Ellátogattunk a Hortobágyra, hogy Jakab Ádám, a helyi polgármester szemén keresztül lássuk a települést, ami olyan sok írónkat és költőnket inspirálta. Aki egyszer hortobágyinak születik, élete végéig az is marad – vallja a polgármester –, de hogy mit jelent hortobágyinak lenni, annak jártunk utána.
Gyerekként mind megtanultuk, hogy tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbojtárra, ám kora ősszel az izzó puszta felfedi másik arcát. Az egész nyáron át tomboló hőség után, ami kiszárította a mezőket, a sok eső zöldre festette a Hortobágy vidékét. Vadromantikával átitatott táj fogadott, ahol az ég alját a puszta teteje csiklandozza.
Mi az a hortobágyi puszta? Egy ismeretlen sziget a szárazföldön. Sziget, mert körül van véve a civilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól művelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ősi puszta, amit ekevas föl nem hasogatott soha.
– olvasható Jókai Mór Útleírások című művében.
Ha az mondjuk, hogy Hortobágy, sokan automatikusan a régióra gondolnak, de a Hortobágy egy 1400 fős lélekszámú települést is takar, amelynek polgármestere egy fiatal, harmincas évei közepén járó férfi. Jakab Ádám, mielőtt a község helyi önkormányzatának vezetőjévé választották, pár éve még színészként dolgozott.
A szüleim Budapestiek, ám édesapám annak idején friss diplomás állatorvosként itt kapott munkalehetőséget az akkori állami gazdaságnál. Én már ide születtem, itt cseperedtem fel. Ugyan él a fejekben egy olyan kép, hogy a pusztai emberek ridegtartásban nevelkednek, ez nem így van. Csodálatos gyerekkorunk volt itt, a kortársaim közül pedig van, aki színész, nagykövet, főorvos vagy gyógyszerész lett. De valahogy mindenki kötődik a településhez, ha hortobágyinak születtél, az nem múlik el nyomtalanul.
Kíváncsi voltam rá, mit jelent hortobágyinak lenni, milyen tulajdonsággal vértezi fel a puszta az embereket, de a kérdésemre csak később kaptam választ. Mivel kis lélekszámú községről beszélünk, sétánk során a polgármester mindenkinek köszönt, természetesen név szerint, és a legtöbb emberhez személyes kérdést is intézett. A nyüzsgő főváros után, ahol az emberek rendszerint a saját szomszédjaikat sem ismerik, ez kicsit szürreálisnak, vagy inkább idillinek hatott, mert látszott, hogy ez nem a riportnak szól, hanem a hétköznapok szerves része.
Esküszöm, hogy nem direkt csinálom
– mentegetőzött Jakab Ádám a sokadik megállásnál, épp a Titi Éva Faluház mellett. Titi Éva 2009-ben bekövetkezett haláláig volt Hortobágy polgármestere.
Amikor polgármester lettem, és elkezdtem átnézni a dokumentumokat és régi relikviákat, elém került egy papír, ami megmosolyogtatott. Titi Éva első polgármesterré választása után volt egy alakuló ülés, amin felkértek, hogy egy barátommal mondjak verset. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer a másik oldalon fogok állni.
A település vetőmagjaként, 1699-ben épült meg a Hortobágyi Csárda, amely egykor betyárok tanyája is volt, többek között Rózsa Sándor is szívesen oltotta ott a szomját. A 300 éves csárda ma már műemléképület, de nem csak ezzel konzerválták a hírét. Több irodalmi műben is megénekelték, költőket ihletett meg, gondoljunk csak Petőfi Sándor Hortobágyi kocsmárosné című művére.
A csárdával szemben, Vásártér mellett végre megpillantottuk a fő nevezetességet, Magyarország legnagyobb közúti kőhídját, amely kilenc boltíve alatt engedi átfolyni a lassan csordogáló Hortobágy folyót. A Kilenclyukú híd jövőre lesz 190 éves, ennek az eseménynek a méltó megünneplésére a polgármester többnapos fesztivált tervez.
A folyó medrét épp most kaparták ki, hogy a nádfal ne takarja el a közel kétszáz éves építményt. Ez volt többek között Hortobágy Község Önkormányzatának vállalása abban a hatalmas turisztikai beruházásban, ami a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. és a Hortobágyi Nemzeti Park közös együttműködésével jött létre.
Beszélgetésünk során többször bukkant fel ez a beruházás. Jakab Ádám saját irodájában büszkén mutatta azt a weblapot, amit szintén ennek az együttműködésnek a részeként fejlesztettek, ahogy a nemzeti park még készülő látogatóközpontját is, amelynek épülete egykor csendőrlaktanya volt, majd ABC lett, a jövőben pedig interaktív kiállításoknak ad otthont.
