Életigenlés, öröm, szenvedés és az ünnepek fontossága. Ezeket a témákat járja körül a Nemzeti Táncszínház első két bemutatója.
Rohamtempóban közelít a szeptember, és ez három dolgot kezdetét jelenti: indul a suli, megérkezik az ősz, és új évadokkal nyitják meg kapuikat a művészeti intézmények. A Nemzeti Táncszínház például egyből két nagyszabású produkciót tűzött műsorra.
Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan...
– mondja Zorba, a görög, Nikosz Kazantzakisz önéletrajzi ihletésű regényének ikonikus irodalmi alakja, aki az élet imádatának megtestesítője volt.
A Nemzeti Táncszínház Nagyszínpadán a Pécsi Balett előadásában a Zorba című produkció debütál szeptember 4-én, amelynek egyik különlegessége, hogy két különböző műfajból érkező rendező-koreográfus jegyzi: Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője, valamint Zachár Lóránd.
A történet helyszínét adó falucska elzártságával és vad, kegyetlen szokásaival sajátos atmoszférát kölcsönöz a cselekménynek. Bánatot, gondot felülír azonban a közös tánc, melyet Zorba indít a továbbélés útján. Zorba az őserő legyőzhetetlen képviselője, tánca, a szirtaki az élni akarás és az élni tudás szimbóluma.
Mikis Theodorakisz Zorba című balettjének színrevitelével a Pécsi Balett az elmúlt két évtizedben létrejött karakteres arculatát, a modern megjelenítésű, közönségbarát előadások tematikáját folytatja. A társulat célja, hogy innovatív vizualitással és érthető dramaturgiai megfogalmazással juttassák el üzenetüket a közönségüknek. Az előadás különlegessége, hogy a koreográfia a modern tánc és a néptánc ritkán használt fúziója.
Theodorakisz csodálatos zenéje, az alkotók kreativitása és a Pécsi Balett kiváló táncművészei együtt idézik meg a mitikus görög hős szellemiségét.
Szeptember 8-án a Magyar Állami Népi Együttes új bemutatóját láthatja a közönség, amelyben a Kárpát-medencében élő magyarság különleges, tradicionális kultúrája, népzenéje, néptáncai és szokásai elevenednek meg, az előadás alkotóinak sajátos, mai, színházi világlátásán keresztül.
Az Ünnep című előadás újra és újra egy régi mesét idéz egy mágikus asszonyról, aki a világon először megfont egy kosarat.
Amikor ezt az első kosarat fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent erő éljen az idők végezetéig minden kosárban!
Ez a kosár, mint mindmegannyi más első, a tettről szól, amely minden esetben valami újat hoz, valami láthatatlant tesz láthatóvá, valami mulandót tesz érzékelhetővé.
Az életöröm-felfogással szemben mintegy 150 évvel ezelőtt elterjedt az a felfogás, hogy az élet szenvedés. Ez a gondolat azonban nem új keletű, hiszen ezt mondták az ősi kínaiak, a hinduk, egyiptomiak, görögök, őskeresztények is. Az emberek azonban kitartanak optimizmusuk mellett, és ragaszkodnak az öröm jogához, a boldogság iránti igényükhöz, a szerelemhez, az életszeretethez és ahhoz, hogy legyenek ünnepeik. Ezekre az ünnepekre mindenkor szükség volt, hiszen a hétköznapok kicsiny és közönséges egyhangúságának monoton ismétlődése mellett az ünnepek kínáltak feltöltődést a folytonos újrakezdéshez.
Az ünnepek megtartása a hagyományok újraéledését is hozza magával, segítve az emlékezet folytonos frissen tartását, mert a hagyomány végső soron emlékezés mindarra, amit egy közösség nem akar elfelejteni történelmi múltjából. A táncest ebből a kettős gondolatkörből inspirálódik. Életünk része az öröm, de a szenvedés is, hisz ahhoz, hogy méltó örömünnepeink legyenek, meg kell harcolnunk a sötétséggel, a sors ránk szabta kihívásaival is.
Két szerelmes fiatal nyitja szélesre az idő szimbolikus kapuját, invitálva a nézőket egy végtelen, kalandokat rejtő utazásra. Kettejük kihívásokkal teli útja szakrális és profán tájakon vezet. Feledésre ítélt szimbólumok élednek újjá, egykoron volt, mára már szinte kiüresedett családi és közösségi ünnepek nyernek régi és új értelmet. Személyes és közösségi kapcsolatok szövődnek, rajzolódnak ki a színház mágikus terében, hogy kettejük szerelembe vetett végtelen hite vezessen el egy katartikus és boldog beteljesülés felé.
(Borítókép: Nemzeti Táncszínház)