Az, hogy kinek mi a fontos, amikor egy koncertélményről beszélünk, mind más. Épp ezért lehetett megosztó Billy Idol budapesti fellépése is. Az időjárás sem volt a legkedvezőbb, és ez a hangulaton is érezhető volt.
A tartós esőtől ázott Budapest Parkban lassan gyűlt a tömeg, hogy megnézzék a nyolcvanas évek egyik legikonikusabb frontemberének magyarországi koncertjét. Az eredetileg tavaszra tervezett fellépést 2022. szeptember 25-ére ütemezték át, így a zenére kiéhezett közönség arra várt, hogy élőben hallgassa a legendás frontember dalait.
A helyszínre érkezve nagy volt a nyüzsgés, ám a tér csak lassan telt meg.
Senki sem akart az esőben ácsorogni, nem is volt különösebb tülekedés az első sorokért. Az előzenekar félház előtt tolta le a műsorát. A The Foxies, a női frontemberes, négytagú pop-punk zenekar kései Avril Lavigne feelinget hozott, a sztori látványban némi Paramore-hatást hordozott – azt leszámítva, hogy az énekesnő jóval színpadiasabb, felsőtestén pedig a harmadik dalra csupán egy melltartó maradt.
A banda tisztességes energiát hozott a színpadra, végig tombolt. Olyan volt, mint egy igazi előzenekar. Sok dal ugyanakkor a „már hallottam” feelinget hozta. A koncert közepén azért egy-egy nóta elütött a többitől, de a banda mégsem tudott kilépni az amerikai, sulis, tinédzserrock vonalból. Pedig a zenészek mindent megtettek, buliztattak, tapsoltattak, hergelték a tömeget. Az énekesnő pedig különösen hálás volt, mert mint kiderült, az amerikai csapat nem nagyon járt még Európában, ezért magyarországi debütálásukat teljes erővel megküldték.
Miközben az eső kitartóan zuhogott.
A The Foxies után megtelt a tér, a páholyok és teraszok sold-out módon zsúfoltságig terhelődtek. A küzdőterén fuldokolni nem kellett, de mozdulni sem nagyon. Több ezer ember várta, hogy lazán és pökhendien besétáljon a szőke brit rocksztár. Természetanya is megenyhült, az eső némileg alábbhagyott, és megengedte Billy Idolnak, hogy berobbantsa a bulit.
A színpad kifutókból, rámpákból és egy hatalmas kivetítőből állt, de a technikára nem feszültek rá túlságosan. A Doom betűstílusú Billy felirat szinte végig ott díszelgett a banda mögött, a látványt animált hátterek adták. Ettől egy-egy kép igazán jól sikerült, a fényekkel meghozta azt a hatást, mintha a zenészek egy hangárban, egy cyberpunkos belvárosban vagy régi tömbházak ölelésében lennének.
A koncert erős kettőssel indult, rögtön egy Dancing With Myself és egy Cradle Of Love gurult be, de a friss 2021-es The Roadside kislemez és a 2022-es dalok a The Cage EP-ről sem váratták magukat sokáig. Ettől függetlenül lassan mozdult a tömeg, még lassabban a hangulat. Az első pár dal kötelező jelleggel pörgött le, a punnyadó tendenciának egy röpke kiállás vetett véget.
Steve Stevens, a nyolcvanas évek ikonikus glam és heavy metal gitárosa kapott egy kis játékidőt. Technikailag nem túlozta el, a tömeget puszta jelenlétével sarkallta üvöltésre. Majd visszatért Billy Idol, hogy a népet végre megmozgassa.
Az új lemezéről érkező Running From The Ghost volt valahol a válaszvonal, amikor az énekes is belátta, hogy nem elég a jelenléte, el kell söpörni a tömeget, erre vár a közönség. Innentől egyre több színpadi játék, üvöltés, ikonikus grimaszolás érkezett, egyszer még a száját is megnyalta szexin, majd el is nevette magát, hiszen ez csak a show része, még akkor is, ha már a hatvanas éveinek a második felét tapossa.
A koncert közepén jött egy lassúbb blokk, elhangzott az új lemezes Bitter Taste – kimondottan nagy sikerrel – és az igazi klasszikusnak számító Eyes Without A Face. Itt Steve Stevens kapott megint egy szólórészt, amiben végre megmutatta, miért ő a nyolcvanas évek egyik ikonikus gitárlegendája. Hergelte a népet, fricskázott a gitáron, jelenlétével egymaga megtöltötte a színpadot. Egyszer a keze mókából rá is tévedt a Stairway to Heavenre, amitől a tömeg rendesen bevadult.
Közben Billy Idol többször átöltözött, kétszer kaptunk is ikonikus félmeztelenkedést. Ilyenkor látszott, hogy hiába a kor, hiába a nyolcvanas évek sztárja, nem hagy alább az izmozással, ha szabad így mondani. Ami a zenekart illeti, ott sem az ifjú titánok voltak a jellemzők. A zenészek java az énekes kortársai közül kerültek ki, ami azért szép, mert szemben Alice Cooperrel vagy Ozzy Osbourne-nal, akik a fiatal tehetségekben keresik a színpadi erőt, Billy Idol inkább azokkal zenélt, akik régóta róják az utat. Ettől ugyan a banda kicsit régi motoros feelinget öltött, de ezt a szó legjobb értelmében írom. Bár a brit énekes hangja megkopott, és
a finom, laza részek nem mindig sültek el nagy sikerrel, a visítások dögösek voltak, a színpadi játékok élvezetesek.
A koncert záróakkordja természetesen a legendás Rebel Yell volt, amit a tömeg végigüvöltött. Ezután a banda levonult, a közönség füttyszóval és kiabálással invitálta vissza. A deszkákon elnyomtak még pár dalt, és az estét lezárták a White Weddinggel. Mielőtt elköszönt, Billy Idol egyesével bemutatta a bandatagokat, mindenkinek kis felkonferálást adva, majd megköszönte, hogy itt lehetett, és elhagyta a színpadot.
A közönség rendezett, komótos sorokban hagyta el a Budapest Parkot, ázva és fázva, de Billy Idoltól felrázva. Persze a sorokban lehetett hallani negatív hangokat, hogy a buli vérszegény volt, vagy Billy Idol már nem tud úgy énekelni, mint régen, de közben rengeteg embert lehetett látni ugrálni, táncolni, énekelni és kiabálni. Így ha akadtak is, akik csalódtak, sokan vannak, akinek ez egy fantasztikus élmény volt: végre élőben láthatták azt az előadót, aki a nyolcvanas évek ikonikus alakjaként pofátlan grimasszal helyezte fel magát a polcra a legnagyobbak közé.
(Borítókép: Szabó Réka / Index)