Grosan Cristina magyar–román rendező második nagyjátékfilmje, a Hétköznapi kudarcok hatalmas sikert aratott a Velencei Filmfesztiválon. A produkció igazi multinacionális alkotás, amely három nő életét követi végig egy katasztrófával sújtott napon. A rendezőnővel új filmjéről, eddigi karrierjéről és azokról az alkotókról beszélgettünk, akik inspirálják.
Előző alkotása, A legjobb dolgokon bőgni kell is női sorskérdéseket feszeget, legújabb filmje, a Hétköznapi kudarcok pedig – ami október 27-étől látható a mozikban – három különböző korú nő életét követi. Mi inspirálta, amikor ezt a történetet választotta?
Az előző filmem egy vígjáték-dráma, de kamaradarabnak is mondható, másodiknak pedig valami egészen mást szerettem volna csinálni. Már épp előkészítési fázisban voltam A legjobb dolgokon bőgni kell című filmemmel, amikor elkezdtem dolgozni egy cseh forgatókönyvíróval, Klára Vlasákovával a Hétköznapi kudarcokon. Az érdekelt benne, hogyan látjuk három ember személyes kis drámáját, miközben a háttérben rejtélyes természeti folyamat bontakozik ki, ami hat az életükre.
Remélem, kérdéseket vet fel ez a történet. Ha valamilyen katasztrófa közeledik, belátjuk végre, mi igazán fontos az életünkben? Sikerül túllendülni az elakadásokon? Eleinte a klímaválságra szerettünk volna reflektálni, de a forgatókönyv írása közben kialakult járványhelyzet, majd a szomszédban zajló háború kitörése után igazán ijesztő párhuzamokat láttunk a valóság és a filmünk között.
A filmben három karakter életét követjük. Miért pont ezeket a történeteket választotta?
Egyfelől érdekeltek a különböző életkorok specifikus kérdései. Van egy kamasz, aki azt szeretné, hogy végre komolyan vegyék a szülei, egy anya, aki nagyon próbál megfelelni, de azt érzi, sosem elég, és egy idősebb nő, aki a férje halála után nem engedi meg magának a gyászt. Volt olyan tesztvetítés, ahol úgy gondolták, hogy ez a három nő valójában ugyanaz a személy, csak különböző életszakaszokban. Ez érdekes interpretáció.
Másfelől pedig azt szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor három történetet követünk, amely összekapcsolódik, de másképp, mint elvárnánk. A való életben is ez a véletlenszerű, kaotikus mozgás érdekel, ahogy kereszteződnek az útjaink, vagy ahogy önzetlenül segítenek egymásnak idegenek.
Cseh és magyar művészek is játszanak a filmben: hogyan alakult a színészek kiválasztása?
Mivel még nem rendeztem Csehországban, időbe telt a szereplőválogatás. Sokat jártam színházba, hogy felgyorsítsam ezt a folyamatot, és élőben, munka közben lássam a színészeket. Másfél éves hosszú casting volt ez. A felnőtt, képzett színészek mellett amatőr gyerekszereplőket is hívtunk a válogatásokra. Kerekes Vica – aki a kislány édesanyját alakítja – kísérte ezt a folyamatot, az ő karakteréhez kerestem valakit, aki a teljes ellentéte lehet, sok tinilányt is megnéztünk.
Több mint hétszáz kislány castingján voltam túl, amikor sikerült kiválasztani azt az egyet, aki úgy jelentkezett, hogy ő nem szeretne színész lenni, viszont tartozik nekem annyival, hogy elmondja: az a karakter, akit keresek, az ő maga a való életben. Így lett meg a kamasz főszereplő, az akkor tizenhárom éves Nora Klimešová. Két kilencéves kisfiú is szerepel a filmben, ők céltudatosan érkeztek, hogy márpedig ők színészek lesznek, sőt már most azok. Több mint két hónapos forgatás után tudom igazolni, hogy tényleg azok.
Mind a három főszereplőnél előjön a mentális küzdelem és a magányosság. Mi volt a koncepció ezek mögött?
Számomra érdekes helyzet, amikor nem egy másik karakter az antagonista, hanem te saját magad. Mi kell ahhoz, hogy ebből ki tudjál törni? Lehet, hogy csak kis lépésnek tűnik, hogy felveszed a telefont, és segítséget kérsz, de valakinek ez hatalmas belső küzdelem és előrelépés. Ezekre a magányos vívódásokra, a gyász feldolgozására és a hovatartozásra szerettem volna koncentrálni.
A három főszereplő közül kettő is LMBTQ+-karakter. Mennyire volt tudatos és fontos, hogy queer szereplők kerüljenek a középpontba?
