Lehetne úgy is kezdeni, milyen költői filmkockákat komponált Tóth János. Amikor például Makk Károly filmjeit nézzük, az ő szemüvegén keresztül látjuk a régi képeslapokat, a múltbeli bevágásokat, a porcelánra eső fényt. A munkásságának emléket állító, a Budapesti Klasszikus Film Maratonon bemutatott A kinematográfus című filmben viszont van egy jelenetsor, amire nem lehet felkészülni. De látnunk kell, ezt is.
A történet az 1960-as évekbe visz minket vissza, abba időbe, amikor még a propagandafilmeket is olyan alkotók készítették, mint Huszárik Zoltán és Tóth János. A két jeles filmművész arra kapott megbízást, hogy forgassanak filmet a mezőgazdaság gépesítéséről. Vagyis arról az időről, amikor már nem kell ló...
Mire a Tóth János operatőr-rendezőnek, a magyar film legendás alakjának emléket állító A kinematográfus című rendhagyó dokumentumfilmben ide érünk, már láttunk gyönyörű felvételeket száguldó ménesről, fehér és barna lovakról, ahogy fújja a sörényüket a szél, és ahogy néznek azokkal a nagy, meleg, kifejező szemükkel, bár már kissé vészjósló a film elején magányosan lengő karámajtó. Az ember azt gondolja, milyen szép is a természet, és milyen jó, hogy volt, aki ezt értő szemmel megörökítette.
Aztán egyszer csak olyan képsorok zúdulnak ránk, amiket nem lehet feldolgozni. Kihoznak egy lovat, a szemét eltakarják egy fülére akasztott bőrdarabbal, és bár sejtjük, hogy ez már nem az idilli jelenetek közé fog tartozni, arra a mérhetetlen barbárságra, ami ezután következik, nem vagyunk felkészülve. A lovat egy hatalmas kalapácsszerűséggel fejbe vágják, az addig szolgáló test összecsuklik, és a gyönyörű állat ott, azon nyomban elpusztul. Aztán hozzák a következőt, a következőt és a következőt, a bőrdarab már tiszta vér, a kő tiszta vér, és belenézhetünk az elpusztult ló szemébe is: ezt tettük.
Az Elégia (1965) című filmben látjuk a parasztokat is, ahogy a kis parcellájukat a lóval megművelik, aztán látjuk őket egyedül, magányosan az istálló ajtajában, szemükben a mérhetetlen szomorúsággal. Hála legyen azoknak, akik ezt megörökítették, és azoknak is, akik most újraélesztették a múltat, hogy szembesüljünk vele: nem levegőbe pufogtatott egyetlen mondat sem, ami a természetet lenéző, a környezetét, és így lassan saját magát is elpusztító, zsúfolt városokba szoruló emberről szól.
Minden nemzet úgy fecséreli el a saját tehetségeit (is), ahogy akarja, halljuk a narrátor, Molnár Piroska hangján, hiszen az 1930-ban született Tóth János a nyolcvanas évek végén, 58 évesen készített utoljára filmet, amikor még bőven lett volna benne alkotóerő. Medvigy Gábor operatőr és Bollók Csaba rendező éppen azért készített róla filmet, mert már azok a fiatalok sem ismerik, akik filmes pályára készülnek, és nem tudják, hogy Makk Károly Szerelem (1971) vagy Macskajáték (1972) című filmjének költőisége mögött is őt kell keresnünk.
Huszárik Zoltán Szindbád című filmjének képi világa mögött csak azért nem, mert máig tisztázatlan okokból – a hivatalos indoklás szerint túlságosan igényes, ezért a vele való munka költséges – végül nem ő kapta meg az operatőri feladatot. Pedig húsz éve dédelgetett álma volt Krúdy Gyula művének megfilmesítése, mindent beállítást, minden párbeszédet leírt, a filmet már csak le kellett forgatni. „A Szindbád az édes gyermeke volt” – mondja A kinematográfus című filmben Soltész Judit, az operatőr társa.
