Igazi manipulátor, aki felismeri, ki veszélyes rá, és igyekszik szabadulni tőle. A nőt pedig a selyempaplany alá akarja csalni, és ehhez minden eszközt felhasznál. Kész csoda, hogy a közösségben feltámad az egészséges önvédelmi mechanizmus, és szembeszállnak vele. A Tündöklő Jeromos című darab kőszínházi bemutatóján jártunk a Nemzeti Színházban, ahol azzal szembesültünk, hogy Tamási Áron szövege meghökkentően modern.
Ha szégyelli a szegénységi bizonyítványt, akkor gazdagodjék meg! – ez volt talán az első gondolat, ami úgy ütötte meg a fülemet, hogy „átfordult” bennem az előadás.
Mert őszintén szólva hacsak nem fűti az embert valamilyen kulturális elkötelezettség, vagy nem reménykedik egészen formabontó előadásban, akkor nem biztos, hogy péntek esti programnak Tamási Áront választana, akire egy kedves fiatal azt mondta, amikor megkérdezte, hova megyek, hogy „nem vágom”.
Láttam előre magam előtt a csizmákat, bekecseket, demizsonokat, lócákat, hallottam a harsány „falusi” mondatokat, és nem tudtam elképzelni, hogyan lesz elemelve mindettől a 30-as években született darab, mitől lesz pont annyira elgondolkodtató és egyben szórakoztató, hogy beszippantson. Súlyos előítéletek, de nem haszontalan bevallani, hátha más is hasonló gondolatokat forgat a fejében.
De valójában nem is az idézett mondat volt az első, ami az aktualitása miatt szíven ütött, hanem az, ahogy a főszereplő be akarja hálózni Ágnest. Amilyen bűntudatkeltő mondatokat mond, az ma is mind megállja a helyét, és tényleg kész csoda, hogy a lánynak van esze és ereje visszavágni, elmenekülni, sőt még a közösség is hisz neki és kiáll mellette.
És még mindig nem ez volt a legnagyobb meglepetés az előadásban.
Mert pontosan fogalmaz a Nemzeti Színház, amikor azt írja, hogy „Jeromos, az ördöngös népámító milliós üzletet lát abban, ha a székely falu népét pénzzel, ígéretekkel magához édesgetve a politikusok hatalmának tömegbázisává formálja”. Ezzel együtt gyanakodhatunk, hogy valamilyen népies tanmesét, erőltetett példázatot kapunk a jó és rossz harcáról, és arról, hogy győz a szív, a lélek, az erkölcs stb. stb. – aztán így is lett, meg nem is.
Épp csak annyira tenyérbemászó Jeromos szerepében Schnell Ádám, hogy már az elején elkapjuk a fonalat. Hallgassuk csak, mint mond a korcsmárosnak!
Hát akkor figyelj ide! Nekem nyitva volt a szemem tizenhat esztendőn keresztül, s megtanultam, hogy mire kell építeni egy politikusnak. Tudod, mire? Hát én megmondom neked: a tömegre! Ez az első és legfontosabb tényező. Tehát: én most azért jöttem ide, hogy megszervezzem ezt a falut. Azután megszervezem a vidéket, s így tovább. Én mondom neked, s te pedig biztos lehetsz benne, hogy egy esztendő múlva tízezer megszervezett emberem lesz. Ez a tízezer ember pedig nemcsak erőt és hatalmat fog jelenteni, barátom, hanem üzletet is! Mert a kormány, vagy akár az ellenzék, vagy akármelyik párt is, nagyon boldog lesz, ha én ezt a tömeget szállítom neki.
Hűha, honnan tudta mindezt Tamási Áron?
És aztán elkezdődik a szervezkedés. A papnak úgy férkőzik a bizalmába, hogy vesz az oltárra ajándékba két angyalt. A jegyzőnek úgy, hogy megveszi az eladó telkét, mondván, itt akar letelepedni. A kántortól megveszi a ferencjóskát, mert nem mindegy, milyen ruhában parádézik, a csendőr őrmesternek pedig két fokkal nagyobb rangot mond. Tökéletesen felépített stratégia a hatalomhoz.
Egy bökkenő van, hogy él a faluban egy legény, Bajna Gábor: kicsi birtoka van, azon gazdálkodik, de nagy hatalma a nép előtt. Pénzzel nem lehet megvenni, de még a korrumpálható korcsmáros is csodálja, részegségében azt is bevallja, hogy olyan ember szeretett volna lenni, mint ő.
Szóval hogyan is lehetne kompromittálni ezt a Gábort? Először is azt kell mondatni a varrónővel, hogy viszonya volt vele, aki ezt készséggel el is játssza, már csak a vőlegénye miatt is, aki viszont meg akar kapni egy munkát. Ezután már tényleg csak néhány félmondatot kell elejteni itt-ott a falu „erkölcsösségéről”.
