Lady Gaga júliusban elhozta Európába a pandémia előtti koncertélményt. A Chromatica Ball turné európai szakasza Londonban zárult, az Index stábja részt vett a koncerten.
Tíz éve, egy iskolai kirándulás keretében jártam először a Wembley Stadionban, tíz évvel később pedig ismét egy londoni futballstadionban, nevezetesen a Tottenham Hotspur White Hart Lane-i pályáján tettem tiszteletemet. Az alkalom ezúttal sem focimeccs, hanem gyermekkorom kedvenc sztárjának koncertje volt: július 29-én (és 30-án) itt lépett fel Lady Gaga, korunk talán legsokoldalúbb és egyik legtehetségesebb énekesnője, akiért 14 éve rajongok – és akinek a koncertjére az évek alatt négyszer vettem jegyet, de az énekesnő egészségügyi problémái, majd a világjárvány miatt mind a négy show elmaradt. Ötödszörre végre összejött a „találka”…
Az este fél 9-re időzített koncert mindössze néhány perc csúszással indul, ami azért is nagy szó, mert egy Lady Gaga-kaliberű világsztár általában szereti megvárakoztatni a közönséget. Az énekesnő esetében szó sem volt késésről, alig várta, hogy újra színpadra léphessen – ez magyarázható lenne azzal is, hogy a koronavírus-járvány miatt a Chromatica Ball turné is két évvel az eredeti időpont után rajtolt el, de én inkább annak tudom be, hogy összeszedett, tudatos és következetes előadó lévén, na meg kismillió koncerttel a háta mögött számára természetes, hogy időben kezdi a koncertet.
Az énekesnő karrierje kezdete óta legalább annyi energiát – ha nem többet – fektet a színpadi megjelenésébe és a vizuális aláfestésbe, mint a zenéjébe. Neve összeforrt a bizarr, megdöbbentő, sokszor megbotránkoztató, de legalább annyira varázslatos és művészi öltözékeivel, sminkjeivel, frizuráival és videóival. A koncert nyitóvideója valódi összművészeti alkotásként hat: kisfilm, színházi előadás és képileg is izgalmas alkotás egyben. A futurisztikus zene és képi világ az egész Chromatica albumon visszaköszön, ez a hangulat járja át a koncertet is.
Szürkésfekete háttéren furcsa mozdulatokat tesz egy szúrós földönkívülire hasonlító árnyék. Füstbe burkolódzik, nyomasztó, egyre intenzívebben pulzáló zenére mozog: ősrobbanás! A kivetítőn feltűnik Gaga képe, ahogy egy szegecses fejet csókolgat. A keze és az arca fekete, mintha olaj, szén vagy smink kente volna össze a bőrét. A színpadon megjelennek a táncosok, a zene eléri a tetőfokát, a kivetítő elsötétül, és felcsendül a jól ismert Oh-oh-oh-oh-oh, a 2000-es évek legikonikusabb dalkezdése: meglepő vagy sem, a koncert az énekesnő legnagyobb slágerével, a Bad Romance című dallal indul.
A hat részből álló koncerten először a leghíresebb dalok – a Bad Romance mellett a Just Dance és a Poker Face – csendülnek fel, mintha Gaga így emlékeztetné a rajongóit, hogy honnan indult a páratlan pályafutása. Elsőre úgy tűnhet, hogy az énekesnő öregszik, a mozgásszervi panaszai akadályozzák a táncolásban, a mozdulatai már nem olyan energikusak, mint huszonéves korában, ám ezek a gondolatok hamar elillannak, hiszen a sztár pár perc múlva „bemelegszik”, és ismét a tőle megszokott, őrült koreográfiákat nyomja a színpadon.
Az alig egy-két perces átvezető rész után máris következik két dal (Alice és Replay) a címadó Chromatica albumról, majd visszaugrunk az időben, és felcsendül a Monster, amely több mint 13 éve íródott, és sosem lett belőle kislemez: a nosztalgiába feledkező közönség egy emberként énekli a dalszöveget, e sorok írója pedig libabőrös lesz. Mégiscsak ez az este volt tízéves kora óta a bakancslistája tetején…
A harmadik rész kezdetekor Gaga már a negyedik ruhájában lép színre: a 911, a Sour Candy, a Telephone és a Love Game című dalokat már a védjegyeként is ismert fekete latexruhában adja elő. A táncmozdulatai ismerősek, a szövegek szintúgy: ismét a régi arcát ötvözi az újjal.
A Babylont a néhai Alexander McQueen divattervezőnek címezi, majd jön a Free Woman, amikor is lesétál a színpadról, és a küzdőtéren át felmegy a nézőtér közepén magasodó miniszínpadra, ahol egy zongora várja, hogy az énekesnő előadja Born This Way című, az elfogadásra ösztönző dalát. A koncerten elképesztően sok LMBTQ-ember csápol.
Érdemes megjegyezni, hogy az egyébként maga is e közösségbe tartozó énekesnő – biszexuális – a homoszexuális és transznemű emberek egyik legnagyobb támogatója és szószólója. A dal akusztikus verzióban indul, majd a megszokott, hangszerelt formában folytatódik. 46 ezer ember tombol, lengenek a szivárványos zászlók, az énekesnő pedig meghatódva tér át a Shallow és az Always Remember Us This Way című dalaira, amelyek a néhány éve taroló Csillag születik című film legismertebb és leggyönyörűbb darabjai.
A koncert vége felé közeledve két kevésbé ismert szám, a 1000 Doves és a Fun Tonight, majd az album talán legjobb dala, az Enigma is elhangzik. A Chromatica-dalok sorát a Stupid Love és a Rain on Me zárja, végezetül pedig a Hold My Hand című új filmslágerrel, a Top Gun: Maverick zenéjével búcsúzik a közönségtől. A színpadon ég a tűz – persze csak a show kedvéért –, Lady Gaga pörög, forog, torka szakadtából ordít.
Az ember nem érti, hogy jön ki ekkora hang egy ilyen apró nő torkán, valósággal leénekli a ködös Albion felett fel-felsejlő csillagokat az égről, mielőtt elbúcsúzik a közönségtől.
A közönség legnagyobb bánatára az első londoni estén a setlisten feltüntetett The Edge of Glory nem hangzik el (a másodikon azonban szerencsére már igen). A rajongók hazafelé menet még a metrón is az Edge of Gloryt éneklik, betöltve a hiányzó dal miatt a szívükben keletkezett űrt. A hiányérzet máshol is megmutatkozik: Gaga az ARTPOP és a Joanne nagylemezekről sem ad elő dalokat. A publikum körében ezek kevésbé népszerű Lady Gaga-albumok, így nem csoda, hogy nem ezeket a számokat vette fel a listára.
A koncertet mindezek ellenére varázslatos esteként éltem meg, a rajongók arcát látva pedig mindenki valami hasonló boldogságot érezhetett. A telt házas koncert után Lady Gaga másnap ismét 46 ezer rajongó előtt lépett színpadra Londonban. Az énekesnő turnéjának európai szakasza ezzel befejeződött, Lady Gaga Észak-Amerikában folytatja a koncertsorozatot.
(Borítókép: Samir Hussein / Getty Images Hungary)