Kondor Vilmos nem aprózza el, in medias res nyit: 1966. június 26-át írjuk, ott vagyunk a Nemzeti Stadionban (nem elírás), a Beatles budapesti koncertjének napján. A backstage-ben egy brit hangmérnök nyakszirten szúrt hullájára bukkannak, és már meg is érkezik a tett helyszínére Nemes Albert főfelügyelő, aki az első adandó alkalommal felhívja telefonon Kádár Jánost, Budapest rendőrfőkapitányát.

Hogy mi?! Pesten a Beatles? Hiszen nem is adtak koncertet nálunk, szemben például a Rolling Stonesszal vagy a Queennel. De ez még semmi, Kádár Budapest főkapitánya tíz évvel '56 után? 

Az alternatív történelemként is felfogható regény kiindulópontja a XX. századi magyar históriának az a sarokpontja, amit talán a legjobban szerettük volna, ha jól sül el: Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérlete 1944 októberében. Hányszor, de hányszor játszottunk el a gondolattal a József Attila Gimnázium negyedikeseként vagy a Közgáz hallgatójaként, hogy Horthyéknak valami csoda folytán sikerült elérni, hogy ne a Vörös Hadsereg, hanem a nyugati szövetségesek verjék ki a Wehrmachtot hazánkból! Te jó ég, hol tartanánk akkor! – ábrándoztunk fél évszázaddal ezelőtt, bár sajnos az álom időszerűsége a mai napig érvényes.

Nos, Kondornál a Második magyar köztársaság lapjain megvalósul a lehetetlen. '44. október 16-án megkötöttük a különbékét a szövetségesekkel, a Vörös Hadsereg az úgynevezett Északi Folyosón nyomult Berlin felé, nem pedig Budapesten keresztül, Magyarország a nyugati érdekszférába került, megkaptuk és el is fogadtuk a Marshall-segélyt, 1966-ban Nicky, azaz ifjabb Horthy Miklós Magyarország köztársasági elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre a kormányfő (nem hal meg a sopromkőhidai börtönben), Bibó Istvánnak hívják Budapest főpolgármesterét, Kopácsi Sándor a belügyminiszter, és...

Mi több, akár még szimpatikusnak is nevezhető főkapitánya, aki persze a legócskább Csepel cigarettát szívja (ez a márka is Kondor agyszüleménye), prolitempóját természetesen megőrizte, de vág az agya, mint a beretva, és nagyon is célirányosan terelgeti-segíti Nemes főfelügyelőt a távoli Skócia szélfútta, esőáztatta szigetvilága felé vezető rejtély megoldásában. 

A regény első lapjain pedig idézetként felbukkan egy Vitray Tamás (!) által a Magyar Televíziónak készített interjú Nemes Albert detektív-főfelügyelővel, a krimi (?) főhősével.

A Második magyar köztársaság méltán hasít a könyvesboltokban, az alternatív Budapestről festett kép számomra sokkal izgalmasabb, mint maga a nyomozás, ami egyébként ugyancsak érdekfeszítő. A Kondor-fanok megtalálják ebben a regényben mindazt, amiért beleszerelmesedtek az első művével, a Budapest noirral 2008-ban jelentkező titokzatos íróba, illetve az általa megkonstruált, a század harmincas, vagy negyvenes-ötvenes éveit felidéző Magyarországába, vagy éppen a Kiegyezés korának világába. Szeretjük a lebilincselő történetvezetést, a historizálást, az alaposan kidolgozott karaktereket, a szellemes, frappáns dialógusokat.

A regény számomra talán legizgalmasabb dimenziója az az enyhén art-deco stílusban továbbfejlesztett Budapest, amelyet Vágó József, a zseniális építész 1932-ben elkészített tervei alapján képzel el Kondor; a két hatalmas Madách téri luxushotellel, az Excelsiorral és a Majestickel, no meg a többvonalas metróhálózattal, ami 1966-ban már vígan üzemel, hála a Nickyék által elfogadott Marshall-segélynek. És Kondor alternatív Budapestjének utcáin már magyar tervezésű és gyártású személygépkocsik is futkároznak, mint például a fapados Pente és a prémiumkategóriás Fesztivál Sport DeLuxe. 

De szép is lett volna!

De ha már a Második magyar köztársaság dimenzióinál tartunk, itt van egy újabb kellemes „történelemhamisítás”: Kondor Magyarországán 1966-ban illegális a kommunista párt, a földalatti komcsik lapjába, a Vörös Lobogóba – amit Moszkvában szerkesztenek és nyomtatnak – az ugyancsak a szovjet fővárosban élő Rajk László is ír filmkritikusként, és ebből az is kiderül, hogy Rajk életben van 1966-ban, hiszen Magyarországon polgári demokrácia alakult ki 1945 után, és a kommunisták nem gyilkolták halomra egymást koncepciós perekben hozott ítéletek alapján.

