Megnéztük a Darázs című előadást Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke főszereplésével. Rég láttunk ennyire sokkoló darabot, amely ugyan az iskolai zaklatás hatásairól szól, de közben egy fordulatokkal és morbid humorral teli krimi. Azoknak is bátran ajánljuk, akik nem annyira szeretnek színházba járni.
Láthatóan és érezhetően véget ért az előadás, de senki sem tapsol. A színészek feltápászkodnak a félhomályban, beállnak egymás mellé, megfogják egymás kezét, és várnak. Tudom, hogy most kéne jönnie annak a mozdulatnak, amit gyerekkora óta mindenkibe belekódoltak: hangot kell generálni tenyerünk ritmikus összeütésével. Nem megy. Mellettem is mindenki le van fagyva. Aztán valaki elkezdni, többen erőtlenül folytatjuk, egészen odáig, hogy a két színésznő már hetedjére jön vissza a takarásból meghajolni.
Na, jó volt? Hogy tetszett?
– kapom a kérdéseket a Darázs Budapesti bemutatója után. Ugyanazt érzem, mint a tapsnál.
Nagyon ritka az a színházi pillanat, amikor a darab vége – vagy egésze – sokkolja a közönséget, még ritkább az, amikor ilyen sokáig csend honol a nézőtéren. De a látszat ellenére ez jó jel. Ördög Tamás Darázs rendezése hatni akar, és beteljesíti a célját. Miközben írom ezeket a sorokat, a pulzusom megemelkedik, mintha csak újra ott ülnék, és megint átélném az egészet. Egy előadás, amit örülök, hogy láttam, kötelezővé tenném, de soha többé nem akarom még egyszer megnézni.
A Delta Produkció előadása az első pillanattól beszippantja az embert. A babarózsaszín díszlet, amelynek kialakítása is beszédes, Balázs Juli munkája, őt dicséri a jelmez is. Az elhúzott függönyre hosszan vetítenek, a darab lényegében színészek nélkül indul. Két régi osztálytársnő találkozik húsz év után, akikről megtudjuk, hogy bár hatodikban jóban voltak, hetedikben és nyolcadikban történt valami, ami a két nő egész későbbi életét meghatározta, csak épp másképp.
Bár a felvételről lejátszott jelenet elég hosszú, mégsem unalmas. Az egész előadás dinamikája és lendülete patikamérlegen van kiszámolva ahhoz, hogy a nézőnek tudat alatt legyen némi ideje elraktározni, amit lát, felfogni fontos részleteket, de annyi lehetőséget már nem ad, hogy hosszan elmerengjünk a látottakon és hallottakon, hogy magunkban tippelgessünk a lehetséges miértekről. Ám a sok sejtetés ellenére tökéletes tempóban adagolja az információkat.
Sodró Eliza fenomenálisan alakítja a szép szóval egyszerű – csúnyábban, de valóságközelibben megfogalmazva prosztó – karaktert. Kiss-Végh Emőke pedig hol ilyen, hol olyan, csak kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk eldönteni, hogy merjünk-e szimpatizálni a karakterrel, vagy kezeljük fenntartásokkal. Kettejük kémiája pedig erős, egy pillanatig nem lehet megkérdőjelezni, hogy egyszer a múltban ők osztálytársak voltak, a kimondatlan fájdalmak és sérelmek pedig végig a felszínen vannak, kitörésre várva.
Az egyik pillanatban a felnőttet mutatják meg, a másik pillanatban ezekből a sokat megélt nőkből felsejlik a gyermek, ahogy az sok emberrel hasonlóképp történik, ha olyannal fut össze, aki régen meghatározta a múltját. Ilyenkor hiába minden, eltelhettek akár évtizedek, kicsit újra azokká a személyekké válunk, akik akkoriban voltunk.
Nézőként szépen lassan avatódunk be a sztoriba, a múlt és a jelen morzsáit felváltva szedegetjük össze. A fókusz egy múltbéli esemény feldolgozásán vagy annak fel nem dolgozottságán van.
De közben nem szabad elfelejtenünk, hogy az előadás műfaja krimi, így izgalmakkal és fordulatokkal teletűzdelt darabbal van dolgunk.
És hogy miért Darázs? Erről az alkotókkal is beszélgettünk korábban. Létezik egy darázsfajta, amelynek a csípése olyan erős idegmérget juttat áldozata szervezetébe, hogy az percekre lebénul. Még egy ember is. Állítólag ez a csípés okozza az egyik legnagyobb és legelviselhetetlenebb fizikai fájdalmat, amitől hosszú percekig csak ordítani tudnánk.
A darab azt a kérdést veti fel, hogy
Az előadás egy felvonás, szünet nélkül, de nem is lehetne megszakítani. Morgan Lloyd Malcolm műve alapból erős, ez a produkció pedig még rátett pár lapáttal. A két színész iszonyatosan nagy munkát rak bele, ami később meghálálja magát. Hiába tartott sokáig a taps a hosszú sokkos szünet után, az igazi hatását az előadás úgy fejti ki, ahogy egyik fő témája. Beférkőzik a bőr alá, hogy akkor jöjjön elő, amikor nem számítunk rá.
A téma iszonyatosan fontos, és remek, hogy lassan divattá válik az iskolai zaklatásról beszélni. Az iskola ugyanis olyan terep, ahol a gyerekek kicsit magukra vannak hagyva. Míg otthon a szülők szabályaik szerint élnek, tanórákon az oktatóknak kell megfelelni, szünetekben tudják próbálgatni a határaikat. Kialakítanak egy saját társadalmat az osztályterem falain belül.
És ahogy a társadalmunkat is a múlt határozza meg, így ezeket a mikrotársadalmakat is, csak itt az egyéneké. Pont ezért nem csak a gyerekekkel kell és érdemes erről beszélni, először talán mindenkinek magában kell rendbe tennie saját tapasztalatait ahhoz, hogy felismerje később, ha a saját gyermekével gond van. De gyerek nélkül sem árt a régi traumákat feldolgozni, és ennek mikéntje sem elhanyagolható kérdés.
A darabot kizárólag 18 éven felülieknek ajánlanám, de nekik bátran, ugyanis a Darázs kemény témája mellett fordulatokkal teli és izgalmas, fekete humorral átitatott előadás, amit a két színésznő tesz igazán felejthetetlenné.
(Borítókép: Gordon Eszter)