A belga–magyar diplomáciai kapcsolatok századik évfordulójának emlékére Budapestre látogatott a belga zongoraművész, Daniel Verstappen. A Várkert Bazárban tartott koncert vegyes érzéseket hagyott a közönségben. Az érzelmi katarzis elmaradt.
A belga–magyar diplomáciai kapcsolatok századik évfordulója alkalmából Budapesten játszott Daniel Verstappen belga zongoraművész. A koncert előtt alkalmam nyílt interjút készíteni az előadóval. A beszélgetésben kitértünk Daniel motivációira, valamint a személyes véleményére a belga–magyar diplomáciai kapcsolatokról.
Elmondása szerint a politikai nézeteltérések ellenére is úgy tekint a zenére, mint kapcsolatteremtési pontra. Lemezének egyik alapkoncepciója is a hidak építése és az összetartozás erősítése a zenén keresztül. Erre most esélyt is kapott, hisz széles közönség előtt játszhatott a Várkert Bazárban, ahol a környezet is adott egy különleges és látványos koncerthez. A közönség elképesztően sokszínű volt. Mindenféle etnikum és nemzetiség képviseltette magát, különböző társadalmi osztályok jelentek meg a leggazdagabbaktól a polgári rétegig, így az emberi tényező is bejött, hogy valóban kulturális hidak szülessenek.
Verstappen Reconnection című új lemezének promóciós turnéja keretében egy bő egyórás koncertet hallgathatott meg a közönség, amin egy – stílusában és küllemében is kísértetiesen Johnny Deppre hasonlító – hegedűművész, Nicolas Draps, valamint a VoiceStation női kórus és Pejtsik Panna énekesnő erősítette a hangzásvilágot. Ezt egy nagyszínpadi környezet és profi látványfelszerelés egészítette ki.
Daniel zenéje alapvetően hatásokra épül
a klasszikus zene sokszor történetmesélő szerepével szemben. Leginkább egy filmzenei koncert élményét hozza alternatív klasszikus zenei környezetben. Dalai egy-egy érzést próbálnak felemelni és kibontani.
Véleménye szerint a világ bizonytalanságát a zenészeknek kell feloldaniuk, nekik kell pozitivitást és erőt adniuk az embereknek a nehéz időkben, ahogy erre az interjúban is kitért. Személyes példaképeit is emiatt tiszteli, közülük az érzelmek közvetítése jegyében Andrea Bocellit nevezte meg legnagyobb inspirációs forrásaként, akivel régen egy zenekarban játszott.
A magyar művészek közül Havasi Balázs az, akivel szívesen adna közös koncertet. Úgy véli, kettejük zenei gondolkodása különleges végeredményt hozna. Szerinte fontos, hogy egy művész nyisson az új irányzatok felé is, ezzel megszólíthatja a fiatalabb generációkat, ami Havasi egyik erőssége.
Ő maga nem csak klasszikus zenét játszik, crossoverhangzást, popelemeket és elektronikus zenei hatásokat épít saját műveibe. Ez zenéjének szerves részét képezte a koncerten is. Egyes dalok könnyed formában, egyetlen zongorán hangzottak el, de akadtak olyan szerzemények – köztük rögtön a nyitó dal –, amelyek elektronikus effektekkel, háttérsávokkal operáltak. A zongorát kiegészítő hegedűművész, Nicolas Draps is egyéni világot hozott, rengeteg effektet használt a hegedű hangzásának variálására. Loopokkal alkotott egyszerre több szólamú hegedűtémákat, dobnak használta a hangszer testrezonanciáját, néhol pedig annyira betorzította a hangszínt, hogy konkrétan
egy nyolcvanas éveket idéző gitárszóló hatását keltette.
Utóbbinak nagy problémája a hangosításban könyökölt ki, hiszen amíg a hegedű élesen kihallatszott a zongora mellett, és jó összhatást hozott, addig a torzított hegedű sokszor elveszett és gyengén szólt a zongora szintén kissé torz, kifelé érkező szólamai mellett. Ez azért is volt lelombozó, mert a torzítást főként szólókhoz alkalmazták, amelyek így pont eltűntek, és visszaejtették a dinamikát.
