Olyan régről jövő otthonosságérzés fogja el az embert az Írók Boltjában, mint sehol a városban. Még az eladók is ismerősek évtizedek óta.

Gyalog tíz percre laktam, a Szondy utcában. Most, ki tudja, miért, i-vel írják, de Szondy György y-nal írta alá az I. Ferdinándnak küldött leveleit. Tizenöt évesen voltam itt először, a könyvhéten, mindenre emlékszem, le tudnám filmezni, berendezni a boltot, hogy hol voltak a pultok – semmi szabadpolc –, és megvettem mindent, ami érdekelt. Azóta ez a törzshelyem.

Véletlenül olvasni kezdtem a Bűn és bűnhődést, apukám hozta haza, ez kapcsolta össze a fejemben az olvasást az irodalommal, a szórakozást a katarzissal. Nem az iskola. Ilyesmiket akkor nem tudtam, azt éreztem csak, hogy ez most más. Mellbe vágott. Minden mást abbahagytam miatta.

Fontos egy írónak, hogy  legyen törzshelye, tartozzon valahová?

Nem attól függ, hogy valaki író-e vagy nem. Az írás magányos dolog, de a magányos farkas szívesen jár társaságba. Néha talán túl sok helyre is. Csapatjátékosnak gondolom magam, igazi futballistának, aki érzi, mit jelent alárendelni magad a közös ügyért, ugyanakkor kiválni belőle. Pengeélen való tánc.

A hazai irodalmi életben, bár ma már nem népi – urbánusként aposztrofáljuk, mégiscsak megvan a két nagy tábor.

Meg.

Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága köré szerveződik a két nagy csoport. Ez leírja a helyzetet?

Nagyon durván igen. Finomabban nem. Úgy mondanám, hogy van, aki végletesen elköteleződik valamelyik oldalhoz, mások csak szimpatizálnak, és vannak „belgák”, akik preferálnak, de nem feketén-fehéren látnak, ez gyárilag, zsigerileg nem megy nekik. Onnan tudom, mert magam is idetartozom. Idesodródtam? Mindenképp, nem véletlen, hogy közéleti szövegeimet tartalmazó tavalyelőtti könyvem címe: Egy belga revolver.

Ugye ismerjük „a belgát”, se vallon, se flamand, vallon is, flamand is – meg kedvencemet, a Bëlga zigizenekart. A belgák amúgy nettó rosszul járnak, ebben a bipoláris világban muszáj száz százalékig angazsálódnod. Ha nem, rögtön a másik oldalra tolnak. Noha az értelmiségi attitűd per definitionem kritikus, a görög krino – dönt, szétválaszt – értelmében, azzal szemben pedig, ami közelebb áll hozzá, szuperkritikus.

Kaphatsz a képedre

Mondhatjuk azt, hogy a Magyar Írószövetségben vannak a nemzeti elkötelezettségű...

Hagyjuk ezt a nemzeti elkötelezettség izét, a nálam nemzetibb elkötelezettségűek csalnak. Lopnak és hazudnak. Szimplán csak politikai pártok mellé áll, aki áll, mert akkor legalább a hátát védve érzi. A népi–urbánus leosztás a 30-as években éleződött ki, a Válaszban, a népiek lapjában publikálók például az urbánus Szép Szóban nem jelenhetett meg, és fordítva. Keményen nyomták a fiúk. Ma ilyen típusú kizárólagosság nincs, bár ha nem bojkottálod a másik oldalt, kaphatsz a képedre a facebookos véleménybuborékodtól.

Anno a népiek szerint az urbánusok a nemzeti ügyekkel kapcsolatban vakok és süketek voltak, a népiek meg zsidóztak. Nem igaz, hogy a népiek mind antiszemiták lettek volna, és az urbánusok eleve süketek a nemzeti kérdésekre, Trianonra, de a helyzet kiélezésére „jó volt” így. A létezett szocializmus alatt a két tábor, kétfajta világszemlélet között nagyjából konszenzus volt a közös ellenség, a szovjet, a „kommunizmus” ügyében.

