Egy két évvel ezelőtti előadást porolt le a Vígszínház, és a Szent István körúton is felállította azt az állványzatot, ami a hamburgi Schauspielhausban egyszer már működött. De még porolni sem kellett nagyon, hiszen a világunk azóta mit sem változott, ugyanolyan kafkai labirintusban bolyongunk, sőt még „gazdagodott” is a kép. A jellegzetes, Bodó Viktor-féle effektek is működnek, főleg, hogy a Vígszínház művészei új színekkel töltik meg. A kastély bemutatóján jártunk.
Mindannyiunknak megvan az az érzés, hogy megérkezünk valahová, és próbálunk nagyon határozottak lenni, hiszen nekünk itt dolgunk van, sőt minket ide úgy hívtak, és a sokadik elutasító vagy ellenséges mondathoz is próbálunk jó képet vágni. Elég egy telefon, hogy kiderítsék, valóban minket várnak-e a kastélyban, a földmérőt, de az az információ jön, hogy nem várnak semmiféle földmérőt… vagy pillanat, bocsánat, mégis… Na ugye. (Egyébként próbáljon meg valaki telefonon elintézni bármit: Tartsa a vonalat… Für Elise… nekünk fontos az ön hívása... Für Elise…)
Ez a pillanatnyi megkönnyebbülés azonban csak ideig-óráig tart, mert aztán megint nem világos, hogy a bebocsájtás után kapunk-e szállást, ételt, fizetést, és úgy egyáltalán semmi nem világos.
Ki kicsoda, kinek mi a dolga, ki a legeslegnagyobb főnök, melyik nő kihez tartozik, ki mit akar K.-tól, segítő szándékkal beszélnek-e hozzá, vagy éppen megvezetik. Ilyen körülmények között egy idő után mindenki elveszíti az egészséges önbecsülését és tájékozódó képességét, szó szerint nem tudja, merre van a lent és a fent. Hiába akarja megvédeni magát és a hozzá tartozókat, nem tudja.
Egy kafkai világ nem is lehet másmilyen, és mindehhez nagyon jó „felület” a Vígszínház színpadán felépített hatalmas állványzat, nincs is még egy teátrum Magyarországon, ahol ilyen kényelmesen elférne három-négy emeletnyi díszlet. Az építmény időnként eltűnik a feketeségben, és csak szűk kivágatokat látunk, ahol egy-két szerencsétlen morzsolgatja az életét, néha viszont feltárul teljes valójában a rajta bukdácsoló emberekkel, akiket mindig legalább eggyel magasabb szintről oktat ki valaki.
Az állvány folyamatos ideiglenességet sugall, építkezés zajlik, szakik és művezetők a dolgok tudói. A helyiek mind idegenként méregetik K.-t, aki hiába próbál eljutni a megbízóihoz, az állványzat lépcsőin vagy korlátain rendre visszapereg a kiindulási pontra. A liftet sem lehet használni, mert… csak. Teljesen mindegy, hogy miért nem, és azt úgyis csak a Liftkezelő mondhatja meg. K.-nak egyetlenegyszer, a végén sikerül felkapaszkodnia az állványzat csúcsára, de azzal sem jár jobban.
Az állványzatnak is köszönhetően néha olyan az egész, mintha egy cirkuszi előadást látnánk. A főszereplő az ifj. Vidnyánszky Attila által alakított K., akinek a mozgáskultúráját, mozgásszínházi tudását maximálisan kihasználja a rendezés, de a társulat összes többi tagja a légtornászok ügyességével közlekedik a korlátokon, és úgy dobálják például a tányérokat, mint a zsonglőrök. A koreográfia centire és másodpercre ki van találva, az előadás zenei és táncos betétei pedig groteszk humorukkal minden egyes alkalommal megnevettetik a nézőket.
Élőben játszik egy kvartett, zenéjük és öltözetük is az 1920-as éveket idézi, amikor Kafka A kastély című regénye született, de elhangzik barokk opera, elektronikus zenére átírt Mozart-mű és a Moon River is. Amikor egyszer csak teljesen sötét lesz („Mi történt?” „Takarékosságból leba..tuk a villanyt.”), K. a szakikkal egy kapcsolótáblához vonul, és miközben próbálgatják, kapcsolgatják, a legkülönfélébb zenei stílusokban kezdenek táncolni és énekelni: skót dudára ír sztepptáncot, vagy összekapaszkodva olasz áriát a közönség felé fordulva, miközben fel-felvillan a nézőtéri csillár.
A legeslegviccesebb mégis az, amikor ifj. Vidnyánszkyt „rázza meg az áram”:
olyan mozgássort hajt végre, ami a fizikai megvalósíthatóság határán egyensúlyoz, ahogy az is, amikor a stroboszkóp villogó fényében kezd elektronikus zenére táncolni.
Az előadáshoz a mai divatnak és követelményeknek megfelelően kisfilm is készült, amelyben maga a Vígszínház épülete válik kiismerhetetlen labirintussá: bebocsájtást lehet ugyan nyerni, de utána nagyon sokáig bolyong az ember – itt a liftet is lehet használni –, mire feljut a tetőre.
A filmes hatások, effektek és utalások egyébként is nagyon erősek, ahogy Bodó Viktor más rendezéseiben is. A szereplők hangja néha olyan, mintha húzná a szalagot, néha felgyorsítva halljuk, olykor pedig egy-egy „can’t touch this” hagyja el a szájukat, az eredeti felvételt bejátszva. A filmek szerelmesei ráismerhetnek jó néhány mozira, és egy konkrét filmforgatás is helyet kap kisszéken kuporgó, tölcsérbe kiabáló rendezővel, illetve a K.-t és a kabátját zsinóron rángató és művihart kavaró asszisztensekkel – parádés jelenet.
És még a kiszólásból is kiszólnak: amikor az egyik segéd visszafelé megy és visszafelé beszél, mintha visszapörgették volna a filmet, azt mondja neki a másik, hogy ilyen visszajátszós jeleneteket már a főiskolán is kellett csinálni.
A végén pedig leereszkedik egy áttetsző vászon, ifj. Vidnyánszky és az elöljárót alakító Hegedűs D. Géza között ekkor játszódik le az utolsó beszélgetés, elölről és hátulról is látjuk őket, kicsiben a színpadon, nagyban a filmvásznon. A látszólagos célegyenesben aztán K. magára marad az utolsó instrukcióval: meg kell találnia, hogy a nála lévő kulcs melyiket nyitja a lassan alászálló lakatok közül. Sakk-matt, utána már csak a vége főcímet látjuk az alkotók névsorával az újra leeresztett „filmvásznon” peregni.
építkezés egy részben
(Borítókép: Vígszínház)