Alulöltözött adatakrobata, űrjogász, sztáríró, a pszichológia rocksztára, magyar rapper fenegyerek, és még a modern feminizmus ellen érvelő nő is belefért a Brain Bar jövőfesztivál első napjába.
A jövő nehézségeit már a jelenben tapasztaljuk. Épphogy túllendültünk egy világjárványon, kirobbant egy háború, amiről azt hittük, hogy sosem következhet be. A forint rohamtempóban gyengül, a dollár erősebb az eurónál, a rezsiszámlákra a gatyánk is rámegy, és a boldogságot lassan az jelenti, ha boltban a zöldség kilója nem négy számjegyű. Minden jel arra mutat, hogy akik az eddig kényelmes struccpolitikát választották, azoknak ki kell húzni fejüket a homokból, és körbe kell nézniük, hogy merre tovább.
Ennyi szorongás-alapanyaggal kicsit lassabb tempóban sétáltam Budapesten, a Városligetbe, a Magyar Zene Házába, ahol az idei Brain Bar fesztivált tartják, az esemény ugyanis a jövő kérdéseivel foglalkozik. Ám amennyire féltem a fák mögül leselkedő depressziótól, boldogan libegtem haza a fesztivál első napjáról.
tökéletesen visszaadták azt, amiért a Brain Bart szeretjük, és sajnáljuk, hogy ezt a különleges konferenciát évente csak egyszer rendezik meg.
A Magyar Zene Háza akár egy filmforgatás helyszíne, így nézett ki a Brain Bar-díszletével. A természet és a modern elemek tökéletes egyvelege izgalmas miliőt teremtett a fesztiválhoz. A főszínpad oldalán egy hatalmas fehér félfejet állítottak fel, másik oldalán növényekből és monitorokon megjelenő testrészekből egészült ki egy emberi arcforma. A még félig álmukban ragadt közönségnek Zentai Márk zenélt, az érkezőket hangolta a programokra.
Az információmennyiségre, amit a Brain Baron össze lehetett kalapozni, még én sem számítottam, pedig az öt helyszínen zajló programok sokszor fedték egymást, időnyerő pedig csak a Harry Potter világában létezik, így egyszerre csak egy előadáson vehettünk részt.
A nap egyik legjobban várt speakere Malcolm Gladwell történész volt, aki a The New Yorker újságírójából vált bestseller íróvá. Előadását nemcsak a telt házas nagyszínpadon, hanem kivetítőn, kinti helyszínen is rengetegen követték.
Gladwell a kosárlabdát és a labdarúgást hozta példának arra, hogy bemutassa, hogyan működik a társadalmunk, hogyan a nagyobb vállalatok, és hogy a mai fiataloknak mire kell figyelniük, amennyiben fejlődni akarnak.
Az író szerint vannak erős és gyenge láncszemet jelentő szervezetek. A sportágak példáján elmagyarázta, hogy a kosárlabda erős láncszemsport, mert az eredményt a pályán lévő legerősebb játékos dönti el. Ezzel szemben a labdarúgás gyenge láncszemű, hiszen az eredményt a csapat leggyengébb játékosa határozza meg. S mivel szerinte a társadalmunk nem egy kosárlabda-, hanem inkább egy futballcsapat, a leggyengébb láncszemeket kell erősíteni ahhoz, hogy nyerni, azaz fejlődni tudjunk.
Gladwell előszeretettel használ hasonlatokat és hoz példákat, így ezt a képletet azzal a történettel is erősítette, amikor Hank Rowan mérnök százmillió dollárt adományozott egy kisebb egyetemnek. Példáját mások is elkezdték követni, azzal a kivétellel, hogy a pénzt elit iskoláknak utalták, miközben azoknak nem igazán volt szükségük a pénzre.
Vagyis amíg Rowan egy gyenge láncszemet erősített, hogy valódi változást érjen el, azaz a „leggyengébb” játékost támogatta, a többiek a sztársportolókat pénzelték, amivel nem értek el változást.
Állítása szerint egy társadalom, egy vállalat, vagy bármilyen közösség akkor lesz sikeres, ha a gyenge láncszemeket erősíti.
A Brain Barral együttműködő BrandFestival egyik előadója, a pszichológia rocksztárja, Orvos-Tóth Noémi előadása mágnesként vonzotta a tömeget a színpadhoz. Az Örökölt sors című könyv szerzője hűen eddigi munkásságához a transzgenerációsan öröklődő traumákról, azoknak felismeréséről beszélt, illetve magával hozott egy olyan hasonlatot, amit csak azért nem írnék fel receptre senkinek, mert a receptre felírt dolgok olvashatatlanok.
