Az utolsó napon, az Arctic Monkeys előtt fellépett Holly Humberstone, a Brit Rising Star Award nyertese. A kedves és közvetlen lány finom és elegáns koncertet adott a nagyszínpadon, valamint egy interjú erejéig beszélgettünk is vele.
Az utolsó nap mindig egy kicsit nehézkes egy fesztiválon, legyen szó a közönségről, az előadóról vagy a staffról. Az idei Szigeten sem volt másképp, érződött a térben a nettó fáradtság. A por is ezen a napon volt a legdurvább, amerre csak néztünk, köhögő embereket láttunk, a terep pedig olyan volt, mintha egy nonstop füstgép ment volna hetek óta. Ehhez tikkasztó hőség párosult, hogy a hatás mindenképp remek legyen.
Interjúra készültünk egy brit popénekessel, Holly Humberstone-nal. A név valószínűleg sokaknak ismeretlen, hisz egy feltörekvő lányról beszélünk, aki tavaly megnyerte a Brit Rising Star Awardot, amely az angol könnyűzenei szakma egyik legkiemelkedőbb díja.
Az elismerés általában robbanásszerű népszerűséget hoz magával, korábban olyan előadók részesültek benne, mint Adele, Rag’n’Bone Man, vagy az idei koncertjét lemondani kényszerülő Sam Fender. Hollyval sincs másképp, az eddig kvázi ismeretlen énekes kezd a szupersztárszintre emelkedni Angliában, de már a nemzetközi porondon is esélyt kap a teljesítésre, hisz az idei Szigeten nagyszínpados volt.
Korábban írtunk is a munkásságáról, így kellő érdeklődéssel érkeztünk az interjú helyszínére. Szokás szerint a kordonon kívül várakoztunk, míg a szervező hölgy kijött, és beinvitált minket. Ott a már jól megszokott lakókonténerhez érkeztünk, egy rövid várakozást követően pedig beengedtek minket. Nagyon kíváncsi voltam, mert a lányról eddigi kutatásaim alapján az volt a tapasztalat, hogy kedves, aranyos, de szeretne egy laza, kicsit távolságtartó imidzset felépíteni.
Ez itt teljesen megdőlt.
Találkoztam már kedves meg jó fej bandákkal, előadókkal, de Holly teljesen másik szint. Ennyire közvetlen, figyelmes, előzékeny lányt még sosem láttam ebben a szakmában, főleg, ha belegondolunk, hogy egy nagyszínpados előadóról beszélgetünk. Nagy mosollyal, hangos köszönéssel jött oda hozzánk, előre bemutatkozott. Egy kérdést nem tudtam még feltenni, de már ő kérdezgetett, hogy vagyunk, hogy bírjuk a meleget, a port, minden rendben van-e, stb.
Van olyan extrém helyszín, ahol szívesen fellépne?
Imádnék egy koncertet adni fenn a hegyekben, ahol mindent hó borít, hűvös az idő, nagyon király lenne.
Van olyan dolog, amitől nagyon fél?
Alapvetően utálom a pókokat, de amitől igazán félek, azok a magas helyek, ott nagyon kényelmetlenül érzem magam. A mai színpad elég magas, de szerencsére nem kell kimennem a legszélére, úgyhogy rendben leszek.
Melyik az a zenei stílus, amelyiket a legtávolabbinak érzi?
Szeretném azt mondani, hogy értem a jazzt, de sajnos nem. Sokszor kaotikusnak hat számomra. Vannak klasszikus zenei darabok, amiket szeretek, de nagyon sok van, amit nem. Az iskolában tagja voltam egy énekkarnak, amit nagyon utáltam, valószínűleg ez maradt meg bennem. Rengeteg különböző zenét hallgatok és szeretek, de számomra a kedvenc az a zene, aminek van dalszövege, amihez tudok kötődni.
Kikre tekint példaképként?
A szüleimnek remek zenei ízlése van, ebből rám is ragadt. Zenét hallgattunk a kocsiban az iskola felé, vagy otthon a vacsoránál. Ha előadót kéne mondanom, az Damien Rice. A szövegei nagyon őszinték és mélyek, mindig hozzá nyúlok vissza, ha inspirációra van szükségem. Sok előadó van, akiket nagyra tartok, így nehéz ilyenkor választani. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a családom imádja a zenét, így rengeteg különleges előadóval ismerkedtem meg általuk.
Az interjú végeztével odajött, megölelt, majd elköszöntünk. Előtte azért titkon elmondta, hogy eléggé izgul a koncert miatt, hiszen Sam Fender kiesésével rögtön a fő fellépő elé került, amire még sosem volt nála példa. Megnyugtattuk, hogy minden rendben lesz, és ha ugyanilyen őszinteséggel és lendülettel fogja lenyomni a bulit, akkor az fantasztikusan alakul majd.
