Senki sem szeret szenvedni. Mégis, ha olvassuk Tasi Zsuzsánna könyvét, melynek címe Égig nyújtózik, földig hajol, az az érzésünk támad, mintha szenvedés nélkül soha nem lehetne eljutni sehová. Meglehet, az égi és földi dolgok elrendezéséhez szokott isteneknek ez természetes, de egy embernek, mint a regénybéli Júliának tényleg ennyit kell szenvednie ahhoz, hogy rájöjjön, rossz helyen keresi a boldogságát?!

A regény – mert ez az, s bár nem kapott szépirodalmi besorolást, tele van szíven ütő mondatokkal és gondolatokkal – egy nő, Júlia kálváriáját tárja elénk. A kálvária szóhasználat ugyan idegen ehhez a történethez, hiszen Jézus ebben a regényben legfeljebb párhuzam lehet, ezúttal egy másik vallás, a Krisna-tudatú közösség világába nyerhetünk bepillantást, de az út, amit Júlia bejár, a szenvedés, amit közben megél, és a kitaszíttatás, amivel szembesül, éppen olyan, amelynek végén nem jöhet más, csak a megsemmisülés. Halál is csak azért nem, mert Júlia ma is él, bár egy része bizonyos szempontból mégis halott. Az életét hiányállapotból élte, ezért egy ideát kergetett, így nem is találhatott beteljesülésre.

Szenvedés vagy boldogság

Az ilyen regényekre szokták mondani, hogy megtörtént eseményeken alapul. A szerző, Tasi Zsuzsánna olyan narrációt választ, amely hozzásegíti őt ahhoz, hogy mintegy külső szemmel tekinthessen az eseményekre. Azokra, amelyek vele történtek meg. Hogy miért ezt az írói fogást választotta, az kiderül a vele készített beszélgetésből, itt el is olvashatják.

Azt azonban elsőre szinte felfogni sem lehet, hogy valaki miért hagyja magát ennyire elveszejteni, ahogyan azt Zsuzsánna/Júlia tette, de ez a regény éppen erre próbál választ adni.

Olvasás közben kronológiai sorrendben haladunk, még akkor is, ha időnként beékelődik egy-egy emlékkép. Megismerjük Júliát, de csak fokozatosan, azt, hogy miért is vágyott arra, hogy krisnás legyen. Ahogyan az is kiderül, végül miért hagyta ott a közösséget. Tasi Zsuzsánna mindezt úgy tárja elénk, hogy esélyt sem ad arra, hogy megkérdőjelezzük döntéseinek alapját. Miközben, olvasva mindazt, ami vele történt, már a könyv elején feltesszük a kérdést: miért vágyott olyanok közé, akiktől soha nem is kaphatta volna meg mindazt, amire vágyott? Boldogság helyett szenvedés lett az osztályrésze, nem is akármilyen szenvedésé.

A regényből az derül ki, hogy ha valaki tehet arról, hogy ne találjon rá a boldogság, az éppen Júlia, maga a főhős. De azt is megértjük, hogy mi hajtotta annyira, hogy lelkében isteni, majd földi békére leljen. Éppen az, amitől és amiért a legtöbben azt reméljük, hogy az életünk jobbá válik. Olyan erő ez, éteri vonzás, amit sokan hitnek neveznek. Mások gyarlóságnak vagy naivitásnak. Nézőpont, neveltetés, szocializáció kérdése. Olyan energia ez, ami arra ösztönöz bennünket, hogy minden héten feladjuk az aktuális szelvényt, amitől azt reméljük, gazdaggá válunk. Olyan érzés ez, hogy egyszer úgyis levelet ír az egykor hirtelen eltűnt szerelmünk. És olyan kitartás ez, ami miatt akkor sem hajolunk el egy érkező pofon elől, ha már azt is tudjuk, hová érkezik az arcukra.

Miközben semmi másról nincs szó, mint nyitottságról és az ebből származó elfogadásról.

• Elfogadjuk-e, hogy mindezt mi megélhetjük.
• Elfogadjuk-e, hogy velünk mindez megtörténhet.
• Elfogadjuk-e, hogy mindez mással történik.
• Elfogadjuk-e, hogy ami nekünk nem jó, nem hasznos, az másnak maga lehet a boldogság.

Vagy szenvedés.

Régen írtak már ennyire letisztult szenvedéstörténetet, mint amiről Tasi Zsuzsánna könyve szól. Megérteni viszont mindazt, amit leír, amit átélt, csak akkor tudjuk, ha elfogadjuk azt, hogy a regénybéli Júliának nem is tizenkét stáción kellett átmennie, hanem egy egész életen. A regény éppen annak igazolása, hogy valahol mindenki a saját kálváriáját járja. Az övé vallási alapú, hitalapú, reményalapú.

Korlátok között

A könyvből nem ismerjük meg a krisnások világát. Annak csupán egy szeletébe nyerhetünk bepillantást, és főként azoknak a falaknak a segítségével, amelyekkel Júlia folyton találkozott. Ezért aztán ez a könyv nem a krisnásokról szól, hanem arról, hogy Júlia miért akart közéjük tartozni, és miért talált kiutasításra.

Azok alapján, amit Tasi Zsuzsánna megírt, a vágyakozó ember eszmeképe bontakozik ki előttünk. Egy anyáé, aki saját kudarcai ellenére abban reménykedik, hogy majd a fiai rátalálnak arra az útra, amelyen őt nem engedték járni. S ha valamitől nagyon erős emberi dráma bontakozik ki a szemünk előtt, az éppen a fiúk eltávolodása az anyjuktól, a vallástól, a hittől – s mindez mintha eleve elrendeltetett volna: mintha esélyt sem kaptak volna a boldogságra, miközben semmi másra nem vágytak jobban, mint a boldogságra.

Régen írtak ennyire őszinte regényt. Régen írtak ennyire letisztultan vágyakról és vágyakozásról, lelketlenségről és kiszolgáltatottságról. Ez a regény nem ítélkezik. Még regénységében is puritán. Mintha arról szólna, hogy tanuld meg az alázatot, légy figyelmes, vedd észre a saját korlátaidat. És ha okod lenne arra, hogy megítéld a környezetedet, másokat, ne tedd: elegendő az is, ha leírod, te mit éltél át, te mit tapasztaltál. S ha magadra ismersz, meglátod, milyen a valós éned, még az is lehet, a szenvedésnek is van értelme.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)