Ez így persze túl egyszerű, épp interjú egyszerűségű, a Porcelánbolt című könyvem több száz oldala szól erről. Voltak az írók közt kommunisták, az ötvenes évek elején sztálinisták, 56 előtt reformkomcsik, 56 után kádáristák, később kiábrándult maoisták, de a hozzájuk be nem zupált népiek és urbánusok szemben álltak a rendszerrel. Egyaránt, ha nem is egyformán.

A rendszerváltással aztán ez a viszonylagos béke hirtelen elpukkant, és újra megjelent a kőkemény kulturális megosztottság, az MDF és az SZDSZ lényegében a népi, illetve az urbánus értelmiség „terméke”. A Fidesz, akkor úgy tűnt, ezt a dichotómiát, kulturális szakadékot kívánta eltüntetni, amivel szívből egyetértettem. A „magaskultúra” amúgy nem érdekelte őket, ahogy a szocikat vagy a kisgazdákat sem, szavazatmaximálási szempontból nem tartották relevánsnak.

Mi a helyzet jelenleg?

A kétosztat ma végzetes. Sokáig úgy gondoltam, előbb-utóbb csökken a harci düh, öv alatt nem rúgnak egymásba, felismerik, hogy ez így mindenkinek rossz. Biztos mindenki érzi a bőrén, ám van valamiféle tehetetlenség a működésben, kölcsönösen súlyosak a sérelmek, nem teszünk gesztusokat. Ugye, miért pont én lépjek először stb. Nyilvánvaló, hogy azoknak kell kezdeniük, akik erősebb helyzetben vannak, aktuálisan a végrehajtó hatalom birtokában, igen, de ha úgy érzik, hogy hiába birtokolják az erőforrásokat, informálisan mégis a másik oldal, a mainstream a hatalom, akkor nem mozdulnak. A frusztráció paradigmája.

Ez a kultúrharc folyik például a színházakban?

Ott épp miért ne? Főként ez az intranzigens, hajlíthatatlan gyűlölködés okozza a kortárs kultúra presztízsének zuhanórepülését. A 60-as, 70-es években az érettségizettek még ismerték a színészeket, legalább egy tucat írót, és így tovább, művészeket, Orosz Adélt és Róna Viktort, Simándy Györgyöt és Székely Mihályt, ma néhány celeben kívül gyakorlatilag senkit. Én sem, maga sem...

Én ismerem.

Vegye egy random 60-as évekbeli film szereposztását, és tegyen mellé olyan mai színészeket, akik hasonló ismertségűek és elfogadottságúak! Ez a kiélezett, túlzásba vitt kultúrharc öngyilkos stratégia. A résztvevők elemi érdeke volna, hogy a kortárs kultúra tekintélyét fenntartsák, de az engesztelhetetlenség lebont mindent.

Ingyenjegy Pintér Bélára

Arról van szó, hogy aki meg tudja szerezni a kultúra színtereit, az „birtokolja” az emberek lelkét, és azé tud lenni a hatalom?

A kommunizmus alatt a művészeknek erős legitimációs szerepük volt. Akik nem disszidáltak, részt vettek a kulturális életben, egyszerűen élni akartak, ezzel óhatatlanul legitimálták a fennállót. Ezért voltak fontosak. Nekem is megjelent két könyvem, és bár csöppet sem voltam fontos, ezzel valamiként legitimáltam. Azokhoz képest mindenképp, akik leléptek, vagy az undergroundba szorultak. 1957-ben Kossuth-díjat kapott az abszolút antikommunista Németh László és Szabó Lőrinc. Fontosnak számítottak.

Akármennyire is tudta Aczél vagy Kardos György a Magvetőnél, Illés Endre emberei a Szépirodalminál, hogy enyhén szólva nem kommunisták, kiadták a könyveiket, és kitüntették őket. Illyés vagy Kodály, jelentős színészek és rendezők erős legitimáló szereppel bírtak, ezért udvarolt nekik a hatalom. Érdemes utánanézni a Wikipédián, milyen nagy művészek kaptak Kossuth-díjat 1949 és 53 között, a legsötétebb időkben is.