A konténeren kívül a fotós kollégám lőtt róla még pár pózolós képet egy antik stílusú ülőgarnitúrán, majd elköszöntünk, és leléptünk. Ezután újból nettó két óra várakozással telt az időnk. Egy kis pornyelés itt, egy-két köhintés ott, majd indultam a nagyszínpadhoz, hogy megnézzem, mit is tud Holly a tűzvonalban.
Mivel közvetlenül az Arctic Monkeys előtt lépett fel, rengetegen voltak. Bejutni még annyira nem volt nehéz a tömegbe, de a kijutás már egy egészen más téma. A színpad felszereltsége minimalista, rendezői balon egy dobszett, jobbra pedig gitárok és billentyűs hangszerek. Hollyról tudni érdemes, hogy alapvetően sok háttérsávval dolgozik, és szokott loopolni is a színpadon, ami annyit tesz, hogy feljátszik egy-egy dallamot, amit a gép utána visszaismétel,
így tudja élőben is rétegezni a zenéjét, akár egyedül is.
A fények kezdtek kialudni, bekapcsolták a füstgépeket (aminek abszolút nem láttam semmi értelmét, tekintve, hogy az a vastag porfelhő alapból olyanná tette a helyet, mintha köd lett volna). Kisétált két lány a színpadra, egyikük egy szőke hölgy, aki a dobok mögött foglalt helyet, másikuk Holly. Kedves hangon köszöntötte a közönséget, majd bele is kezdtek a koncertbe.
Az izgalom, amiről a koncert előtt beszéltünk vele, szemlátomást nem múlt el, de mindent beletett, és szépen lassan feloldódott az ő hangulata is. Az interjúban arról is kérdeztük, hogy voltaképp mennyire is változtatta meg az életét a Brit Rising Star Award.
Az Egyesült Királyság egy vidéki részéről származom. Nem igazán hittem benne, hogy zenésznek lenni egy valós szakma. Nem Londonban nőttem fel, nem tudtam, hogyan is lehet bekerülni a zenei életbe. Nem tudtam elképzelni, hogy egy nap profi zenész leszek, aki ebből él meg. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez megadatott, és hogy azt csinálom, amit szeretek. A legnagyobb nehézség benne a nyomás, amit magamra helyezek. Ez nem mástól jön, én akarom a legjobbat nyújtani. Folytatni szeretném, ahhoz pedig ez kell.
Az időpont, amiben végül a programváltozás után játszott, segítség is volt a számára, mivel a koncert elején több, laza, alapozó hatású dalt tolt el, így azokhoz még természetes fény dukált, és mire a pörgősebb és slágeresebb számai jöttek, már kellően lement a nap, hogy
egy finom fényshow-val erősítsen rá a színpad.
Ha az ember rákeres Holly Humberstone zenéjére, még nem fog albumokat találni, hiszen összesen néhány kislemeze jelent eddig meg, így noha korlátozott volt a játszható dalok száma, a minőségben nem kötött kompromisszumot. Elsőtől az utolsó hangig tisztán énekelt, amit vállalt, maradéktalanul lehozta, kellemes és szerethető volt az egész produkció. A por neki sem kedvezett, a dalok között sokszor vehemens köhögésben tört ki, így extra tisztelet azért, hogy ilyen profin lehozta a bulit.
Külön kiemelendő, hogy akárcsak Ed Sheeran vagy a Passanger esetében, nagyon nehéz úgy koncertet és show-t nyomni, hogy – mondhatni – te vagy egyedül a színen. Itt egy dobos kollegina azért lekísérte Hollyt, de a hátadon levinni egyedül a bulit, úgy, hogy a közönség nem a tűzijátékra meg a lángszórókra figyel, és nincsen másik zenész, aki néha átveszi a reflektorfényt, pláne a Sziget nagyszínpadán, több ezer ember előtt, igazi kihívás.
Azért a kezdeti aggodalom végül eloszlott, a Scarlett című dalára már teljesen felengedett mindenki, majd érkeztek a leginkább közismert számai, mint a Walls Are Way Too Thin és a Falling Asleep at the Wheel.
Az interjú zárszavában megadtuk a lehetőséget, hogy kívánjon a rock ’n’ roll dzsinntől.
Azt kívánom a dzsinntől, hogy a mai nap remekül menjen, mert most még elég ideges vagyok. Szeretnék büszke lenni a teljesítményemre, mikor lejövök majd a színpadról. Másodiknak azt kívánom, hogy tudjak egy remek albumot írni, ez volna az igazán nagy dolog. Harmadiknak azt szeretném, hogy minél hamarabb legyen lehetőségem majd újból visszatérni Magyarországra, mert nagyon király ez a hely, igazán jól érzem magam itt.
Újonnan érkező előadóként finoman, de karakteresen elhelyezte a nevét a fesztivál közönségének elméjében, és legközelebb már mindenki tudni fogja, hogy ki is az a Holly Humberstone. Sok ilyen előadóra volna szükség, akik alázattal fertőzik meg a zenét, hogy ez a fajta gondolkodás felerősödjön bennük és bennünk egyaránt.
(Borítókép: Holly Humberstone. Fotó: Szollár Zsófi / Index)