Áll a kislány a nappaliban, énekel, az anyja közben unottan cigarettázik. Alig bírja kivárni, hogy a lánya befejezze az éneklést, azonnal tesz valami lekicsinylő megjegyzést a hangjára, rápirít, hogy húzza ki magát, majd kér tőle egy hamutartót és italt a poharába.

Ma már szerencsére hozzáférhető az a tudás, amivel felvértezve az eszünkkel is értelmezni tudjuk azokat a lelki folyamatokat, amelyeket egy ilyen színdarab, mint Tracy Letts új műve, a Mary Page Marlowe olyan érzékletesen elénk tár. De ez sem fontos, hiszen az előadást nézve a zsigereinkig hat, hogy valami nem stimmel, ösztönösen előjönnek belőlünk az érzések, hogy ez így nem oké.

Nincs rendben, hogy egy kiskamasz lány élete arról szóljon, hogy az anyja szükségleteit kielégítse, akár a hamutartóval, akár egy pohár itallal, akár azzal, hogy szépen énekel, és ezzel dicsőséget hoz a családnak, vagy azzal, hogy kihúzza magát, s így nem szólják meg a szomszédok.

Az eszköztelen anya

Nem időrendi sorrendben látjuk a Centrál Színházban bemutatott darabban a főszereplő életének epizódjait, de lassan összeáll a kép, hogy mi miért is történt vele, sőt felvillan az is, hogy az ő anyjának hogyan indult az anyaság, miért lett ilyen türelmetlen és elvárásokat támasztó a lányával szemben. Látjuk a durva modorú apát, aki a felesége kérése ellenére összejöveteleket és ivászatokat rendez a lakásban, és látjuk az eszköztelen anyát, aki minderre csak úgy tud reagálni, hogy elrohan otthonról.

Mary Page a kollégiumi szobában még szépreményű fiatal lányként indul neki az életnek, és szeretné, ha a szobatársnője csupa jót jósolna neki a kártyából, de már ekkor eldőlt a sorsa – ahogy a másik szobatárs mondja: a lapok már ki lettek terítve. Csak később tudjuk meg, amikor már a pszichológusnál ül, hogy ebben az időben átesett egy abortuszon.

A fiatal lányból aztán fiatal anya lesz, aki ugyan ágyba bújik a főnökével, de valójában ő maga sem tudja, mit keres a hotelszobában, és négyre egyébként is rohannia kell az oviba a gyerekekért. Látjuk kiborulni a pszichológusnál, amikor elmondja, mennyi bűntudat és szégyen gyötri, a gyerekeket is sajnálva végignézzük, amikor elmondja nekik, hogy különköltözik az apjuktól, és azt is, ahogy a második férje ordibál vele a baleset után, amit Mary Page okozott ittasan.

Megszakítani a láncot

Mert neki, a férjnek csak az a fontos, hogy mit fog majd mondani az ügyfeleinek, akik érdeklődnek utána, mert azt mégsem mondhatja, hogy a felesége börtönben van. A törődésbe csomagolt bántás, amikor azt vágja a fejéhez, hogy ő már korábban is mondta, hogy kérjen segítséget, de mindezt szemernyi megértés vagy szeretet nélkül. És pontosan olyan elvárásokkal, amilyenekkel korábban az anyja fordult felé, aki nem azt nézte, hogy mi van a kislányban, hanem hogy mit mutatnak a külvilág felé.

Egyébként pedig miért nem kért segítséget ahhoz is, hogy elkerülje a börtönt, szegezi neki a kérdést, de Mary Page akkorra már eldöntötte, hogy leüli a büntetést, hogy törleszt, mert talán rájött, hogy így tudja megszakítani azt a láncolatot, ami idáig vezetett.

És szerencsére látjuk azt is, amint a már idősebb Mary Page kényelmesen elhelyezkedik a tévé előtt, próbálgatja, hogyan is lehet megállítani az adást, hogy a Doktor House legújabb epizódjával bevárja a férjét, aki éppen valami finomságot készít neki, és behozza tálcán. Aztán együtt nevetnek azon, hogy milyen ügyetlen, még a műsor felvételét sem érti, majd a férj megkérdezi, amit ilyenkor mindig szokott, és ami a közös játék része: tudtad, hogy ez a színész igazából angol?

Ezen újra nevetnek, és a Básti Juli által játszott Mary Page már csak akkor kezd el sírni, amikor Scherer Péter mint harmadik férj behozza a levelet, amiben az áll, hogy vége a büntetésnek: most már nemcsak a börtöntől szabadult meg, hanem attól a smasszernőtől is, aki a „sittes csajokat” a feltételes szabadlábra helyezés után ellenőrzi.

„Vége van, vége” – vigasztalja a vállára borulva zokogó feleségét, és mindannyian érezzük, hogy itt valami nagyon jó történt, pedig ekkor még az előadás elején járunk, és csak később bomlik ki Mary Page élete.

Valós vagy jelképes karambol

Szívszorító előadás a Centrál Színház legújabb bemutatója, mert pontosan érezzük, hogy nem Mary Page-ről szól, hanem rólunk. Minden nőről, aki próbál megfelelni ezer szerepben, aki pontosan tudja, mikor melyik gombot kell megnyomni, hogy eljátssza az anyát, a feleséget, a szeretőt, de egyszer csak eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni a sorsával, hogy aztán esélye legyen egy olyan életre, amiben önmaga lehet.

A főszereplőt nem csupán azért alakítja négy nő – Básti Juli, Martinovics Dorina, Földes Eszter és Gombó Viola Lotti –, hogy érzékeltessék az idő múlását, hanem azért is, hogy lássuk: lehetsz csinos, okos, szőke vagy barna, veled is megtörténhet, hogy nem látsz más kiutat, csak az alkoholt – és ide nyugodtan be lehet helyettesíteni valami mást az evéstől a munkamániáig. Egészen odáig, amíg nem jön egy jelképes vagy valós karambol, ami képletesen vagy valóságosan megállítja ezt az ámokfutást.

A remek színésznők mellett olyan férfi színészek alakítják Mary Page életének szereplőit, mint az értetlenkedő szeretőt játszó Fehér Tibor, a reputációjára gondosan ügyelő második férjet alakító Schmied Zoltán, a profi, mégis kissé érzéketlennek tűnő pszichológus bőrébe bújó Magyar Attila és a megértő harmadik férj szerepében Scherer Péter.

Nem könnyű darab, de végig lebilincselő, és miután kilépünk a színházból a Révay utcára, mi is valami megnyugvást érzünk: létezik valaki, akivel együtt lehet nézni a Doktor House-t vagy bármi mást, a cél vagy a tevékenység itt is szabadon behelyettesíthető.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)