A mostani hatalomnak nincs szüksége legitimációra?

Nem a kultúrától várják. Amin azért kicsit csodálkozom – ez így túl rövidlátó, és a legkevésbé sem nemzeti. Az intézmények birtoklása édeskevés, az intézmény nem ír verset, a kánont pedig meg sem rendíti. A kánon irgalmatlanul lassan alakul, és nehezebben fordul, mint egy tankhajó. Kis sznobság azért legalább elkelne. Nem utálkozás van, hanem közömbösség: nem azért nincs megoldva a hajléktalanság ügye vagy a cigányok felzárkóztatása, mert utálják őket, hanem mert ezek a rétegek nem szavaznak. Pintér Bélát például sokan utálhatják, mert fullba nyomja, de a többi néma csend. Pár ezer ember belügye, a hatalom szempontjából láthatatlan. A futballban jobban bíznak.

A Fideszt nagyon is érdekli a kultúra, rengeteg pénzt öntenek, vagy öntöttek legalábbis eddig bele.

Orbánt személy szerint biztos érdekli, közeli forrásból tudom, hogy olvas, utoljára rendesen épp egy irodalmi rendezvény után beszélgettünk, még a 90-es évek elején. 1987 végén csinált velem egy hosszabb oral history interjút a Szondyban, akkor ismerkedtünk meg, jóval később pár szót a Parlamentben is váltottunk. Ettől azonban, bármely személyes érdeklődéstől merőben független a Fidesz kultúra iránti érdeklődése, és a hangsúly itt az érdeken van.

Akármi történne – például korrekt támogatás –, a kultúra aktorai úgysem szavaznának át a másik oldalra. Senki. Se ide, se oda. Legföljebb, bagatell, jobb volna a világ. Kevéssé görbülne a gyémánttengely. Viszont okostojás fiatalok, hipp-hopp, rájöttek arra a trivialitásra, hogy a kultúra az alap. Mindennek az alapja. És hogy a kultúrához a legrövidebb út a kulturális intézményeken át vezet. Regényt, operát írni bonyolultabb, és rövid távol nem túl hatékony.

„Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert”, mondta Orbán négy éve Tusványoson – ez alapvető felismerés. Ami a szocik és kapcsolt részeik, de sajnos, közelről érzékeltem, az LMP horizontján is kívül esett. Kultúra, mondtam, és na még egyszer, kultúra, közben hallottam, hogy milyen hülyén hangzik. Legalább a könyvhétre gyertek ki! Szereztem ingyenjegyet Pintér Béláék Szutyok című előadására – semmi. Üveges szemekkel néztek amúgy okos fiatalok. Fogalmam sincs, hogy érdekli-e Wagner, Matisse vagy Tolsztoj a hivatásos politikusokat, hogy legalább a kortársaik érdeklik-e őket, de hatalompolitikai szempontból biztos nem. Oké, tudom, hogy legtöbbjüket igazából semmiképp sem érdekli.

Megújult az Operaház, új Néprajzi Múzeum épült, Magyar Zene Háza...

Ez ama Gramsci-féle menetelés az intézményeken keresztül a hatalom felé. Ha a kultúra intézményeit birtokolni tudják – márpedig birtokolják –, akkor be vannak biztosítva. Csak épp nincs megoldva semmi. A haza üdve semmiképp. Özönlenek az újak, újhelyes és újundok fiatalok, és elgondolkoznak azon, hogy a művészi, értelmiségi, írói karrierhez – a szót nem pejoratíve használom – szükséges számukra az intézmény. Ezt könnyű belátni. Hogy a kultúrában befolyást kell szerezni. Alap.

