Keveset tudunk róla, pedig Isten Szolgája, Esterházy János (1901–1957) vértanúhalált halt felvidéki politikus boldoggá avatási eljárása folyamatban van, 2019-ban indította el a krakkói érsekség. Most színdarab készült róla Lukácsy György tollából, amit Rubold Ödön rendezésében, Tóth László főszereplésével mutattak be a Nemzeti Színházban.
Ismerős díszlet, az emberiség XX. századi poklának helyszínei: ácsolt barakk, vasszerkezet, ami lehet börtön, priccs vagy a szabaduláshoz vezető ajtó, íróasztal lámpával, ami a kihallgatások légkörét idézve legalább olyan félelmet keltő, mint a fogdaajtó hangos csattanással nyitódó-csukódó kémlelőnyílása.
Kelet-Közép-Európában nem kell sokat magyarázni, hol vagyunk, valamelyik éppen regnáló hatalom akarja az ellenségnek kikiáltott állampolgárait elveszejteni, és van, akinek ez többször is kijutott, pedig – kompromisszumok árán – lett volna lehetősége a megmenekülésre. Gróf Esterházy Jánosnak felvidéki magyarként előbb a Trianont követő szlovák intézkedésekkel kellett szembenéznie, később már javában keresi a Gestapo, amikor a szovjetek elfogják, és a Gulagra hurcolják. Akit ennyien üldöznek, az biztos, hogy egyik ordas eszme előtt sem hajolt meg, egyetlen iránytű létezik számára, Jézus Krisztus tanítása.
A Hazatérés című darab nem időrendben követi gróf Esterházy János életét. Nézőként akkor találkozunk vele először, amikor a háború befejezésének tizedik évfordulója alkalmából 1955-ben Antonin Zápotocky köztársasági elnök amnesztiát hirdet, de kiderül, hogy ez a 7832-es számú rabra nem vonatkozik. A Szlovákiai Kommunista Párt áprilisi pozsonyi kongresszusán ugyanis elhangzott, hogy a burzsoá nacionalizmus elleni harc még nem ért véget, az pedig gyakran megnyilvánul a magyarok között is, akik elfelejtik, hogy az ő hazájuk a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság.
Esterházy Jánost ezután az édesanyja arról tájékoztatja a beszélőn, hogy a korábban halálra, később életfogytiglanra ítélt fiának megszervezték a szökést, az elbizonytalanodott hatóság sem állna az útjába. Elhagyhatná az országot, a szülőföldjét, aminek a békéjéért pedig annyit küzdött, de Esterházy nem él a kiskapu adta lehetőséggel. Még két évet tölt a börtönben, ahol kínozták, megalázták. Ekkor is helytáll, mint annyiszor az élete folyamán, és ekkor is Istenre hallgatott.
Például akkor, amikor a magyar ügy egyik szószólójaként a Trianon utáni Felvidéken kiállt a szlovák kisebbségi jogokért is. Amikor az 1938-as első bécsi döntést követően Horthy Miklós kormányzó bevonult Kassára, Esterházy János az össznépi ujjongás közepette is a józanság hangján szólt:
Mi, itt maradt magyarok, ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi odaát követeljük.
A felvidéki magyarokat kisebbségi sorsba kényszerítő szlovákokat egész életében következetesen és kitartóan testvérnépnek tartotta.
Aztán 1942-ben a szlovák Országgyűlésben egyedül ő mondott nemet a zsidók deportálásáról szóló törvényre, később pedig maga is mentett zsidó családokat.
Mint magyar keresztény és mint katolikus, a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom. A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt
– mondta parlamenti felszólalásában. Nem csoda, hogy elfogatóparancsot adott ki ellene a Gestapo, de végül a szovjet megszállók fogták el, és a Gulagra küldték két év kényszermunkára. Amikor visszatért a kommunista Csehszlovákiába, halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Végül, bár szökhetett volna, a börtönben halt meg 1957-ben.
Esterházy János életéről számos dokumentum áll rendelkezésre, amelyeket Molnár Imre történész kutat, és amelyek életre kelnek a Lukácsy György által írt és szerkesztett darabban. A ránk maradt szövegek, politikai nyilatkozatok, levelezések közötti elképzelt, lehetséges párbeszédek kirajzolják Esterházy János személyiségét, családjához fűződő viszonyát, vívódásait, és még egy olyan jelenetnek is tanúi lehetünk, hogy mi hangozhatott el Szibériában, a Gulagon, amikor behívatta magához a lágerparancsnok felesége.
De nem csupán írott szövegek, hanem korabeli filmhíradók is fennmaradtak, amelyeket az előadáson a barakk falára vetítenek. Látjuk például, ahogy Horthy Miklós kormányzó 1938 novemberében belovagol Kassára, halljuk vitéz dr. Imrédy Béla miniszterelnök szavait, bele tudunk nézni a reménykedő emberek tekintetébe, és még inkább átérezzük, hogy milyen nehéz lehetett nem szélsőségekbe esni, és akkor is kiállni egy szilárd értékrend mellett, amikor Esterházy ezzel teljesen egyedül maradt, vállalva annak minden következményét.
Ezt az erőt pedig a hite táplálta, amit a Gulag elviselhetetlen körülményei és a csehszlovák börtön embertelenségei közepette sem veszített el, senki nem hallotta panaszkodni. A dúsgazdag, bohém fiatalember előbb az egymás mellett élő népek békéjének hirdetője lett, majd a szenvedésektől testileg megtöretve, de lélekben nemesebbé válva ment végig azon az úton, amit a legjobb meggyőződése szerint végig kellett járnia.
„Esterházy János egész élete egy hatalmas dráma, olyan nem mindennapi történet, amelyre Hollywoodban dollármilliókat szánnának – fogalmazta meg Molnár Imre, az egykori felvidéki politikus monográfusa, aki a bemutatót követően búzaszemeket adott emlékbe a nézőknek. – Ez a rendkívüli sors azonban Közép-Európában született, abban az elképesztő XX. században, amely mögöttünk van, és amelyben emberi szenvedések, tragédiák sorozatának tömkelege zajlott a diktatúrák egymásutánjában.”
A vértanú Esterházy János története azon előadások sorába tartozik a Nemzeti Színházban, amelyek nem fognak tömegeket vonzani, de fontos, hogy elkészültek. Ilyen a Földes László Hobo által írt és a főszereplésével játszott A Gulag virágai, amely annak állított emléket, hogy versek, novellák, történetek, dalok még a világ legborzalmasabb helyein is születnek, vagy a szintén megrendítő, az első világháború kitörésének 100. évfordulójára színpadra állított Fekete ég – Molnár Ferenc: A fehér felhő.
A Hazatérés című életrajzi dráma szabadtéri ősbemutatóját 2020. szeptember 18-án tartotta a Nemzeti Színház társulata az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontban. Az előadást Rubold Ödön rendezte, Esterházy Jánost Tóth László, feleségét Tóth Auguszta alakítja, a további szerepekben Szász Enikőt, Szabó Sebestyén Lászlót, Berettyán Nándort és Rácz Józsefet láthatják a nézők. Szabó Sebestyén László kobozzal kísért éneke igazi balladai mélységet ad a produkciónak.