91 éves korában meghalt Jean-Luc Godard francia–svájci rendező, aki az 1950-es évek végén és a 60-as években a filmművészetet forradalmasító nouvelle vague egyik kulcsfigurája volt.
Godard, aki leginkább látszólag improvizatív filmkészítési stílusáról, valamint hajlíthatatlan radikalizmusáról ismert, az 1960-as években egyre inkább politizáló filmjei révén vált ismertté, majd az elmúlt években olyan filmekkel éledt újjá karrierje, mint a Film/Szocializmus és a Búcsú a nyelvtől, amelyekben a digitális technológiával kísérletezett − írta meg a The Guardian.
Az 1930-ban Párizsban született Godard a svájci Nyonban, a Genfi-tó partján nőtt fel és járt iskolába. Az iskola befejezése után, 1949-ben visszaköltözött Párizsba, Godard bevette magát a háború után a francia fővárosban virágzó intellektuális filmklubokba, amelyek a francia új hullám olvasztótégelyének bizonyultak.
Miután Godard megismerkedett André Bazin kritikussal és későbbi rendezőtársaival, François Truffaut-val, Claude Chabrollal és Jacques Rivette-tel, írni kezdett az új filmes folyóiratokba, köztük Bazin hamarosan nagy hatásúvá váló Cahiers du Cinema című lapjába. Védelmébe vette a hagyományos hollywoodi filmkészítést, és olyanokat támogatott, mint Howard Hawks és Otto Preminger a divatosabb figurákkal szemben. Godard tisztelte Humphrey Bogartot is, ami az 1960-ban bemutatott első játékfilmjében, a Kifulladásigban is megmutatkozott.
Ezt megelőzően azonban Godard egy sor rövidfilmmel készítette elő filmes karrierjét, mint például az 1957-ben készült Charlotte és Veronique, avagy minden srácot Patricknak hívnak, amely előrevetítette laza filmkészítési stílusát.
Truffaut maga már elvetette egy korábbi ötletét, amely egy piti bűnözőről és barátnőjéről szólt, de Godard úgy gondolta, hogy játékfilmet csinálhat belőle, és engedélyt kért a felhasználására. Truffaut eközben nagy sikert aratott saját játékfilmjével, a Négyszáz csapással, és az ő befolyása segítette Godard-t abban, hogy a projektje elindulhasson. Az 1959-ben Párizs utcáin, a mesterséges világítás minimális használatával és a napról napra írt forgatókönyvvel forgatott Kifulladásig megjelenésekor igazi kulturális jelenséggé vált, Jean-Paul Belmondo sztárrá vált, és Godard elnyerte a berlini filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat.
Godard a hatvanas években egy sor korszakalkotó filmet készített, méghozzá őrült tempóban. Következő filmje, A kis katona azt sugallta, hogy a francia kormány elnézi a kínzást, és 1963-ig be volt tiltva, de ez volt az a film is, amelyben Godard megismerkedett későbbi feleségével, Anna Karinával, és amelyből leghíresebb aforizmája is származik:
A mozi nem más, mint az igazság másodpercenként 24 képkockában.
További kiemelkedő alkotásai közé tartozott Az asszony, az asszony, a hollywoodi musical előtti önreferenciális tisztelgés, amelyben Belmondo mellett ismét Karina játszott, és amely több berlini díjat is nyert; az extravagáns, epikus film a filmkészítésről, A megvetés Michel Piccoli, Brigitte Bardot, Jack Palance és Fritz Lang főszereplésével; valamint az Alphaville, a film noir és a sci-fi bizarr keveréke.
1965-re Godard és Karina házassága válással végződött; utolsó közös filmjük a Made in USA volt, egy tisztelgés az amerikai ponyvaregények előtt. Godard ekkorra már alaposan azonosult a kor forradalmi politikájával, és ezt filmkészítése is tükrözte: létrehozta a Dziga Vertovról, az Ember a felvevőgéppel szovjet rendezőjéről elnevezett filmkészítő kollektívát, 1968-ban a párizsi diáklázadások miatt közreműködött a cannes-i filmfesztivál idő előtti leállításában, és a fiatal marxista diákkal, Jean-Pierre Gorinnal közösen készítette el a Tout Va Bien című filmet, amely egy kolbászgyári sztrájkról szólt, és amelyben Jane Fonda szerepelt.
Godard 1970-ben találkozott Anne-Marie Miéville filmrendezővel is, aki rendszeres munkatársa, majd Anne Wiazemskyvel kötött második házasságának felbomlása után felesége is lett.
A hetvenes évek előrehaladtával Godard éles politikai és intellektuális állásfoglalásai kezdték elveszíteni hitelüket, és munkásságának hatása a nyolcvanas években csökkent − bár 1987-es Lear király-filmjét, amelyet posztapokaliptikus bohózattá alakított át, a Cannon Films, az akciófilmek specialistája finanszírozta.
A 2001-es A szerelem dicsérete című filmje visszatérést jelentett, hiszen beválogatták a cannes-i filmfesztiválra, míg a Film/Szocializmus 2010-es megjelenését megelőzte a 2010-es tiszteletbeli Oscar-díj. Jellemző módon Godard nem vette át személyesen a díjat. A 2014-es Búcsú a nyelvtől című filmjéért a cannes-i zsűri díját vehette át, a 2018-as cannes-i filmfesztiválra beválogatott Képeskönyv pedig egyszer kiadott „különleges Aranypálmát” kapott.
(Borítókép: Jean-Luc Godard 1998. február 28-án. Fotó: Stephane Cardinale / Sygma / Getty Images)