„Kabos Gyula a jelentéktelenek hősi énekét dünnyögte-hebegte el. Az utca tucatemberének állított emlékművet. Pocakos, lúdtalpas, selypegő bálvány. Ledönthetetlen.″ Ezt írta Molnár Gál Péter a 168 Órában – még 1996-ban – a színész halálának 55. évfordulójára. A XX. század ugyanakkor éppen őt magát, Kabos Gyulát döntötte le, a köztéri szobrát, amit fel sem állítottak.
New Yorkban 1939. február 11-én kikötött a Paris nevű tengerjáró. Fedélzetén utazott a világ egyik legnagyobb nevettetője. Erről, persze, a világ mit sem tudott, de Kabos Gyula sem volt biztos abban, hogy ami itthon számára a világot jelentette, sikert, tapsot, szeretetet, arra Amerikában is rátalál. Vagy Amerika talál rá. Bő két és fél év múlva már halott volt: 1941. október 6-án örökre lehunyta szemét.
A korabeli lapok megrendült cikkekben adtak hírt a színművész hirtelen, tragikus haláláról. Az Ujság a halálát követően négy nappal például arról írt, hogy
Kabos Gyula utoljára ezelőtt mintegy két hónappal adott hírt magáról. Ezt a levelét is fogadott leányának írta és egy csomó fényképet mellékelt, köztük Pista fiáét, aki angol egyetemi hallgató. Az utolsó levél áradt a derűtől, jókedvtől és még csak nem is sejtette a kiváló művész oly közeli halálát.
Kabos Gyula ötvennégy évet élt. Élete érett férfikorában tört ketté, pályafutása pedig már évekkel halála előtt. Mindez a huszadik századra köszöntő embertelenség korszaka, a magyarországi zsidótörvények miatt. Állását elvesztette, nem léphetett színpadra, sem kamerák elé. A magyar társadalom sorstragédiája az, hogy ezeket a törvényeket azok írták és szavazták meg, akik korábban felszabadultan nevettek Kabos Gyula alakításain, a szerethető kisemberen, a vágyakkal teli polgáron. Most egyetlen tollvonással megtagadták, kitagadták.
Pedig jelentős szakmai múlt állt mögötte. Budapesten született, Rákosi Szidi drámai növendéke volt, fiatal színészként Nagyvárad közönsége ünnepelte. Kabos Gyula népszerűségének emelkedését csak egy üstökös pályájához lehetne hasonlítani: nem volt vígjáték, film-operett vagy komédia, amelyben ne kapott volna szerepet. (Hyppolit, a lakáj; Piri mindent tud; Meseautó; Lila akác; Az új rokon; Ez a villa eladó; Pesti mese; A kölcsönkért kastély; Maga lesz a férjem.)
Amikor Kabos Gyula New Yorkba emigrált, csak abban bízhatott, hogy ismertsége és neve tisztes életet biztosít számára, lelkesedését mutatja, hogy magyar staggione-társulatot szervezett. Ez olyan színházi társulati forma, amely nem egyetlen városhoz, kőszínházhoz kötődik, hanem a kultúra terjesztését felvállalva gyakorta költözik más és más településekre. Kabos Gyula ilyen társulattal járta Amerika magyarlakta városait, a vidéket.
Ahhoz, hogy megértsük Kabos Gyula emberi és művészi drámáját, idézzük fel azt a történetet, amelyet szintén az Ujsag írt meg, hat nappal a színész halálát követően, 1941. október 12-én. Ebben megidézik azt az esetet, amikor Max Reinhardt, a híres színházi rendező 1930-ban levelet küldött Kabos Gyulának, amelyben azt írta, hogy berlini színházához szerződtetné színésznek. Reinhardt így fogalmozott:
Igaz, hogy színpadon sohasem láttam önt, de itteni barátaim sokat beszéltek önről s igy magam elé tudom képzelni. Egyik legközelebb általam rendezendő darabban egy szerepre akadtam, mely, érzésem szerint, felette alkalmas volna arra, hogy ön abban Berlinben debütálhasson.
Kabos boldogan olvasta a sorokat, válaszlevelében pedig megköszönte, hogy a rendező rá gondolt, ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Reinhardt soha nem látta őt színpadon játszani. Ám ezzel a lendülettel, ahogyan levelét írta, azoknak nevét és címét is papírra vetette, akik információval szolgálhatnak arról, hogy ő milyen művész és milyen ember is.
Egészen pontosan felsorolta tíz halálos ellenségének nevét, lakcímét, azokét, akik mindvégig abban élték ki magukat, hogy ahol csak lehetett, szidták őt, rosszat mondtak és rosszat írtak róla.
Kabos Gyula mindezt azért tette, mert azt gondolta, hogy amennyiben Reinhardt valóban információkat kérne róla, semmiképp nem azokhoz fordul, akiket ő ajánlott. A nagy nevettető csak azzal nem számolt, hogy Reinhardt csakugyan attól a tíz embertől kért információt, akiket ő ajánlott. Kabos Gyula ezért nem futott be nemzetközi karriert.
Igazából Magyarországon is csak a filmek tették őt halhatatlanná. Üzleti, színházvezetői érzéke messze elmaradt komikusi képességeitől. Amerikai élete sem úgy alakult, ahogyan azt tervezte, mert bár gyorsan tanult angolul, és a Broadway kisebb szerepekkel is megtalálta, pénzt csak a kinti magyarok szórakoztatásából tudott csinálni. Idővel már ez sem ment neki.
Sokat dohányzott, a kávét literszámra itta, talán ez is közrejátszott abban, hogy szervezete nem bírta a megterhelést. Amikor meghalt, a Magyar Távirati Iroda csupán egy rövid hírt adott ki erről, azt is napokkal később, a szövegben ez állt:
Berlin, október 9. (Magyar Távirati Iroda.)
Newyorki jelentés szerint Kabos Gyula magyar színész, aki két év óta az Egyesült Államokban tartózkodott, hirtelen meghalt.
Kabos Gyulát Emersonban temették el. Azon talán ő is mosolygott volna, hogy a síron a nevét elírták: Gyula Kobas. Temetésén jelen volt Göndör Ferenc, aki – a GradSubotica beszámolója szerint – a trianoni békediktátum után emigrált New Yorkba, Kabos sírjánál búcsúbeszédet is mondott. Erről évekkel később így mesélt:
Láttam Kabos Gyulát a koporsóban mozdulatlanul feküdni, és az én soha el nem felejthető bús misszióm volt eltemetni Kabost: búcsúbeszédet mondani a koporsó mellett zokogó amerikai magyarok nevében… Valahogy szinte nem is lehet elhinni, hogy az a Kabos, akit itt mi magunk előtt látunk, már többé nincs az élők sorában. Hát lehet elhinni, hogy ez az ember meghalt? Ő él. És Kabos Gyula igenis élni fog, míg a magyar filmek idevarázsolják könnyezve is mosolygó szemünk elé megható, kedves, ellenállhatatlanul mulattató, és soha nem felejthető alakját.
Hamvait végül 1996. november 30-án – végakarata szerint – hazahozták, és Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Nevét ezúttal jól vésték a kőlapra.
A következő kvízzel Kabos Gyulára emlékezünk. Most tesztelheti tudását, mennyit tud a nagy nevettetőről, a komikusról.
A játék lezárult.
(Borítókép: Rajnai Gábor és Kabos Gyula (j) a Kölcsönkért kastély című filmben. Fotó: Schichmann Béla/MTI)