Bár a hangtechnika is hagyott maga mögött némi kivetnivalót, a látványtechnika volt az, amit sajnos semmiképp sem lehet pozitívan illetni, ennek pedig több, a környezetemben ülő ember is hangot adott a koncert alatt és után. Az egyik legnagyobb gond a fényekkel volt. Nagyszínpados produkcióknál megesik, hogy néha egy-egy erősebb lámpa kellemetlenül arcon süti az embert, de az, hogy van három dal, amiből az ember csak akkor lát valamit, ha cserébe kiégetteti a retináját, az sem arénákban, sem fesztiválokon nem előnyös.
A fejgépezés pontatlansága is okozott pár kínos pillanatot.
Amikor Daniel kisétált a színpad szélére, kvázi sötétben beszélt. Mire a lámpa megtalálta, mondandója felén már túl volt. Egyszer ez becsúszhat, de ha többször megesik, az már nem véletlen hiba, és erről az előadó alapvetően nem tehet.
A dalok közben kivetített hátterek sem mindig alakultak szerencsésen. Az animációk képesek voltak hozzáadni a színpad egészéhez, de a dalok közben levetített videóklipek megosztották a figyelmet. A zenészekre akart az ember fókuszálni, de a képernyő mindig versenyzik a néző figyelméért, mint amikor klubokban vagy családi ebédnél a beszélgetésből kizökkenti az embert, ha szemben ül egy televízióval.
Ha abszolút az volt a cél, hogy elvonják a figyelmet ezzel az előadóról, akkor a színpad kivilágítása maradt túl erős, de talán egy friss névnél, akit meg szeretnénk ismerni, fontosabb lenne egy kamera, amely az élőben játszó művészt mutatja nagyban, aktuális érzelmeit és mondandóját.
Az élményen némileg a koncert felépítése is rontott, mert a választott dalok és sorrendjük több ponton visszavetette a felépülő dinamikát. Verstappen olyan jellegű dalai, mint a Memories of Soul – amely körbenézve még hatást is váltott ki a nézőkből – éppen a koncert kevéssé fajsúlyos pontjaira kerültek, míg kiemelt sávban például eltompuló hegedűszólók vagy
egy Csajkovszkij-átdolgozás kapott helyet.
Utóbbi épp ezért is volt kérdéses választás, mert amíg Daniel műveinek az érzelmi hatásfok az erőssége, addig a választott Csajkovszkij-darabnak, A hattyúk tavának ikonikus, Op. 20 témája – amely alapvetően jól szólalt meg – egyszerre nagyon erős érzelmi töltettel bír, miközben képes a történetiséget és a képi világot felépíteni. Ezáltal elvonta a figyelmet az előtte és utána játszott darabokról, ahelyett hogy kiegészítette és erősítette volna őket.
A népdalcsokor ellenben jó ötletnek bizonyult a koncert zárszavában. Kellemesen szórakoztató válaszolgatás a két hangszeres között, miközben a női kórus ad egy kis pluszfűszert. Könnyed, játékos, épp az, amiről korábban Daniel beszélt az interjúnkban,
hogy mi is egy zenész feladata.
Összesítve Daniel zenéje nagyon sok dologgal kellett megküzdjön ezen az estén, új albuma még keresi saját közönségét. Valahol belül megvan az a potenciál, ami az ő darabjait emlékezetes zenei művekké teszi, de minél több show-elemet és réteget próbáltak ráhelyezni, annál jobban omlott össze a történet. A fények, a vetítések, a füst és a női kar helyett sokkal direktebben tudott volna az érzelmekre hatni, ha zongorájával egy apró színpadon körbeüli a közönség, és minden nélkül, csak a dalok nyelvén beszélget velük. Akkor talán megszülettek volna azok a könnyek, amelyeket szeretett volna előcsalogatni a zongorista.
(Borítókép: Daniel Verstappen. Fotó: Karip Tímea / Index)