A klinikai szakpszichológust nagyon megfogta, amikor valakitől azt hallotta, hogy az emberség, a kultúra kialakulását egy, az őskorból előkerülő, összeforrt lábszárcsont szimbolizálhatná leginkább, nem pedig a nyílhegyek és a barlangrajzok. Hiszen törött lábbal az ősember halálra volt ítélve. Ám egy összeforrt lábszárcsont annak a jele lehet, hogy arról az emberről mintegy hat héten keresztül valaki gondoskodott, ételt és vizet hordott neki, amíg felépült. Orvos-Tóth Noémi úgy gondolja, hogy a traumák feldolgozása azért is felelősségünk, mert a trauma izolálja az embereket, és közösség nélkül elveszünk.
Ebből is látszik, hogy a jövőnk akkor lehet rendben, ha megértjük és feldolgozzuk a múltat. De a jövőbeni problémák és rossz érzések megsegítésére is találtunk előadót, például Limpár Imre személyében, aki ahhoz próbált tanácsokat adni a hallgatóságnak, hogy a világjárvány, a háború, a gazdasági- és energiaválság okozta szorongás miatt megingott jövőképünkben hogyan tudjuk legyőzni a félelmeinket.
Ehhez elengedhetetlen, hogy megismerjük magunkat, hogy tisztában legyünk a saját „használati útmutatónkkal”. Szerinte érdemes a jelenben történt pozitív érzéseket, pillanatokat lejegyzetelnünk, és egyfajta palackpostaként elküldeni jövőbeni énünknek. Ez a pozitív memento pillanat technikája. Illetve azt gondolja, hogy ha valami nagyon bánt minket, akkor saját bajunktól érdemes gondolatban elhatárolódni időben és térben, hogy kizökkentsük magunkat a bénító negatív állapotból. A cél nem az, hogy ne stresszeljünk, hiszen
az egyetlen stresszmentes állapot, a halál.
Sokkal inkább az, hogy megtanuljuk, melyek azok a dolgok, amik csökkenthetik bennünk a magas kortizol szintet.
Persze a nap nem csak ilyen jellegű előadásokkal volt tele, rengeteg szerepet kapott a felszabadultság, a nevetés. Az egyik speaker, Andrea Jones-Rooy például rendesen meglepte a hallgatóságot, amikor a színpadon bugyis-melltartós cirkuszi kosztümre vetkőzött. Az adatakrobata, aki nem mellékesen stand up komikusként és artistaként is dolgozik, úgy tartott előadást fő szakmájáról, hogy a másik kettőt is beleszőtte. Fellépése az első perctől az utolsóig megnevettette a közönséget, nem is gondoltuk volna, hogy bár az adatok nem viccesek, mégis minden lehet szórakoztató. Andrea Jones-Rooy előadását tűzzsonglőr bemutatóval zárta.
Szintén frissítően hatott a Sárhegyi István űrjogásszal zajló beszélgetés. A fiatal vállalkozó finoman fogalmazva is szerencsés csillagzat alatt született, ugyanis ő az első magyar, aki a Nemzetközi Űregyetem hallgatója lett. Karrierje azóta rakétaként ível felfelé. A Remred Kft. űripari vállalat Többségi tulajdonosa – a cég közös vállalkozás az állami Energiatudományi Kutatóközponttal. Víziója sci-fi filmekbe illő, céljainak pedig nem szabhat határt a csillagos ég. Reményei szerint pár év múlva a magyar gyerekek remredes pólókra fogják cserélni a NASA-s felsőjüket.
Szerinte az űripar az a terület, amibe a leginkább megéri befektetni, több szempontból is. Egyrészt hosszútávú projekteket jelent, így sem egy világjárvány, sem olyan esemény, ami pár évet takar, nem tudja megingatni az űripar fontosságát. Szerinte a világon mindenki az űriparra helyezi a hangsúlyt szemben az űrkutatással, kivéve Magyarország, pedig most vagyunk azon a ponton, hogy a kisebb államoknak is megéri ebbe fektetni, mert hihetetlen előnyökre lehet szert tenni. Ez a terület fogja meghatározni a jövőt. A Remreddel 2025-re Martonvásáron szeretnék felépíteni az első magyar űrcsarnokot, ahol nemzetközi és hazai, civil és állami megrendeléseket valósítanának meg.