A múlt és a jelen, a szabad gyerek- és a kötelezettségekkel teli felnőttkor, a színészi és a hivatali munka az egész sétánkat jellemezte.
Az utcákban felelevenedett előttünk az az időszak, amikor még rengeteg gyerek élt a községben, amikor a hortobágyi Petőfi Sándor Általános Iskola kétszáz gyerek zsivajától volt hangos. Ma már az urbanizáció hatására – ami egész Kelet-Magyarországra, de úgy alapból a vidékre is jellemző – elcsendesültek a folyosók.
Szeretnénk tenni azért, hogy ez ne így legyen. Debrecen autóval fél óra, tehát nem vagyunk messze, és már a pandémia alatt is érezhető volt, hogy a fiatalok újra elkezdtek nyitni a vidék felé, hozzánk is többen költöztek be.
Persze akadtak olyan pontok is az utunk során, ahol a múlt és a jelen, ahogy a pusztában a föld és az ég, összeért. Jakab Ádám a Petőfi Sándor Általános Iskola után Debrecenbe járt az Ady Endre Gimnázium drámatagozatára. Ez az iskola nevelte ki a szentesi Horváth Mihály Gimnázium és a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium után a legtöbb színészünket.
Termeiben tanult többek között Kálloy Molnár Péter, Hajdu Steve, Schell Judit, Gubás Gabi, Botos Éva, Polgár Csaba vagy Keresztes Tamás, és Jakab Ádám korosztályában is bőven akadtak olyanok, akiknek a neve később egybefonódott a színházi szakmával, mint például Gere Dénes, Fejszés Attila, Rusznák András vagy Klem Viktor, aki történetünkben a múlt és jelen közti összekötő kapocs:
Annak idején Klem Viktorral és Ács Tamással csináltunk néhány gerillaakciót. Az egyik ilyen az volt, hogy Krúdy Gyula Előhang egy kispörkölthöz című novellájából létrehoztunk egy előadást, amit itt, a csárdakertben adtunk elő. Megkértünk a csárdában egy szakácsot, hogy az előadással párhuzamosan főzzön marhalábszár-pörköltet, majd a darab végén megvendégeltük a nézőket. Nagyon szuper este volt.
Tavaly pedig ugyanott, a Hortobágy folyó partján Jakab Ádám elhívta Klem Viktort, aki szintén szívügyének tartja Hortobágy kulturális életének felpezsdítését, hogy játssza el Patrick Süskind A Nagybőgő című drámáját. A Kilenclyukú híd lábánál előadott monodrámára körülbelül 80 ember látogatott el, ami hortobágyi viszonylatban szép számot jelent.
Mindamellett, hogy a hortobágyi emberek számára fontosak a rendszeres kulturális események, amelyek összefonódnak a település történetével, a helyiek a néphagyományokra épülő megmozdulások mellett nyitottak másra is. Az idei Hídivásárt megelőzően a polgármester például kertmozit rendezett, ahol a Dirty Dancing című klasszikust vetítették.
Persze nem lett volna teljes a látogatásunk állatok nélkül. A sok eső miatt sajnos nem tudtunk bemenni a pusztába, így a szürkemarhák megúszták a pesztrálásunkat, de a Mátai Ménest megcsodálhattuk. Az egyik istálló udvarán lovak kergetőztek, láthatóan nem zavarta őket a rengeteg pocsolya. Természetesen amíg a híres Nyerges Presszóba tartottunk, a polgármester ugyanúgy mindenkinek köszönt, ezen a szokásán az sem változtatott semmit, hogy most a gyaloglást autókázásra cseréltük.
A Nyerges Presszó különlegessége, hogy amíg az ember az üdítőjét iszogatja, üvegfalon keresztül bámulhatja a központi istállóban sziesztázó lovakat.
Jakab Ádám gyerekként tanult meg lovagolni. Elmesélte, hogy lovaglás után mindig az üvegfalra tapadtak barátaival állatokat nézni, ugyanúgy, mint most mi, vagy bármelyik turista, aki idelátogat.
Bár a szezon végén jártunk ott, rengeteg külföldivel találkoztunk. Szerencsére a pandémia nem érintette súlyosan a vidéket az elmúlt években, ugyanis nyáron az emberek előszeretettel feledkeztek meg a Covidról, így mindig voltak látogatók – legalábbis ezt mesélte nekünk Jóska bácsi, azaz K. Nagy József. A polgármester egyéb teendői miatt egy időre magunkra hagyott, így volt lehetőségünk beszélgetni a nádudvari keramikussal. Józsi bácsi, bár Nádudvaron él, hortobágyinak tartja magát. Műhelye a Nyerges Presszó közelében helyezkedik el.