A szocik nem tették meg. Az SZDSZ a szürkeállományával – semmi. Nem csináltak semmit. Nem emelték az egekig az oktatásban a fizetést, legalább a két háború közötti színvonalra. Nem nyomták a nemzetfenntartó magyar kultúrába a pénzt. Oktatás és kultúra ugyanannak a csőnek a két vége: itt nyomlak, hogy élethosszan tanulj, mert... mert egyszerűen jó lesz az életed, olyan világba kerülsz, ami szó szerint elvarázsol, valamiként kiránt a mindennapiságból, nem kell majd tűrnöd balsorsod minden nyűgét s nyilait, és így tovább. Bekerülsz Platón és Schubert közé. A kultúra pedig erőforrások birtokában szívóhatást gyakorol: rájön, rádöbben a gyerek, hogy nem kell lenéznie a tanító nénit. Mert Jaguárral jött. Vagy lovon. Vagy helikopteren. Mert nem 200 ezret keres, hanem kétmilliót.

Ne hölgyeimuraimozz

Említette, hogy az írószervezetek pártok iránt köteleződnek el, de ön ténylegesen is elköteleződött egy párt mellett, amikor az LMP színeiben országgyűlési képviselő lett. Ez is belgaság?

Legalábbis az én személyes LMP-m az. Ahány elempés, annyi LMP, az enyém azt mondta, hogy politizálj másképp, nem ideológiai, de erkölcsi alapon, dönts ügyekben a józan ész alapján, válaszd a legkevésbé rosszat, beszélj normálisan, ne magyaremberezz, ne hölgyeimuraimozz, ne szédelegj a hatalomtól, tudd a helyed, tudd, hogy közszolgálatot vállaltál. Az én LMP-m szociálisan érzékeny, tehát baloldali, szabadság über alles, tehát liberális, és nemzeti konzervatív, egészen a 19. századi értelemben vett nacionalizmusig.

Én amúgy elég nackós vagyok, divat vagy nem, csak magyar futballcsapatnak bírok a szívszélhűdésig drukkolni, az El Clásicón bealszom. De az LMP is csak egy párt, pars, rész, normális vágyakkal-ambíciókkal, borzalmas tagsággal, à la Szabó Iván. Tagként ugyanolyan borzalmas lennék, mert mindenáron akarnék valamit. Ami az irodalmat illeti, ott „akarok”, de a pártpolitikában nyet. Ezért nem vagyok tag. Csak egy ürge, à la Ottlik Géza. Nem karrierből ültem a parlamentben két és fél évig. Igazából nem is nagyon tudom, hogy miért. Belerángattak.

De nem bánta meg.

Dehogy, ellenkezőleg, érdekes volt. A fizetés jó volt. Lemondani is jó volt. Fogalmam sem volt erről a világról, és nyilván előtte föl sem merült bennem. Amikor írtam róla a könyvemet, Országházi divatok, anyukám lelkemre kötötte, hogy ne nagyon bántsam őket, ezeket a „torzonborz alakokat”. Azt hiszem, nem nagyon bántottam senkit, de azért rendesen, talán tűrhetően viccesen is leírtam, miként látom, ami megy.

Tisza Kálmán egyszer megkérdezte Mikszáthot, hogy kérne-e valamit, mire Mikszáth, hogy egy szöget a Parlamentben. Ugyanis ott csak képviselők akaszthatták föl a kabátjukat, és ő ambicionálta ezt. Én nem. Sokan kérdik, fölhagytam-e, úgymond, a politikával, de a politikus nem a patkóban kuksol a kemény székén, gombot nyomogatva, hanem, mondjuk így, bennünk. A közügyek pertraktálása erkölcsi kötelesség. Nem altruizmus meg jófejség, hanem a saját értékek és érdek érvényesítése. Félreértés otthon ülni, és várni, hogy mások intézkedjenek az ügyedben. Mások a saját ügyeiket intézik.

Mindezt az idei Tokaji Írótáborban szintén elmondta – de miért is ment oda?