A Medvigy Gábor és Bollók Csaba filmjében elhangzottak szerint – a különböző, itt-ott fellelhető forrásokkal ellentétben, amelyek szerint a rendező ragaszkodott Sára Sándorhoz – Huszárikot megzsarolhatták, hogy nem készítheti el első nagyjátékfilmjét, ha Tóth Jánost választja. A szakmában „Janó” néven emlegetett operatőr mindenesetre soha többet nem állt szóba Huszárik Zoltánnal. Az akkori viszonyokat jól leírja az is, hogy legfőbb alkotótársa, a lehetőségektől folyamatosan megfosztott Novák Márk rendező 1972-ben öngyilkos lett.
És bár a korban ez nem volt szokatlan, Tóth János nem vehetett részt az általa fényképezett Szerelem 40 éves évfordulójára rendezett cannes-i ünnepségen sem. A kinematográfusban hosszan idéznek a Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván főszereplésével készült filmből is, és miután már tudjuk, hogy a kép, a zene és a fények összjátékára figyelő, a filmre összművészetként, képzőművészetként is tekintő alkotó állt szerzői operatőrként a kamera mögött, a bejátszott jelenetekben világosan felismerjük a kézjegyét.
Azt, hogy igényes volt, a hivatalos kultúrpolitika jól látta: a dokumentumfilmben Kardos Sándor operatőr (A kis Valentino, Álombrigád, Egészséges erotika, Eldorádó) felidéz egy legendát, amely szerint a hóemberek életéről forgatott Capriccio (1969) című rövidfilm felvételén Janó úgy látta, hogy a Balaton szélén álló hóember bal válláról hiányzik egy marék hó. Persze, Janókám, máris hozzuk, tüsténkedett a stáb, igen ám, de nem lehetett a képen lábnyom. Elsöpörjük, mondták az operatőrnek, de az sem tetszett neki, mert már nem lenne olyan, mint a frissen esett hó.
A megoldás az lett, hogy a hóember takarásában átmentek a Balaton másik partjára, hoztak egy marék havat, és azt rárakták a hóember bal vállára. Mire Tóth János a harmadik napon úgy találta, hogy a fény pont jó szögben esik a hóemberre, a stáb már a korcsmában ette a perkeltet és itta a forralt bor, olyan hideg volt. Kardos Sándor elmondása szerint Janó megcsinálta a felvételt, összepakolta a ládákat, állványokat, pokrócokat, és amikor így felmálházva benyitott a kocsmába, ahol a munkatársai emelkedett hangulatban mulattak, csak ennyit mondott: „arcpirító”.
Már Tolsztoj is úgy látta, hogy az a kis forgó, berregő masina, amivel a fim készül, megváltoztatja az életünket, egészen másképp kell majd például írni. Mindezt nem elítélően mondta, hanem őszinte rajongással, s ez elhangzik a Tóth János emlékére készített filmben is, amelyet péntek este a közösségi mozizás élményét visszahozó Budapesti Klasszikus Film Maraton keretébe mutattak be a Toldi Moziban.
A telt házas vetítésen sok olyan filmes alkotó gyűlt össze, akiknek az életét a mozgókép határozta meg, köztük olyanok, akik mesterüknek tartották Tóth Jánost, az este főszereplőjét, a „fény poétáját”. A 2019-ben elhunyt Kossuth-díjas alkotó, a Nemzet Művésze a tanítványai, pályatársai szerint igazi reneszánsz ember volt, Zalán Vince nevezte őt először úgy, hogy „kinematográfus”.
A film kivételes személyiségét, az életmű legfontosabb állomásait idézi meg – szakállas alakja a jellegzetes hajóskapitány-sapkában úgy tarja kézben a „kormányrudat”, ahogy egykor uszálykormányos édesapja tette. A megszokottnál több archív, felújított filmanyagot tartalmazó dokumentumfilm kötelező „olvasmány” mindazoknak, akik filmmel, filmkészítéssel szeretnének foglalkozni.
A bemutatón a nagy öregek mellett fiatalok is részt vettek szép számmal, alátámasztva egyben azt is, hogy a Klasszikus Budapesti Film Maraton hidat képez a múlt és a jelen között – azzal is, hogy a filmművészet hőskorából vetített művek mellett A kinematográfushoz hasonló kortárs filmeknek is helyet ad.
(Borítókép: Jávor István)