Nekem szebb a Hortobágytól nincs, tetszik tudni. Szép a Hortobágy, főleg most, hogy kizöldült. Ha már átmegyek a Tiszán, rosszul vagyok. Juhász családból származom, de már az üknagyapám nagyapja is keramikus volt. Nyáron gazdálkodtak, télen pedig csinálták a kerámiát.
Ám Józsi bácsi nem csak kerámiáiról, slambucáról is híres.
A környéken nincs, aki annyit főzne slambucot, mint én. Még apám szoktatott rá. Amikor befejezte az égetést, mindig kivett egy kis parazsat a kemencéből, elővett egy négyliteres bográcsot, és abban főzte a slambucot. Így gyerekkorom óta már próbálgattam, de a Hortobágyon tanultam meg jót készíteni. Öt mázsa lebbencset használtam el eddig, és kétszer ennyi krumplit. De ezért is szeretem annyira a Hortobágyot. Itt mindenütt jól lehet lakni, kezit csókolom.
Természetesen ha már lehetőségünk volt egy helyivel négyszemközt beszélgetni, megkérdeztük, mit gondol a polgármesterről.
Fiatalember. Nagyon is. Csinálja a dolgát. Úgy látom, hogy szereti csinálni, őt is szeretik, és ha szereti amit csinál, egyre jobban fogják szeretni. Régebb óta ismerem, még tanuló volt, amikor nyitott meg falunapot. Akkor mondták, hogy színész lesz, de így is jó.
Jakab Ádám szinte végszóra érkezett vissza, hogy megmutassa nekünk azt a díszletet, amit egyik utazó bábelőadásukban használnak, bár manapság csak ritkán. Ugyanis a debreceni gimnáziumot a polgármester életében a veszprémi egyetem követte, ahol etika, ember- és társadalomismeret szakos volt és színháztörténetet tanult.
Mindezzel párhuzamosan a Forrás Színházban kezdett el játszani, de közben megtudta, hogy a veszprémi Kabóca Bábszínház színészeket keres.
Akkor már voltak ismerőseim a bábszínházban, és a fülembe jutott, hogy tagfelvétel lesz. Nekimentem a meghallgatásnak, ami sikerült, holott annyira nem szerettem a bábozást. Ám ez szinte azonnal megváltozott, és a mai napig imádom csinálni.
Ugyan Veszprémből hazaszólította a kötelesség, és ott kellett hagynia a színészi pályát, hogy édesapjának segítsen, egyik nap megcsörrent a telefonja. Schneider Jankó bábszínész hívta, méghozzá azzal az ötlettel, hogy a Kabóca egyik árván maradt előadását kivásárolják, és saját maguk játsszák, utaztassák és értékesítsék. Ez az Autósmese, avagy Toda, Berci és a csodamerci, amelynek díszlete épp Hortobágyon parkol. A darab egyik különlegessége, hogy egy „apás” előadásról van szó, ami elég ritka a színház világában.
Miután hazaköltözött, Jakab Ádám – a veszprémi egyetem mellett – a debreceni agráregyetemen is diplomát szerzett, ezúttal mezőgazdasági mérnök szakon, és nagyjából ekkoriban fogalmazódott meg benne a vágy, hogy nem csak szavakban szeretne tenni Hortobágy jövőjéért.
Azért szerettem volna polgármester lenni, hogy fiatalos lendületet adjak a településnek. Sok olyan célt tűztem magam elé, ami még nincsen beváltva, ezek megvalósításában sem a járvány, sem pedig a háború nem segített, de nagyon sok bennem a tenni akarás. Hortobágy szép múlttal rendelkezik, és nagyon fontos, hogy jövője is legyen.
Ottlétünk alatt bennem is megfogalmazódott végül, mit jelenthet hortobágyinak lenni. A nyugalom, a cinkosság és egyfajta bajtársiasság érződött mindenkin, akivel találkoztunk. Egy kiterjesztett Grund, amiért élni, küzdeni és halni lehet.
A hortobágyi lét mögött egyfajta patriotizmus húzódik, hiszen mindannyian büszkén viseljük és valljuk, hogy az otthonunk Hortobágy település. Ám ez nem meglepő. Nehéz nem patetikusan fogalmazni, de aki legalább egyszer belenéz a pusztába, ismeri a népszokásainkat és a múltunkat, talán megértheti.
(Borítókép: Jakab Ádám. Fotó: Papajcsik Péter / Index)