Ez érdekes kérdés, mert egyfelől nem akartunk valamifajta „célt” kitűzni ebből, nem ez volt a témánk, viszont enélkül meg nem teljes a kép. Nagy felhajtás nélkül akartunk többféle családot bemutatni, és elmondani, hogy a valóság sokszínű, és igenis elférünk egymás mellett. Olyan világban szeretnék élni, ahol ez hétköznapi. Kellemesen meg is lepődtünk, amikor a Velencei Filmfesztivál előtt jelöltek minket Queer Lion-díjra. A kamasz Tereza karakterében is csak nagyon finoman szerettük volna körüljárni ezt a témakört, így mindenki azt látja bele, ami saját magából jön.
Egy igazán multinacionális filmről beszélünk: hogyan alakult ki az, hogy ennyi különböző helyről érkeztek a produkció résztvevői?
Ez leginkább a projekttől függ. A legjobb dolgokon bőgni kell például sokkal kompaktabb forgatás volt, így elégnek bizonyult az, amit a Nemzeti Filmintézet, az Inkubátor Program és Stalter Judit producer tudott kínálni a projekt megvalósításához. A Hétköznapi kudarcok sokkal összetettebb feladat volt. Szükség volt egy profi VXF-csapatra is, amit végül Magyarországon találtunk meg Benyó Zoltán VFX-koordinátoron keresztül.
A szereplők csehek voltak, kivéve Kerekes Vicát. Hozzá tudtam rakni a stábhoz Győri Márk operatőrt, akivel eddig dolgoztam, és egy Londonban élő magyar vágót, Meller Annát. Összejött egy nagy mozaikcsapat – egy ennyire összetett produkciónál gyakori és hasznos is volt ez a sokszínűség, mindenki beletette a saját kultúráját. Én is így nőttem fel a román–magyar határon. A nemzetiség nálam nem vagy-vagy, hanem is-is, és másokon is így látom, akik hasonló helyen éltek. Szerencsésnek tartom magam, hogy kicsit átlátom mindkét ország sajátosságát, és ezt a nyitottságot próbáltam átvinni ebbe a projektbe is.
A cseh kameracsapatot kifejezetten izgatta, hogy egy magyar operatőr irányítja őket. Vicces volt, hogy azt gondoltuk, majd megtanulják egymás nyelvét, de a vége felé Győri Márk operatőr már magyarul beszélt a fővilágosítóhoz is.
Akkor jól értem, hogy több nyelven folyt a forgatás?
A forgatás előtt tanultam egy rövid ideig csehül, de három nyelven csináltuk a filmet. Sőt, négy, mert a hangutómunka alatt, ami Olaszországban zajlott, kiderült, hogy van olyan stábtag, aki csak olaszul beszél. Ezért előrukkoltam a rég nem használt olaszommal, ami igazán közel áll a román nyelvhez. De megértettük egymást, és közös filmet csináltunk.
Volt bármi nehézség abban, hogy ennyire nemzetközi a stáb?
A forgatáson nem, inkább az előkészületek bizonyultak bonyolultabbnak. Időt kell szánni a forgatást megelőző fázisra, főleg egy ilyen összetett projektnél. Amikor van egy külön stáb, amely épp a macskaszülést veszi – ami eleve legalább két alkalom és legalább két macska –, akkor tudni kell, mit hogyan veszünk fel, milyen világítással, hogy majd passzoljon a filmbe. Kell egy állatkoordinátor is, aki végig ott van, és arra ügyel, hogy az állat biztonságban legyen.
De az is nagyon fontos, hogy a VFX-koordinátor ki tudjon jönni Prágába a helyszínre, és pontosan megmondja, hogy az adott jelenetet hogyan vegyük fel, hogy a VFX-csapat hatékonyan tudjon dolgozni az utómunka alatt. Minden részlegnek tudnia kellett egymásról. Amikor ezek négy különböző országban vannak, akkor ez még több időbe telik.
A képi világ engem a Fekete tükör (Black Mirror) című sorozatra emlékeztetett. Mi volt a koncepció az utópisztikus látvány mögött?
Érdekes, hogy ezt mondja, mert én nem láttam a sorozatot, szóval ez nem direkt utalás. De szerintem ez már nem utópia, hanem ebben élünk. Én a román új hullámos filmeken nőttem fel, ez pedig teljesen szembemegy azzal. Úgy érzem magam, mint egy tini, aki lázad a szülei ellen. Szeretném kihasználni a filmezés összetett eszközeit és a nézőt egy teljesen másik világba helyezni ebben a 84 percben, amíg tart a film. Ahhoz, hogy ez létre tudjon jönni, sajátosan kell bánni ezekkel az eszközökkel.