A Brain Bar egyik legnagyobb erőssége, hogy a speakerek többsége ugyanúgy részt vesz a fesztiválon saját előadásuk után, és szinte bárkihez oda lehet menni kérdezni. Mi sem voltunk restek megszólítani Joanna Williamst, a Nők vs. feminizmus című könyv szerzőjét, s aki a Brain Baron is főként a modernkori feminizmus káros hatásairól beszélt.
Szerinte nagyon negatív hatása van annak, ha a lányainkat úgy neveljük, hogy a férfiakat démonizáljuk, és azt sulykoljuk beléjük, hogy csupán azért, mert nőnek születtek, kevesebbet fognak keresni a férfiaknál. Úgy gondolja, ezzel felesleges félelmet ültetünk beléjük, ami visszahúzza őket az önmegvalósítás útján.
Kérdésemre, hogy nem gondolja-e úgy, a tudás hatalom, és nőként nem árt tisztában lenni azzal, hogyan tárgyalhatunk főnökeinkkel magasabb fizetésért, azt a választ adta, hogy persze, de a tudásba akkor azt is csomagoljuk bele, hogy a nők átlagkeresete azért is alacsonyabb a férfiakénál, mert kevésbé kockázatos állásokat vállalnak, illetve a szülés és gyereknevelés miatt ki tudnak esni a munkából, így azok az évek nem növelik a statisztikát.
Fontos tudatosítani magunkban, hogy nem kell minden előadóval mindenben egyet értenünk. Egész egyszerűen csak érdemes nyitottan állni mindenkihez, mert lehet, hogy attól kapjuk a legfontosabb gondolatokat, akikkel nagyrészt nem azonos a világnézetünk. A Nagyszínpad mellett a Brain Bar ki is alakított egy helyet: ez a Change my mind, ahová bárki odaülhetett, felírhatott krétával egy megosztó gondolatot, akinek pedig volt kedve, vitába szállhatott vele.
Ehhez kapcsolódva Peter Boghossian kamuvadász filozófus előadása végén azt tanácsolta, hogyha valakinek tényleg meg akarjuk változtatni a véleményét, akkor tegyünk fel neki kérdéseket. De ugyanúgy mi is legyünk nyitottak, mert tévedni és véleményt formálni, majd azt átgyúrni csodálatos emberi dolog.
A fesztivál első napjától Beton.Hofival köszöntünk el, a rappert Linczényi Márkó kérdezte. A fiatal, ámde pofátlanul tehetséges előadó mély és őszinte válaszokkal szolgált a hallgatóságnak. Szerinte generációjának arra van szüksége, hogy legalább egymás előtt ne kamuzzanak, dalaiban is ezt próbálja képviselni.
A beszélgetés lezárásaként az új albumjának zárószámát, a DAY 1000 című másfél perces dalnak születését idézte fel, hogy az milyen állapotban és ihletettségre készült. Az előadó elmesélte, hogy a dal elején a zenei alap a magány érzését erősíti, illetve annak a kivetülése, hogy mi járt a fejében azon a nyáron, amikor a számot írta. Mindenki egy új albumot várt tőle, de ő hónapok óta csak másfél dallal készült el.
Schwartz Ádám bevallotta, hogy gondolatban azzal játszott, milyen lenne eljutni az őrület határához, ám a felismerés, hogy elérte a falat, fel is oldotta benne a feszültséget. Majd rádöbbent arra, hogy felmenői sorsa nem határozza meg a sajátját, attól még, mert családjában tragikus sorsok rajzolódtak ki, az ő élete nincs predesztinálva ebbe az irányba, és lehet jó élete.
A lelkem Molotow-koktél BANG
Az összes rokonom ott ég bent
Embertelen a holttérben
Nem lehet bírni ott ébren
Sok aki fekszik sok térdel
Nehéz elhinni
Hogy pont én nem
A Brain Bar első napja tagadhatatlanul intenzívre sikeredett, a reggeli eső ellenére is látszott, hogy a közönség nyitott az innovatív gondolatokra. A kérdés már csak az, hogy kosárlabda vagy focicsapatban szeretnék játszani a jövő nevű játékot.
Ez a szerkesztőségi anyag a Brain Bar támogatásával jött létre.
(Borítókép: Brain Bar)