A Parlamentben három centiméterről láttam, ahogy felelős képviselők menekülnek a nekik nem tetsző médiumok elől. Elfutnak a szerencsétlenek. Akkor döntöttem el, hogy mint Don Giovanni Mozartnál, ha a pokolba hívnak is, elmegyek. Ez szabadságérzetet ad. M5, ATV, Hír TV, Klubrádió, Pesti Srácok. Döntés kérdése, hogy jóhiszemű vagy-e. Úgymond naiv. Nem hülye. Bár miért ne lehetnék az. Szerintem a jóhiszeműség minél tovább, szinte a végtelenségig fenntartandó. Csalódások dacára is. Ha kérdeznek, elmondani a véleményem, legfeljebb hülyeségeket mondok, esetleg behúznak a csőbe – na és akkor behúznak a csőbe! Voltam már behúzva a csőbe.

Vagy legfeljebb behúznak egyet. A legdurvább mégis csak a Tokaji Írótáborban történt önnel, hat éve, amikor Csender Levente megütötte.

Ott csak egy pici probléma volt, hogy hátulról jött. Elölről simán kivédem. Az én felmenőim párbajoztak, semmi baj nincs egy kis ökölharccal, de hátulról ütni problematikus. Utána már nekem sem volt kedvem odajárni, mert nem láttam, hogy különösképp megrendültek volna a szervezők. Egy hívás volt másnap, hogy mi van, meghaltam-e, semmi több. Most L. Simon László hívott meg, akivel régóta ismerjük egymást, és párszor szót értettünk. Csak az ökör következetes – van ilyen mondás? –, szóval ökör vagyok ebben: eldöntöttem, hogy mindenhova elmegyek, és passz.

A Tokaji Írótábornak egyébként van valami súlya?

Semmi. Ezt ne írja bele, nem akarok senkit bántani, de írót ott gyakorlatilag nem lehet látni. Sokat jártam hajdan, és mindig úgy éreztem, hogy nemigen jönnek írók, ehhez képest azonban jobb volt a helyzet. Utánanéztem a naplómban, sorolhatnám a neveket. Szerveztem például futballmeccset a Tokaj SC ellen, akkor játszott pár író. Nehéz ügy, szembe kéne nézniük ezzel: én megértem azokat, akik a NER-hez futnak-dörgölőznek – de hol vannak a könyvek?

Az anti-NER-től sem vagyok elájulva, sok mindenben nem értek egyet velük, abban végképp nem, hogy meg sem kísérlik a diskurzust, szóval rengeteg bajom van, de mintha a Barcelona játszana Szentistvánteleppel. 38–0. Amúgy én például szívesen játszanék a Barcelona ellen, és csakis a falum csapatában.

Az, hogy mindenhova elmegy, egyfajta hídszerep?

Van az a vicc, hogy Árpád apánk elérkezik a Tiszához, és át kéne kelni. Ül ott egy ősz öregember. Mondja neki Árpád apánk, hogy bátyám, tud-e kend hidat csinálni? Hát, valamikor tudtam, mondja az öreg. És megpróbálná? Hááát, megpróbálhatom...

Az olvasók nem látják, de most úgy csinál, mintha lemenne hátrafelé hídba... Ennyit a hídszerepről?

Ennyit. Semmi hidalás. Egyszerű lélek vagyok: megkérdezik, elmondom.

Az irodalom rémes bakszaga

Viszont az írótábori vitán elhangzott az is, hogy aki be akar futni pályakezdő íróként, annak muszáj csatlakoznia valamelyik nagy táborhoz a kettő közül, ahol majd „megcsinálják a karrierjét”.

Attól még nem lesz semmi. Ösztöndíjhoz juthatsz, meg ízléstelen, borzalmasan túldizájnolt, kemény fedelű verseskötethez, de ez semmi. Inkább elvesz, mint hozzátesz. Akármennyire kistafíroznak is, ettől még nem vagy író.

Ön tanít kreatív írást: mit lát, hogyan boldogulnak a pályakezdő írók?

