Kemény Zsófi új könyve, Az aranykor fénykora a kapunyitási pánikban szenvedő huszonévesek világába kalauzol bennünket egy olyan tömegközlekedési eszközzel, amely kétszázzal száguld, és egyedül ülünk rajta, biztonsági öv nélkül.
Kemény Zsófi öntörvényű. Ha be akarjuk illeszteni bármilyen általunk ismert normába, kudarcra ítéltük magunkat. Mint amikor a gyerekek a csillag alakzatú műanyag izét a téglalap alakú lyukon próbálják meg átnyomni. Tehát vagy meg kell találnunk magunkban a keményzsófi formájú lyukat, vagy a kapott alakzatot kell átformálnunk a saját szájízünk szerint. Ám ha ezt megtesszük, a legédesebb endorfin lesz a jutalmunk.
Idén októberben jelent meg az író, költő, slammer legújabb regénye Az aranykor fénykora címmel a Cser Kiadónál. Kemény Zsófi következetesen azt írja le, amit ismer. Regényei úgy nőnek vele, mint ahogy a 1990-es évek gyerekeivel a Harry Potter-könyvek, ahol egy mesétől jutottunk el a horroron át egészen a mély drámáig. Kemény Zsófi korábban már megfogalmazta az általa látott és tapasztalt tinilétet, a fiatal felnőttek forradalmi gondolatait,
most pedig azokat a huszonéveseket zárta mondatokba – és ezzel együtt szabadította fel őket –, akik megrekedtek a kamaszkor és a felnőttlét határán,
abban a világban, amikor bár még gyereknek érzi magát az ember, valójában már felnőtt döntéseket hoz, vagy épp nem hoz. Ez az időszak egyeseknél egy-két év, bizonyos embereknél egy egész évtizedig is tarthat, annyi viszont biztos, hogy utólag visszanézve nem tűnik hosszabbnak egy alvás nélkül töltött hétnél.
A leírás szerint Az aranykor fénykora a kapunyitási pánik regénye, ami igaz, de ez nem fedi a teljes valóságot, mert a regény a kapunyitási pánikot megelőző, ablaklesötétítő, majd a kanapén takaróba csavarva emberi tacót vagy hortobágyi palacsintát játszó fiatalok regénye, akik sorozatnézéssel és nonstop tiktokozásal próbálnak meglógni attól az élettől, amire egyszer tagadhatatlanul kaput kell nyitniuk. Csak esetünkben az éjszakai élet,
A történet olyan, mintha egyetlen, véget nem érő órában játszódna hajnali kettő és három között. Amikor az éjszaka törvényei kicsit másképp érvényesülnek, mert az éjjeli lámpák árnyéka máshová rajzolja a realitás határvonalát. Amikor a gondolataink nem szólnak másról, csak a jelen pillanatáról, a múlt nosztalgiájáról és egy idealizált jövőképről. Amikor a szerelmek erősebbek (akkor is, ha szerelmesnek lenni illegális), a barátságok őszintébbek, az alkoholnak sírásíze van, és a magánynál még egy rossz társaság is hívogatóbb.
A karakterekkel pár fejezet után könnyedén képes haladni az ember, tudunk értük izgulni, és szeretnénk megélni, ahogy jó irányba terelődik az életük. Mégis, az egész olvasott légkört átszövi egy lehetséges tragédia ígérete. Helyenként az Átmeneti üresedés című könyvet idézi, amely J. K. Rowling első felnőtteknek írt könyve, amely nyomokban sem tartalmaz semmi varázslatot és happy endet. Kemény Zsófi azért nem bánt ilyen kegyetlenül karaktereivel, valahogy megtalálta a nihilben a romantikát.
Az aranykor fénykorában nem az a kérdés, hogy drogoznak-e a fiatalok, hanem az, hogy miért, és milyen spirálba taszítják magukat, ha a valóság elől következetesen az illúzióba menekülnek.
A történet helyett érdemes kicsit Kemény Zsófi stílusáról beszélni, ugyanis egyáltalán nem úgy fogalmaz, ahogy az „elvárt” lenne, és ez felszabadító.
Regényei a szépirodalmi piacon olyanok, mint az ötvenes évek nőideálja összevetve a mai koréval. Egyik oldalon a hajcsavarókkal alvó, reggel a férje előtt ébredő, rántottakészítésre már tip-top külsővel rendelkező, homokóra alkatú asszony, aki közbeszólás nélkül hallgatja az urát, és mindig kész engedelmesen teljesíteni házastársi kötelezettségét.
A másik oldalon pedig a bőrhibákkal, elkent rúzzsal, másnapos szemsminkkel, kócosan betoppanó lány, aki az apja egy régi ingét, turis farmernadrágot és elnyűtt tornacipőt visel, mégis magabiztos, és már a kisugárzásából lerí, hogy húszévesen vállalkozást épített a hobbijából, anyagilag függetlenedett a szüleitől, és pusztán azért él otthon, mert szereti a családját.
Kemény Zsófinak stílusa van, letagadhatatlan írói nyelve, ami a sajátja, és pont ettől lesz izgalmas.
Van, hogy háromoldalas mondatokat ír, szinte vessző nélkül, egyes karaktereknél következetesen jövő időben fogalmaz, fejezeteket nemhogy mondat, de szavak közben szakít meg egy másik fejezettel, néha pedig hanyagul összedobált(nak tűnő) bekezdésekbe csempész csontig hatoló gondolatokat.
Ha képesek vagyunk elfogadni saját szabályrendszerét, és nyitottak vagyunk megtanulni „keményzsófiul”, egy egészen szürreális, messzemenőkig groteszk, de végtelenül izgalmas utazáson vehetünk részt, ahol abszurd képeken, ötletes hasonlatokon és kreatív nyelvi játékon keresztül juthatunk el – több rétegen átrágva magunkat – az író legőszintébb félelmeihez, szorongásaihoz, amivel viszont már bárki könnyedén tud azonosulni.
A könyvnek nyilván vannak hibái is, amennyiben ilyesmit keresünk. ilyen lehet például az,hogy helyenként túlírt hasonlatok terhelik meg az olvasó figyelmét, miközben amúgy is elég sok minden akad, amit fel kell fogni, és meg kell érteni a regényben. Nyilván egy csinos, ám pattanásos tinédzser lány sem tökéletes egy évtizedes rutinnal és drága kozmetikusokkal felvértezett tip-top üzletasszonyhoz képest. Az összképet szemlélve mégis az előbbi lesz izgalmasabb, valódibb és nem utolsósorban maibb. Utóbbi azért lényeges szempont, mert kortárs irodalomról beszélünk, ami a jelen emberét hivatott valósághűen bemutatni, ezt a célt pedig Az aranykor fénykora fényesen teljesítette.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)