Amerikai álom, melankólia, irodalmi utalások, Ginsberg, Whitman és egy kiporosodott délután. Lana Del Rey 2020-as kötete elvisz Los Angelesbe, majd végigsétál veled Melrose utcáin és a nap végén veled együtt hallgatja a szél sustorgását a Long Beachen. Talán soha nem láttuk még így az Egyesült Államokat. 

Két évet kellett várnunk, de 2022-ben már magyarul is olvasható az énekesnő kötete Simon Márton és Tóth Réka Ágnes fordításában. A páros nagyszerű választás volt, hiszen szinte tökéletesen át tudják adni Lana stílusát. A kötetben többféle verset is olvashatunk, az énekesnő gyakran engedi csak úgy áramlani a gondolatait, de a könyv vége tele van haikuval. Kinézetben is különleges a kötet. A versek mellett Lana saját színes képei és archív fekete-fehér fotók láthatók. Az írógépes betűtípus és a kézzel írt javítások pedig berántják az olvasót a lapok közé.

A versek nagy része a beatköltészetet idézi, ami nem véletlen, hiszen Lana Allen Ginsberg és Walt Whitman költőket tartja legnagyobb inspirációjának. Ez a kötet elején, az LA ki vagyok én, hogy szeresselek? című művében érződik a leginkább. A vers emlékeztet Ginsberg Amerika című alkotására hosszú soraival és Amerika – Lana esetében kifejezetten Los Angeles – megszólításával. Az énekes a városhoz kötődő összes érzelmét leírja, egyszerre van benne szeretet és gyűlölet, sajnálat és könyörgés. A műben felvetődik a hova tartozás kérdése és az, hogy vajon érdemes-e menekülni az elől, akik vagyunk.

A kötet tele van szerelmes versekkel, számomra mégis inkább azok az alkotások emelkednek ki, amikben Lana saját magával való küzdelméről írt. Ilyen például a Tessa DiPietro című mű, aminek már az első sora szíven üti az olvasót:

„Senki sem ért még hozzám úgy, hogy ne akart volna megölni” – kezdi az énekesnő. A vers címében egy valódi személy neve olvasható. Tessa DiPietro egy spirituális gyógyító és médium, akit Lana a való életben is meglátogatott. A mű legerősebb és mégis legfájdalmasabb momentuma, amikor az énekesnő Jim Morrison egyik koncertjét hasonlítja a Mennyországhoz és a zenészt Istenhez, majd a médium a vers végén így reagál:

Oh – és Jim meghalt 27 évesen. Úgyhogy találjon egy másik hivatkozási alapot, ha a mennyekről

beszélne.

Ez az, ami talán legjobban leírja Lana Del Rey költészetét és zeneiségét. A romanticizált tragédia végigkíséri az énekesnő munkásságát, hiába támadják érte. Ez szintén megjelenik Köszönet a helyeiknek című versében, ahol egy bántalmazó és mérgező kapcsolatot ír le, amiből épp megpróbál kilépni. A mű fájdalmasan hitelesen írja le azt, hogy milyen nehéz kiszabadulni egy ilyen helyzetből, utolsó két sora pedig pangó ürességet hagy az olvasóban:

annyi egyedül hogy bátor voltam

és könnyebb lett volna maradnom

Bár érződik, hogy Lana Del Rey imádja az Egyesült Államokat, nem fél kifejezni csalódottságát az országgal kapcsolatban. Az Éden nagyon törékeny című versében nyíltan beszél a Kaliforniát folyamatosan pusztító erdőtüzekről, a megalomániás vezetőkről – ez esetben konkrétan Donald Trumpról – és arról, hogyan hanyatlik a kultúra iránti érdeklődés. A mű környeztünk pusztulására és hatására hívja fel a figyelmet. Lana hazája iránti ambivalens érzései végig jelen vannak a kötetben, az énekesnő keserédes nosztalgiája így már nemcsak dalaiban hallgatható, de papíron is olvasható.

A kötetben a versek között többször feltűnnek egy-két soros apró gondolatok. Ilyen például „Az univerzum azért létezik, mert mi tudunk róla.” Ezek, bár néha kicsit klisések, mégis tökéletesen illeszkednek a kötet hangulatához. 

Az azért érződik, hogy Lana Del Rey kezdő költő, egyes művek inkább tűnnek elkalandozó naplóbejegyzésnek, mint kifinomult versnek. Mégis érződik, hogy az énekesnőnek különleges érzéke van a költészethez. Magunk előtt látunk minden utcát és bokrot, amit leír, úgy érezhetjük, hogy végigbarangoltuk az énekesnő elméjét, és a kötet végén Lanával együtt szeretünk bele Amerikába.

(Borítókép: Lana Del Rey. Fotó:  Michael Kovac / WireImage / Getty Images)