kezdett, ő tanította s fedezte fel például Volf Katalint, tartott nemzetközi kurzusokat, tanított profikat és lelkes amatőröket, mindig ugyanazzal a maximalizmussal, ugyanazzal a nyitottsággal, profizmussal és lelkesedéssel.
Alapossága, végtelen igényessége és precizitása, bárhol tanított is, bármibe fogott is, mindig mindenben megnyilvánult,
legyen az művészeti szakközépiskolás növendékeinek oktatása, egy Seregi- vagy Balanchine-koreográfia betanítása, vagy egy kritika írása a Táncművészet című folyóiratba. Íróként is olyan volt, amilyen ma már senki, egy hétig olvasott, tette kontextusba a látott előadást – a már meglévő, fél évszázados tudásával –, hiszen, mint mondta, „az én nevem van ott”.
Legutóbb a Vigadó podcastjében beszélt a balett kialakulásának történetéről, erről a rajongott, de rendkívül nehéz műfajról úgy, hogy nem tette helyre a közhelyeknél leragadó, kívülálló műsorvezetőt, hanem szeretettel, beavató módon osztotta meg ismereteit és élményeit a kérdezővel és a közönséggel – öröm volt hallgatni. Mindig tudott újat és személyeset mondani, és mindenkinél jobban tudta átadni azt, hogy
mi a tánc lényege: életforma, kiapadhatatlan életöröm, kihívás, önmagunkkal való küzdelem, önmagunk meghaladásának vágya, a létezésnek olyan síkja, amit csak az ért meg, aki táncol.
Folyamatosan képezte magát, a legnagyobb természetességgel és örömmel ült be 65 évesen újra az iskolapadba, hogy végzettséget szerezzen arról, amiről már réges-rég volt végzettsége, amit már réges-rég tanított, alkalmazott, hirdetett a mindennapokban, amiről sokkal többet tudott, mint bárki az országban. Örök önképző, örök tanuló volt, ezért volt fantasztikus tanár. Néhány héttel a halála előtt még szakdolgozatot írt, tangózni kezdett egyik tanítványával, és A diótörő spanyol táncát, illetve a fapapucsos koreográfiát tanította be A rosszul őrzött lányból.
Külföldön is rendszeresen fellépett, vendégszerepelt és számos kurzust tartott, különösen a Martha Graham nevével fémjelezett modern, a klasszikus balettet segítő, azt kiegészítő, ám önmagában is komplex és autentikus táncformát képviselő Graham-technikát tanította, ennek is mestere volt, de számos helyen tanított klasszikus balettet országszerte, Nyíregyházától Miskolcig, egészen a legutóbbi időkig az országot járva, hétfőn hajnalban vonatra szállva, egyszerű tanári vagy kollégiumi szálláson lakva, majd pénteken visszatérve, hogy hétvégén az amatőr budapesti tanítványait tanítsa. Mindig ugyanazzal a lelkesedéssel, kitörő örömmel.
Soha nem tett különbséget profi és amatőr között, az amatőrtől is a maximumot várta, a profitól pedig a legnagyobb alázatot,
mert számára nem az volt a lényeg, hogy jobban táncolj X-nél vagy Y-nál, hanem hogy magadnál táncolj jobban. „Ha nem megyünk túl a határainkon, az egész nem ér semmit. Ez nem hobbi, ez nem arról szól, hogy rózsaszín tüllszoknyában megállunk a rúdnál, eltöltünk másfél órát és elmondhatjuk, hogy balettra járunk, mert az olyan jól hangzik. Ez engem nem érdekel. Ez munka. Meg tudod csinálni. Csak akarni kell. Te legyél az úr, a test csak cifra szolga” – ez volt kérlelhetetlen balettmesteri credója. Amikor ez megvalósult, amikor egy mozdulat, egy kombináció, egy gyakorlat sikerült, ujjongva kiáltott fel: Igen!!!! És boldog volt, végtelenül boldog, akár egy nyertes csata után, hogy nem volt itt hiába, hogy sikerült átadni, megértetni valamit, hogy átment az üzenet, szellemi és fizikai síkon is.
Ilus mesternőnek nem volt kedvenc tanítványa, mindenkire ugyanolyan kíváncsi volt, minden embert külön csodának tartott, annak dacára, hogy sokszor, hiába volt együtt a teremben akár egy tucat diploma, küzdöttek az általa diktált tempóval, a villámgyors észjárással, azzal a szellemi gyorsasággal, amit képviselt, építész, fizikus, orvos, ügyvéd, biológus, bölcsész sokszor együttesen kevés volt egy-egy koreográfia vagy mozdulatsor elsajátításához.
Mindene volt a tánc és a színház, különös viszonyt ápolt a komolyzenével, érdekelte a tudomány és az építészet, úgy járkált a művészeti ágak és műfajok között észrevétlen, mint más sétál át egyik szobából a másikba. Beszélt franciául, angolul, németül, oroszul, óráit az aktuálisan jelen levő tanítványokhoz igazítva olykor vegyes nyelven tartotta, de személyre szabott nyelve volt mindenkivel, nem volt olyan tanítvány, aki ne találta volna meg vele a hangot és aki ne tartotta volna nagyon sokra. Halálakor több száz elkeseredett komment árasztotta el közösségi oldalát, amelyek egyediségéről, magával ragadó pedagógusi erejéről, különlegesen pozitív személyiségéről szóltak és arról a veszteségről, amit ennek a különleges személyiségnek a távozta jelent mindannyiunk számára.
Ilus mesternő tudta a legjobban, egy balettmester egyszerre művész és pedagógus,
franciatanár (elő nem fordult volna, hogy egy szó jelentését, etimológiáját ne tudta volna, vagy magát a szót rosszul ejtette volna), tánc-, színház- és művelődéstörténész, pszichológus és tréner, mesélő, viccmester, coach, olyan komplex személyiség, Mester, akivel azt osztjuk meg, ami a legfontosabb a számunkra: szenvedélyünket, bizonytalanságainkat, szorongásainkat, vágyunkat a tanulásra, a fejlődésre, önmagunk meghaladására.
Mondta is viccesen, ne pszichológushoz járjunk, hanem táncórára. S milyen igaza volt. Órái után szárnyaltunk, nemcsak sejtjeink telítődtek friss oxigénnel, de a lelkünk is kitágult, többek lettünk minden egyes órája által. Az a tanár volt, akinek még életében hálát adtunk a sorsnak a tőle kapott tudásért, elsöprő erejű és folyton jelen levő humoráért, a személyre szabott bánásmódért, magáért a létezésért.
Hirtelen távozása a táncművészet, a táncpedagógia és a tánctörténet tudomány hatalmas vesztesége. Varázslatos személyisége bennünk, több száz, több ezer tanítványa lelkében és mozdulataiban él tovább.
Ilus Mesternő mostantól az égi balettrúdnál áll, hogy az eltávozottaknak is vigaszt nyújtson tudása erejével és egyénisége varázsával.
Köszönjük, hogy tanítványai lehettünk.
(Borítókép: Neumann Ilona / Facebok)