Idén is megnéztük a Szegedi Szabadtéri Játékok saját bemutatóját. A Chicago koncepciója ígéretes volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Gyáva lett és felszínes, cserébe látványos.
Az ember természeténél fogva szereti a szépet. Nem véletlen, hogy a szép embereknek könnyebben hiszünk, előbb bocsátunk meg, és általánosságban vonzódunk a társaságukhoz. Ha a bűnelkövető egy jóképű pasas vagy egy gyönyörű nő, szívesebben mentjük föl a tettei alól. Ez a jelenség napjainkban is velünk él, gondoljunk csak Ted Bundyra, aki szerelmes levelek százait kapta a börtönben, miután lecsukták, mert hidegvérrel meggyilkolt minimum harminc nőt.
Pont pár hónapja kavarta fel az állóvizet, hogy a tinik a 22 éves Cameron Herrin szabadsága mellett kampányoltak a TikTokon, mert túl szépnek tartották a börtönhöz a fiút, miközben a srác autójával száguldozva elütött egy fiatal édesanyát és annak 20 hónapos gyermekét, akik szörnyethaltak a balesetben. Ugyancsak ezen a platformon kezdték el sztárolni Isabella Guzmant, akinek – bár 79 késszúrással végzett az apjával – sokak szerint szép a pofija.
Tehát egy olyan történet, amelyben gyilkos, ámde szép nőket emel fel a média, nézőként pedig minden tettük ellenére drukkolunk, hogy megússzák a halálbüntetést, teljesen aktuális – lehetett volna.
De nem az lett, inkább egy megúszós, félgőzzel összeállított előadás.
Minden idők egyik legsikeresebb musicaljének a szövegét Bob Fosse és Fred Ebb írta, utóbbinak köszönhetők a dalszövegek is, a zeneszerző pedig John Kander. A Chicago című musicalt 1975. június 3-án mutatták be New Yorkban, az ősbemutató rendezője és koreográfusa Fosse volt.
A Szegedi Szabadtéri Játékok kilencvenéves történetében először mutatták be a Chicagót, a premieren mi is ott voltunk. Az előadást Béres Attila rendezte.
Éppen csak helyet foglaltunk a nézőtéren, amikor egy nagyon éles fény suhant el mellettünk az égen. Ez nem meglepő Perseidák idején, mégis egyfajta ajándéknak hatott a hullócsillag, amit több néző tekintete is elkapott. A dolog szépsége, hogy az előadáson többször is használták a hullócsillag kifejezést a „tizenöt perc hírnév” típusú karakterekre.
A színpadkép kifejezetten erős lett. A díszlet egy paneldzsungelt tár elénk, ám a nagy szürkeséget ledcsíkok és három monitor tarkítja, utóbbiak mindig az adott helyszíneknek megfelelő képeket vagy animációkat játszanak. A panelkörnyezetben például Lottó-plakátot, ABC feliratot vagy a Zálogház reklámját láthatjuk. Ötletes, egyből a Flórián téren érzi magát az ember, vagy Miskolcon, esetleg Pécs kertvárosában vagy bárhol, ahol az építészet ezen gyöngyszeme megvetette vasbeton lábát.
A koncepció, hogy kicsit közelebb engedjük a Chicago történetét a magyar valósághoz, remek. Ezzel a miliővel mindenki tud azonosulni, azok is, akik benne nevelkedtek, akik turistaként ott bandáztak, vagy akik messziről figyelték a panelközösségek életét.
Az előadást Lakatos Márk Konferansziéja nyitja. Nem nagyon lehet eldönteni, hogy saját magát játssza, vagy Az ötödik elem című filmből Chris Rock alakítását mímeli. Szerepe szerint többször visszatér a színpadra, jeleneteket fűz össze, és kommentálja az eseményeket, ám mindezt nagyon szürkén és élettelenül teszi. Béres rendezésében és Lakatos előadásában a Konferanszié egy drag queen, ami nem rossz ötlet, beleférne a karakterbe, de Lakatos csak szép és feltűnő ruhákban néha belibben és tovaszáll. Pedig ha valaki, akkor ő – aki Madridban tanulta az ipart, majd Magyarországon az első drag queenként volt számontartva – pontosan tudhatja, mit jelent ez a kultúra. Meg lehetett volna mutatni a többezres (a premier telt házzal futott) nézőközönség kevésbé nyitott tagjainak, hogy drag queennek lenni nem ördögtől való, csupán a szórakoztatás egy fajtája. Ez sajnos nem jött át, pedig egyszer maga Lakatos mondta ki az egyik jelenetében, hogy
sokkal több drag queent és kevesebb öldöklést szeretne látni – nem ártott volna alátámasztani, hogy az előbbi mit takar.
A zenekar a színpad bal oldalán, egy cellába zárva foglalt helyet, szerepük nemigen volt, de a látványba belefértek, és mindig öröm az olyan előadás, ahol az amúgy kemény munkát végző zenészek nincsenek elsüllyesztve a föld alá. Szépen a húrok közé is csaptak, majd megérkezett az előadás egyik női főszereplője, Ónodi Eszter, aki Velma Kellyt keltette életre.