Ha ez nem megy, próbáljuk korrumpálni: „Önnek erkölcsi tekintélye van, nekem pedig pénzem. Legyünk társak, csináljuk együtt a népmozgalmat!” – ajánlja föl neki Jeromos. Ha pedig ez sem megy, akkor kell keresni egy már kellőképpen megtört és befolyásolható legényt, aki hajlandó megbicskázni.
A legmocskosabb játékot mégis Ágnessel folytatja a manipulátorunk: akkor „oldja meg” az édesapja adóproblémáját, ha azt a lány „köszöni meg”, méghozzá a selyempaplany alatt. Na de miért is fordul Jeromoshoz az apa? Mert üzérkedésnek nyilvánították a létfenntartó szénégetést.
De miért, tekintetes úr? Azért, hogy nagy adót vethessenek ki reánk. Ilyent még nem tapasztaltunk soha, mert adót fizetünk az ártatlan fára, hogy azt levághassuk, sőt adót fizetünk mint kétigás emberek; adót fizetünk mint kézimunkások; adót fizetünk mint gazdák; s adót fizetünk, mint akik szénégetést űznek, s még külön minden zsák után is, amiben szén van!
Ismét megüthetik a fülünket a hátborzongatóan aktuális mondatok, és Jeromos Ágneshez intézett szavai is: „Ha úgy fogod megköszönni, ahogy én gondolom, akkor megmentem apádat az adó alól.” Brrr.
A szénégető lánya viszont kifarol az ölelésből, és nem engedi magát megzsarolni azzal sem, hogy örülni mert annak, hogy az oltárra kerülő egyik angyalt róla mintázták. A másikat meg Jeromosról, az ő utasítására, aki aztán mindezt a lány fejéhez vágja, amikor az nemet mond neki: „Nem?! Angyal képében odaállsz mellém, s így nem?! Vagy már elfelejtetted, hogy a szénégetők adóját csak én intézhetem el?!”
S aztán a falu is a lány pártját fogja – egészen komoly kiállás ez Tamási részéről bőven-bőven a me too-mozgalmak és az áldozathibáztatást elítélő modern kor előtti időkből.
A falunak egy idő után egyébként is felnyílik a szeme, és érdekes módon ezt is két nő, ráadásul két öregasszony robbantja ki, akivel a fogadóóráján nem bánt elég tisztelettel Jeromos, pedig rájuk is olyanképpen vetettek adót, mint a szénégetőkre. „De még annál is nagyobb kegyetlenséggel, mert látják, hogy asszonyok vagyunk, akiket mindenféle módon nyomorgatni lehet”, mondják, hozzátéve, hogy dolgoznak ők is annyit, mint a férfiak – mennyire szívet melengetően modern gondolatok ezek is!
Nem lehet aztán már csendőrrel sem odahajtani a népet az ingyenebédre: megjelennek, de csak azért, hogy elzavarják a betolakodót.
Ez idáig tényleg tanmese, egy példázat, de az igazi meglepetés az volt az este folyamán, hogy a rendező, Márkó Eszter, aki maga is a székely világból jön, olyan finoman és magabiztosan egyensúlyoz a székely világ megjelenítése és aközött, hogy a XXI. században ülünk Budapest közepén, hogy egy idő után megfeledkeztem a demizsonokról, a lócáról, és még az ízes beszéd is jólesett.
A rendező jól tette, hogy nem rugaszkodott el a helytől, az időtől és a nyelvezettől, mert ez mind hozzátartozik ehhez a miliőhöz, de nem „góbéskodta” el, ezek a karakterek pont csak annyira kedvesen viccesek, ami elviselhető.
Márpedig a figurák tényleg nagyon szerethetők, és ez a rendező mellett a színészek érdeme. Bár szomorú apropója van az ittlétüknek, nem lehet megunni a kárpátaljai színészek játékát: hiányozni fognak, ha egyszer hazamennek. Személyes kedvencem Gál Natália, aki itt Lina, a mindenesasszony, és Vass Magdolna, aki az egyik posztós öregasszony, de rendkívül bájos és vicces Fornosi D. Júlia is mindenre kapható varrónőként. És igazán karizmatikus Bajna Gábor szerepében a Nemzeti Színház művésze, Herczegh Péter, aki csak ritkán jelenik meg a színen, de akkor annak súlya van.
A Tündöklő Jeromost Gyulán mutatták be nyáron a Tamási Áron születésének 125. évfordulójára szervezett emlékév alkalmából a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójaként: most a kőszínházi premierre került sor.
A Gyulai Várszínházban idén nem ez volt az egyetlen figyelemre méltó darab: írtunk már a Dér András rendezte Mindenkinek mindene – Apor Vilmos című előadásról és az Ifjú barbárokról is, amit ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós állított színpadra. Az előbbi Győrben, az utóbbi Kolozsváron, a Tündöklő Jeromos pedig Budapesten látható a továbbiakban.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)