Aki nekiáll, és nem tökfej, előbb-utóbb ötről hatra jut. Sok a kiadó és a kiadónak látszó vállalkozás, magad is kiadhatod, amit írsz, fölteszed az internetre – ez édeskevés. A kevés – semmi. Amikor én kezdtem, az, aki egyszer beugrott a medencébe, csobbant egy baromi nagyot. Csakhogy alig engedtek a medence közelébe. Ha megjelentél a Kortársban, az Új Írásban vagy a Mozgó Világban, akkor ugyan nem olvastak el, de a nevedet megjegyezték, kvázi bevettek.

Ma rohadt sokszor kell beugranod a wasserba, hogy egyszer csobbanj. Ha nagy hasassal indítasz, esetleg odafigyelnek. De nyugi, aki jó, az végül csobban szépen. Tudom, régóta figyelem, csinálom is, több szerkesztőségben dolgoztam, harminc éve foglalkozom kreatívírás-oktatással, a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán kezdtem, minden pénteken tartok szemináriumokat, most épp az interneten.

Hajdan a bölcsészkaron szerveztünk Petőcz Andrással alkotókört, hemzsegtek a lányok a folyosón, gondoltuk, milyen jó lesz, jönnek majd stb. Az első alkalommal megjelent egy tucat fiú meg egy darab lány. Akit aztán soha többé nem láttunk. Megszeppent vagy mi. Ma sokkal jobb a helyzet, megszűnt a nők hendikepes helyzete, van öntudat, mintegy divatja lett az öntudatnak.

Ennek örül, nem?

Az irodalom rémes bakszaga mára elpárolgott. A kurzusaimon mindig több volt a lány, de a kimenetnél az arány megfordult. Most visszafordult. Csak az utóbbi két évben négy szerző, Bakos Gyöngyi, Halász Rita, Harag Anita és Piros Vera komoly recepcióval bíró könyve jelent meg azok közül, akik hozzám jártak. Hiszi vagy nem, jobban örülök ennek, mint a saját könyveimnek. Nálam kezdték, dagad a keblem. Hogy miket kaptak tőlem, az más kérdés, tőlük érdeklődjön, de ez ilyen: aki bírja, annak jó, aki nem, abbahagyja, és az is jó.

A közönség nem hörög

Most ünnepeljük Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulóját, ön pedig annak idején még dolgozott vele az Újhold Évkönyv munkatársaként. Akkoriban sem volt mellékes kérdés a nő és férfi írók helyzete. Hogyan látta őt akkoriban?

Most lenne elemében. Akkor sem volt ijedt, valamiféle jó értelemben vett fölényérzet érződött rajta másokkal szemben. Nagy László vagy Csoóri nevét mondjuk ki sem igen lehetett ejteni előtte, de Mándyval, Ottlikkal, Mészöllyel szemben is gyengéd tanárosan viselkedett. Jól van, gyerekek, helyes fiúk vagytok – körülbelül így. Én meg kaptam fincsi tejszínhabos málnát. Ma nagyon tarolna. Az ő fiatalságukat kettétörte a kommunizmus, az 1948–49-es fordulat után gyakorlatilag nem írtak. Szabó Magda úgy döntött, hogy lektűríró lesz, de Pilinszky, Nemes Nagy, Ottlik életműve kicsi. Ottlik gyakorlatilag egy könyvet írt, Mészöly mindent megsemmisített, amit soknak talált. Sok mindent talált soknak.

De akkoriban volt társadalmai súlyuk: ma fontos az írók véleménye akár a hatalom, akár a közvélemény számára?

Egyáltalán nem. Nulla. Még az enyém sem. (Nevet.) Egyszer Lévai Anikó az Országház folyosóján nagyon kedvesen azt mondta, hogy a Samunadrágot olvasta a gyerekeinek – kábé ennyi. Szőcs Gézának volt befolyása, de nem mint írónak. Orbán Viktor szerintem hallgatott rá, okos fiú volt, és tényleg érdekelte az ügy: a rendszerváltáskor kiszállt az irodalomból, médiamogul lett – ez nem volt túl okos –, aztán igyekezett visszajönni több-kevesebb sikerrel.