A darab első dala egy hatalmas show, Velma első jelenete, ahol dögösségével és varázsával be kell húznia a nézőket a Chicago világába, meg kell teremtenie azt a hangulatot, amire a nézőkben szunnyadó Roxie Hartok vágynak. Sajnos Ónodi akármennyire zseniális film- és figyelemre méltó prózai színész, ebben a szerepben nem tudott megfelelni az elvárásoknak. Se energiában, se hangban, se jelenlétben nem volt a topon, Velma Kelly minden volt, csak nem a panelek sztárja, főként nem egy csodált revütáncos. Hiába, musicalt játszani és rendezni külön szakma, még akkor is, ha a főleg prózában tapasztalt előadóink többsége lesajnált, tinglitangli műfajnak tartja a musicalt.
Sajnos Czakó Julianna – mint Roxie Hart – sem volt meggyőző, bár a darab végéig nehéz volt eldönteni, hogy erről ő maga tehet, vagy az előadás koncepciója a ludas. Annyi biztos, hogy az első felvonásban Roxie helyett Eliza Doolittle állt a színpadon a My Fair Lady című előadásból, ezt a hasonlatot pedig nemcsak én láttam bele, hanem egy nézőtársam is, aki történetesen nem tudta, hogy a színésznő pont ebben a szerepben tűnt fel a Miskolci Nemzeti Színházban.
Az előadás sokszor bontotta le a negyedik falat a nézők és a színpad között, ami mindig jót tett a darabnak. Akár akkor, amikor két rendőrautó jelent meg szirénázva a színpad két oldalán, vagy amikor a második felvonásban a tárgyalás előtt kicsit mindenki kilépett a szerepéből, erősítve, hogy amit látunk, akár a való életben, az sokszor nem a valóság, csak egy színjáték. Ezek az elemek mind jót tettek a produkciónak.
A közönség azt is díjazta, amikor a darab nem az amerikai álmot, hanem a magyar valóságot csempészte bele a mondatokba. Például Roxie áldozata gázszerelőként dolgozott, a vármegye legjobb orvosát hívták, az ügyvédet részben csokból fizették, ám néha felesleges pluszszótagokat erőltettek a dalokba, hogy a „megasztár” helyett például X-Faktor-sztárt énekeljenek. Ez utóbbi a dobhártyák ellen elkövetett megbocsáthatatlan vétek, most már tudom, mit érezhetett az Igazából szerelem című filmben Billy Mack karaktere.
Akik úgy ültek be az előadásra, hogy ismerték a filmet, vagy legalább egyszer látták színházban a Chicagót, azok számára hangok maradtak kiénekeletlenül, egészen Janza Kata érkezéséig. Újfent visszatérnék oda, hogy a zenés színház külön műfaj, lehet valaki remek színész, itt egyszerűen más képességekre van szükség. Ezt tanulni kell, nem leimprovizálni.
Mondjuk Nagy Ervin az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Bár a belépődala lehetett volna erősebb, játéka remek volt, a második felvonásban a tárgyalást pedig kifejezetten profin és élvezhetően vezényelte le, azaz bábozta végig. Igaz, Billy Flynn nem az a sármos, nők bálványa ügyvéd volt, akit eddig megszokhattunk. Karaktere inkább idézte a Better Call Saul című sorozatból megismert főszereplőt, azt az ügyvédet, aki minden pénzét egy óriásplakátra költi, eladja magát nagymenőnek, de igazából egy normális irodát sem tud bérelni. Igazi szélhámos, aki mégis ért valamit a szakmájához. Üdítő volt, hogy nem a sármjával hódított, hanem a ravaszságával, bár ebben a kontextusban igazán elengedhették volna a rabnők imitálta orgazmust, amikor csak kimondták az ügyvéd nevét.
Szóval azt már kifejtettem, hogy a koncepció, ami panelkörnyezetbe ágyazza a darabot, miért lenne találó és itthoni fejjel mindenki számára érthető. Most eljött az idő, hogy kifejtsük, ez miért nem sikerült.
Ha már jött az ötlet, hogy kicsit magyarosítsuk a sztorit, vagy tegyük mindenki számára egyértelművé és átérezhetővé, akkor ennél sokkal jobban bele kellett volna nyúlni. Azok a lányok, akiknek nincs kitörési lehetőségük, a szocializációjukból adódóan annyi lehetőséget látnak a boldogulásra, hogy valahogy híressé kell válni, ezért elindítanak egy OnlyFans-fiókot, jelentkeznek a ValóVilágba, vagy TikTok-celebbé tátogják magukat. Itt a revüről nem emelték le a hangsúlyt, ettől pedig minden jelenet disszonáns lett. A dalok és a táncbetétek dívákat igényelnek, mi viszont nem dívákat kaptunk, hanem proli nőket. Ez csak azért probléma, mert a proliságukban nem tudtak csillogni azokban a jelenetekben, amelyekben kellett volna, így egész egyszerűen nem születtek meg azok a celebek, akikről elhisszük, hogy a pletykalapok cikkeznek róluk, és a képükkel adják el a címlapot.