Helyszínelés közben döbbentem rá, hogy Prágában rengeteg a brutalista épület, és ezeket hatékonyan fel lehet használni a film univerzumának a felépítésére: ez egy olyan világ, ahol az ember kicsi és sérülékeny a természet folyamataival szemben. Valódi helyszíneken forgattunk, és közben megpróbáltuk magunkévá tenni ezeket a tereket.
Mi zajlott le önben, mikor megnyerte a Velencei Filmfesztiválon a legjobb 40 év alatti rendező díját?
Épp a szálláson csomagoltam a hazaútra, amikor hívtak, hogy gratulálnak, én kapom a legjobb 40 év alatti rendező díját. Jó érzés volt nyerni, de annyira intenzíven telt a forgatás és a bemutató előtti egy hónap, hogy nekem a hab a tortán inkább az volt, hogy ott tudtunk lenni sokan a stábból a világpremieren. Már az is fantasztikus volt, hogy az ezer benevezett filmből bekerültünk a versenyben lévő tízbe, onnantól már annyira szubjektív, hogy melyik nyer. Természetesen nagyon örülök a díjnak, de én csak azt csináltam, amit szeretek, és nem fogok a kardomba dőlni, ha soha többé nem nyerek semmit. Ha a díj miatt jobban figyelnek a filmre vagy más első-második filmes magyar rendezőre, annál jobban örülök.
Van olyan rendező, aki inspirálja?
Az abszolút kedvencem Kelly Reichardt, de nagyon szeretem Celine Sciamma, Radu Jude, Ali Abassi vagy Ruben Östlund munkásságát is.
Ön hogyan kezdett el a filmezéssel foglalkozni?
Mérnökcsaládban születtem, a felmenőim közül senki sem kapcsolódik a művészvilághoz. Mint minden gyerek, én is rajzoltam, ami tinikoromban fotózással folytatódott, bár a szüleim remélték, hogy majd kinövöm. Lehet, hogy dacból, lehet, hogy csak a tinikori álmodozás miatt, de elkezdtem színházzal is foglalkozni, írni meg szerepelni. Ezek pedig egy idő után összefolytak. Aradon nőttem fel, ahol nem sok filmrendezőt ismertem, úgymond, egyet sem, szóval nem tudtam elképzelni, hogy ez egy lehetséges szakma. Kolozsváron jártam egyetemre román szakra, ahol filmezést és televíziózást tanultam, utána pedig Budapesten folytattam a mesterképzést. Abban az évben pont nem indult rendezőosztály az SZFE-n, így a MOME médiadesign szakára jelentkeztem, ami életem két legszabadabb éve volt. Közben pedig folyamatosan kisfilmeket írtam, és próbáltam őket leforgatni.
Mi volt az a pillanat a karrierje során, amikor úgy érezte, hogy minden nehézség ellenére tovább tudja csinálni?
Szerintem folyamatosan ilyen helyzetben van mindenki, aki filmezéssel foglalkozik. Ez hosszútávfutás, a filmezés sok pénzbe kerül, több ember összpontosult tudása, mindig lesznek nehézségek. Azt próbálom szem előtt tartani, hogy a történeteket, amelyek érdekelnek, hogyan tudom a legérdekesebben és a legőszintébben elmondani.
Említette a fiatal magyar rendezőket. Kinek a munkásságát követi?
Sok mindenkit követek, főleg az első, második filmesek lépéseit, és szurkolok nekik. Azt érzem, egyikünk sikere kicsit mindenkinek a sikere is. Csuja László és Nemes Anna Szelíd című filmje tetszett, és jó látni, hogy járja a világ fesztiváljait. Kíváncsian várom Szilágyi Fanni és Bernáth Szilárd filmjeit ősszel a moziban, de Breier Ádám és Szeleczki Rozi egész estés bemutatkozását is. Az Inkubátor Programnak köszönhetően sok friss alkotó tűnik fel a szakmában, aminek nagyon örülök, remélem, sokáig marad életben ez a program.
Van valamilyen tanácsa a kezdő filmeseknek?
Amit eddig tanultam, az az, hogy ez nem sprint, hanem maraton. Ami nem sikerül most, az lehet, hogy később, akár másképpen fog tudni működni, és sokfajta megoldás létezik. De amit leginkább hiányoltam kamaszként Aradon, hogy valaki megmondja: merni kell belevágni. Nem kell valakinek a jóváhagyása, nem kell hogy anyukád is filmes legyen, vagy hogy a fővárosba szüless. Annak is szabad álmodozni, majd cselekedni, aki messziről érkezik.
(Borítókép: Grosan Cristina. Fotó: Nagy Tamás / Index)