És az emberek sem várnak semmilyen „útmutatást”?

Dehogy várnak. Esetleg a gáz árával kapcsolatban.

Én úgy látom, olvasnak, szívesen járnak író-olvasó találkozóra, és isszák az írók szavait.

Tízezer érdeklődő. Vagy húszezer, egy közepes Fradi-meccs közönsége. Lektűrt ennél többen olvasnak, de akik komolyan – nem komoran – érdeklődnek a kortárs művészetek iránt, azok száma nagyon beállt. A populáció tíz százaléka olvas egyáltalán bármit, szóval hagyjuk, nem vagyunk semmiféle hatással ebből a szempontból. De az ember nem ezért csinálja. Konkrétan én, aki, szoktam mondani viccesen, bár komolyan gondolom, hogy a Népstadionban szeretnék felolvasni hetvenötezer néző előtt, vezette Bircsák. Olvasnék, a közönség hörögne, szép volna. Nem hörögnek. Hülyén halnak meg, ha nem olvasnak. De hát, istenem, végül is mindenképp meghalunk.

Az írás mellett most – az említett erkölcsi kötelességből – milyen fórumon tesz valamit a közügyekért?

Túl sok minden van. Nyolcadik évében jár egy hajléktalanság elleni projekt, a Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítvány, fantasztikus hölgyek menedzselik, legközelebb Hoffmann Andreával vagy Bod Judittal csináljon interjút. Fölélesztettem-újítottam a Baumgarten-díjat, mert méltatlannak tartom, ahogy az állami művészeti díjazás tesz a szakmára. Tisztán közösségi finanszírozással működnek, vigyázunk, hogy állami pénzek ne kerüljenek bele.

Csoda, hogy tehetős emberek miért nem szállnak be a kultúra finanszírozásába, miért nem lép senki Baumgarten Ferenc Ferdinánd nyomába. Sokkal szexibb volna, mint futballcsapatokat támogatni: tudom, miről beszélek, valaha a Fradiban fociztam, huszonöt évvel ezelőtt megszerveztem az íróválogatottat, nem a focival van bajom, hanem azzal, hogy nemzetközileg közepes profikat pénzelünk, akik közt alig vannak magyarok. Siralmas. Fogalmam sincs, mi értelme van ennek. Na jó. Mindezek mellett kitaláltam valamit, amikor azok posztjait olvastam, akik az idei választáskor elmentek vidékre...

És visszajöttek azzal, hogy a vidéki embereknek nincs foguk.

Na, ezen annyira felhúztam magam, hogy írtam egy 2022 karakteres szöveget, és létrehoztam a 2022 n, avagy Éljen Magyarországon! Élj, Magyarország! Facebook-csoportot. A projekt az, hogy baráti társaságok, akik kibírják egymást, üljenek be autókban, csalinkázzanak az országban, lehetőleg deprivált régiókban, és szeressenek bele egy faluba. Vegyék meg az elhagyott házakat, újítsák fel, adjanak a helyieknek munkát, az orvos tartson rendelést, a fogász tömjön be két fogat, a futballista alakítson csapatot, legyen nyári iskola a gyerekeknek, nonprofit bolt, ilyesmi. A legtöbb faluban effektíve nincs bolt.

Ezt lökdösöm most, próbálom beindítani. Nehezen mozdulnak a népek, mint az irodalmi kánon, ez is lassan forog-mozog, pedig a közönyösség súlyos bűn. Nem hiába helyezte Dante őket a Pokol tornácára. Még a Pokolba se! Morgunk, aztán semmi. Pedig mindannyiunknak van némi fölös energiája, az még a nyafogáshoz is kell.

(Borítókép: Kukorelly Endre. Fotó: Szollár Zsófi / Index)