Nem csillogtak ki a paneldzsungelből.
Pedig a kifejezetten nyersen ábrázolt börtönjelenetek kellően megágyaztak annak, hogy megmutassák azokat a lányokat, akik ki tudják használni a rövid ideig rájuk irányuló reflektorfényt, és kicsit arra kényszeríteni a lámpát irányító személyeket, hogy tovább időzzön rajtuk, mint másokon.
A másik mondanivaló, aminek az előadás a felszínét kapargatta csupán, az a média szerepe ezekben a történetekben. Pontosabban a média felelőssége. Hiszen ahhoz, hogy napjaink celebjei megkapják a 15 perc hírnevet, a kattintásért a lelküket is eladó platformokra van szükség.
Érdekes koncepció volt, hogy az ünnepelt bulvárújságíró dalát operettstílusban Kónya Krisztina opera-énekesnő énekelje, de valahogy ez is felütés maradt csupán. Pedig fontos lett volna árnyalni, mert így nem derült ki, hogy az előadás hogyan gondolkodik a bulvármédiáról, viszont elemelték annyira a karaktert, hogy a nézők se tudjanak belegondolni, milyen iszonyatos ereje van ezeknek a lapoknak. Gondoljunk csak a Johnny Depp–Amber Heard-ügyre. Emberi sorsok függenek attól, hogy a pletykalapok miket állítanak, vagy attól, hogy komolyan vehető oldalak milyen eseteket nem tartanak érdemesnek a hasábjaikra, miközben életeket menthetnének vele.
A színpadkép minden jelenetben remekül nézett ki, a látványra semmi panasz nem lehet, ami azok után, hogy a Facebookra milyen stílusú videók kerültek fel promóként az előadásról, egészen meglepő. Ugyanis ezek a maximum egyperces videók inkább elvették a kedvet, mintsem meghozták: mind stílusukban, mind koncepciójukban kezdő, de mindenképpen amatőr érzést keltettek, nem egy profi, a Szegedi Szabadtéri Játékokra méltó produkciót ígértek.
A sajtópáholy a nézőtér legtávolabbi pontján helyezkedik el, ami egy négyezer férőhelyes nézőtérnél azt jelenti, hogy szinte Röszkéről nézzük az előadást, de még így is szemet gyönyörködtető tablóképeket és látványt tudtunk befogadni. Kálmán Eszter díszlete remek volt, Papp Janó jelmeztervező pedig évek rutinjából már pontosan tudja, hogy ez a színpad milyen kosztümöket igényel és bír el, hogy a jelmez passzoljon a koncepcióba, és segítse a távol ülőket azzal, hogy színek és formák alapján azonnal beazonosíthassák a szereplőket.
Barta Dóra koreográfiája szintén támogatta a szép képeket, térformái megfelelően passzoltak a hatalmas színpad méreteihez, és jólesett nézni a táncosokat, néha a főszereplők kárára is. Ám továbbra is az a probléma, hogy ha tényleg bele mertek volna ereszkedni a panelközegbe, akkor a revü világát kidobták volna a kukába, és elmentek volna olyan irányba, ami inkább idézi Christina Aguilera Dirty című klipjének hangulatát. Így egyszerre voltunk a szekrényben és fél lábbal Narniában.
Pedig az alapok megvoltak, de nem volt elég merész az összkép, és ettől nem ért célt a rendezés. Pedig a Chicagónak valóban több olyan aspektusa van, ami miatt hiába egy ötven éve bemutatott darab, ami egy száz évvel ezelőtt írt történetből táplálkozik, a mában is érvényes.
Az emberek jobban szeretik a kitalált történeteket, mint a valóságot, a szenzációt keresik mindenben, és hiába mondja el valaki ezerszer, hogy ő tényleg ártatlan, azt Morton Mamától kezdve Billy Flynnig mindenki „leszarja”.
Teljesen mindegy, hogy ki miért ült rács mögött, a nép meg fogja venni a könyvet, amit a bent átéltek pokláról írtak, mert inkább ez érdekli az embereket, mint az a pokol, amit elkövetőként okozott. Ezek után ne csodálkozzunk, ha országunk bűnözői szabadon élik az életüket, ahogy a Chicago végén Ónodi Eszter és Czakó Julianna még Velma és Roxie karakterébe bújva mondja, hogy ez egy csodálatos ország, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ők kijöhettek a sittről.
Ahogy az minden Chicago-előadásnál borítékolható, a legnagyobb tapsot mindig a Roxie férjét, Amos Hartot játszó színész kapja, ez most sem volt másként, igaz, Mészáros Máté remekül játszotta a papucsférjet, így rá is szolgált az ovációra.
Kifelé haladva a Dóm térről egy anya-lánya párbeszédet kaptam el, amelyben az előbbi kifejtette, hogy többször majdnem elaludt az előadás alatt, míg utóbbi szerint az egész „nagyon extrás volt”.
A Szegedi Szabadtéri idei bemutatója egy egyszer nézhető előadás lett, ami nem egy maradandó élmény, pedig lehetett volna akár az is.
(Borítókép: Szabó Luca / Szegedi Szabadtéri Játékok)