Hát eljött ez a pillanat is, véget ért a Sziget Fesztivál, az utolsó estén pedig az Arctic Monkeys búcsúztatta a Hajógyár Nagyszínpadán a népet, akárcsak négy évvel ezelőtt, ugyanis 2018-ban is ők voltak az utolsó nap headlinerei.

A Sziget fő színpada előtt nagy volt a kavarodás, mondjuk, magán a pódiumon is, ugyanis Sam Fender az utolsó pillanatban lemondta az esti fellépését. Ez némi zavart keltett az erőben. Illetve az sem lelkesítette a népet – maradjunk a Csillagok háborújá-s hasonlatnál – hogy a hatodik napra már tényleg a Tatuinon érezhettük magunkat,

Ez a jelenség eszméletlenül jól nézett ki a Sziget összes helyszínének különböző fényeiben, de a tüdők kevésbé díjazták, így míg a fesztivál első napján a teli vigyorú embereké volt a főszerep, a vége felé egy Mad Max-es hatást váltott ki az óbudai homokfelhőben a mindenféle helyekről összekukázott kendőkkel takart arcok látványa.

Ám az Arctic Monkeys fellépésének közeledtével szépen elkezdett gyűlni a nép, úgy tűnt, a fesztiválozók szomjaznak még egy hatalmas bulira, tehát nem hoztuk szégyenbe magunkat a brit zenekar előtt, akik végeláthatatlan embertenger horizontját kémlelhették a színpadról.

A zenekar hosszú szünet után most kezdett el újra élőben játszani, pár nappal a Sziget-fellépésük előtt például Romániában léptek fel a Summer Well fesztiválon. Míg ott a Do I Wanna Know? című slágerükkel robbantották a bulit, nálunk a James Bond-filmek dalait és egy cirkuszi előadás aláfestő zenéjét ötvöző intró után egy régebbi klasszikussal, az első lemezükről ismert The View From the Afternoon című nótával kezdtek. A számnak még vége sem lett, máris felcsendült a Brianstorm gitárriffje, ám ez az édes egymásba simulás nem tartott sokáig, a zenekar többször tartott a számok között indokolatlanul nagy szüneteket.

Az AM Magyarországon eddig kétszer lépett fel korábban, 2014-ben a VOLT-on, és a már előbb említett 2018-as Szigeten. Soproni fellépésüket jobban várták a rajongók, mint egy ovis csoport a karácsonyt, ám nem arattak akkor osztatlan sikert, leginkább egyhangú csalódottság áradt a ’14-es közönségből. Ám 2018-ban a banda megmutatta, miért is lettek egy, a kocsmák hátterében elgitározgató bagázsból a világ egyik legismertebb zenekara.

Szerencsére az AM idén is egy igazán élvezetes koncertet adott. Mondjuk, fellépésük első felében néha úgy éreztem magamat, mintha hívatlanul jelentem volna meg a próbájukon, eleinte szinte teljesen kizárták a közönséget. Az asztrálkivetítés-szerű jelenlét viszont nem ment a minőség rovására, a srácok lemezminőségben nyomták a dalokat, szerencsére a hangosítás is rendben volt, így Matt Helders, Jamie Cook és Nick O’Malley sem biodíszletként funkcionáltak Turner mellett, sőt.

Majd amint a frontember levette dzsekijét és felcsapta napszemüvegét, lélekben is megérkezett a Sziget nagyszínpadára, eltűnt az introvertált kisfiú, akit a szülei kényszerítettek rá, hogy zenéljen a rokonság előtt, és megjelent a világsztár.

A közönség soraiban már a koncert elején sem volt gond a hangulattal, de még ahhoz képest is kezdett egyre jobban belelazulni mindenki a zenébe. Az AM rendelkezik egy megmagyarázhatatlan erotikus kisugárzással, amire a tömegben férfiak és nők egyaránt könnyedén rá tudnak csatlakozni. Egészen szürreális élmény volt körbenézni és azt látni, hogy a csápoló tömeg szétszórt tagjai miként találnak egymás társaságára a hatalmas térben. Habár ezt a közeledést valószínűleg segítette a koncert előtt bedobott kiss cam, azaz a csókkamera, ami fiú és lány baráti társaságokat egyaránt smárolásra és szájra puszira késztetett.

A színpadkép letisztult volt, egyszerű és elegáns. Egy világító kör helyezkedett el a színpad közepén, a szálló por pedig úgy törte meg a fényeket, hogy biztosított a zenekar számára egy állandó szépia-hatást, ami eléggé passzol az Arctic Monkeys világába. Általában mindig egy domináns szín uralkodott a színpadon, amikor ez épp a vörös volt, akkor azért néha átcsapott a minimalista hangulat Bolondos dallamokba.

A jelenlévők közül többen is a banda pólójába csomagolták magukat, már persze azok, akik még hajlandóak voltak a felsőtestüket textíliával borítani, ugyanis az idei Szigeten láthatóan már nem divat a ruha. Viszont az AM-felsők bizonyították, hogy rengetegen csak miattuk jöttek ki a zárónapra, ennek megfelelően sokan voltak magyarok. A koncert alatt több sláger is felcsendült, többek között természetesen a Why'd You Only Call Me When You're High?, az Arabella és persze nálunk is elénekelték a Do I Wanna Know? című számukat.

Majd jött az 505 című sláger, amelynek a végeztével a tagok úgy vonultak le a színpadról, mintha ott se lettek volna. Se szó, se beszéd. A közönség hirtelen nem is tudta, hogy mi történik, vajon a srácok már Sheffield egy kocsmájában feleseznek, vagy a takarásban várják, hogy visszajöjjenek adni egy kis ráadást? Költői túlzással, de a tömeg néma csendben, ám gyökeret eresztett lábakkal várt.

Úgy tűnik, a telepatikus visszataps is elég volt nekik, mert az Arctic Monkeys színpadra állt, hogy még három számot eljátsszon a Szigeten. De ahogy minden jó, így ez a koncert is véget ért, méghozzá az R U Mine? című dallal, amire már igazi táncos bulihangulat kerekedett több helyen. Ha a pultoknál bulizó tömegről feltöltenénk néma videókat, könnyen összetéveszthetnénk a hangulatot egy Fenyő Miklós-koncerttel.

A koncert végeztével több beszélgetésfoszlányt csíptem el, és nem hallottam olyat, akinek maradt volna hiányérzete a bandától. Mondjuk, WC-lehúzással elfedni próbált hányást sajnos igen, de hát hozzátartozik a Sziget szépségéhez.

Ahogy a nagy találkozások is. Fültanúja voltam, ahogy egy portugál fiú – ez kiderült a későbbi beszélgetésből – a lehető legnagyobb döbbenettel a hangjában nekiszegezi a következő kérdést egy vele szembejövő lánynak:

Bocsánat, de nem te vagy a szomszédom?

De. Ő volt.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)