És akkor most a szívünknek oly kedves csattanó: a könyvben szerepel Bozsik Cucu is, továbbá a válogatott azon a nyáron éppen készül az 1966-os angliai labdarúgó-világbajnokságra, 12 évvel azok után, hogy az Aranycsapat megnyerte az 1954-es vb-t – a máig fájó valósággal szemben nem 3:2-re elveszítették Puskásék a berni döntőt, hanem 4:1-re diadalmaskodtak a nyugatnémetek ellen – , és ennek következtében teljes joggal viselhette az Aranycsapat nevet. 

Ilyen történelmi háttér mellett akár még unalmas is lehetne a krimiszál, de nem az; az utolsó, 579. oldalig fogva tartja az olvasót. A bűnügyi történet maga is át- meg átszőtt a zivataros XX. századi magyar történelem által, a végkifejlet pedig igazságot szolgáltat – ha már a történelemnek ez nem sikerült...

A könyvet megjelentető Open Books jóvoltából e-mailben interjút készíthettünk a szerzővel, Kondor Vilmossal:

Kádár alakját már-már rokonszenvesre rajzolta, amin kissé meglepődtem, ismerve a kommunistákat, nyilasokat egyformán elítélő szemléletét. Hogyhogy?

Mindenhol egyre nagyobb teret nyer az abszolútum kultusza, és én szeretném hinni, hogy akik könyvet olvasnak, azért teszik, mert érdekli őket, mi van a fekete meg a fehér között. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint Kádárt egy ellenszenves, kellemetlen és beképzelt alaknak megírni, de ebben én nem láttam kihívást, és kétlem, hogy erre az olvasók vevők lettek volna.

Különben is, abszolútumnak ott van a gyilkos, akinek esetében nincs, nem lehet szó szürke zónáról. Amit és ahogyan tett – úgy a valóságban, mint a könyvben – szavakkal le sem nagyon írható, ellentétben másokkal, hiszen a könyvben szereplő alakok egy része máig mélyen megosztó a magyar társadalomban. Nekem nem tisztem igazságot tenni, egyszerűen elképzeltem, hogy milyen lenne Kádár egy másik környezetben.

Megjegyzem, az első verzióban Kádár mellékszereplő lett volna, ám Majtényi György történésszel sokat beszélgettünk, és ő mondta, hogy bármi történhetett volna Magyarországon, Kádár meghatározó alakja lett volna az eseményeknek. Ugyanő mondta, hogy ’56-ot sem szabad/lehet kihagyni, hiszen Kádár személyéhez hasonlóan ez is olyan jelkép, amit mindenki ismer, és mindenki tud kapcsolódni hozzá. És persze a foci. Bármit írhatok, mondta, de foci nélkül nem lesz sem teljes, sem minimálisan hihető a történet.

Mennyire hihető, hogy ifj. Horthy, Bajcsy-Zsilinszky, Bibó, Kopácsi, Kádár ha nem is egy kormányban, de egy adminisztrációban dolgozzanak?

Maga szerint mennyire hihető? Az a fajta árokásás, sőt árokrobbantás, ami manapság a világban folyik, nem volt jellemző a magyar történelem ezen korszakára sem. Nem véletlenül lett a regényben ifj. Horthy a köztársasági elnök, hiszen ő volt az, aki ennek a lehetőségét egyáltalán magában hordozta, és tapasztalata, tekintélye folytán képes lehetett arra, hogy meggyőzze az ideológia lövészárok két oldalán tüzelőket: vannak dolgok, amik túlmutatnak a saját ideológiájuk önkényes korlátain.

Ez akkor és ott a kiugrás volt, majd az azt követő kormányalakítás. Ha egyszer a kiugrást megelőzően a markánsan ellentétes ideológiát képviselő pártok még 1944 májusában képesek és hajlandók voltak Magyar Front néven tömörülni (Rajk László és Tildy Zoltán, Kovács Imre és Pallavicini György részvételével, akik aztán nem egy szekértáborba tartoztak), majd Bajcsy-Zsilinszkyt jelölni a nyilasellenes mozgalom élére novemberben, akkor miért olyan elképzelhetetlen, hogy ezek a pártok és politikusok egyszer az életben komolyan vették a feladatukat, és az ország jövőjét szem előtt tartva cselekedtek?

Bibó a belügyminisztérium közigazgatási osztályának élén dolgozta ki a háború utáni választási törvényt, márpedig ez azt jelentette, hogy benne volt a felszabadult Magyarország legbelsőbb körében, enyhe túlzással egy asztalnál ülve Rákosival. A történelmi tények és események ismeretében egyáltalán nem olyan hihetetlen elképzelni ezeket az emberek nagyjából közösen dolgozni egy nagyjából közös célért – mindössze a mi mostani tapasztalataink teszik ezt retrospektíve nehezen hihetőnek. Nem az ő, hanem a mi készülékünkben van a hiba.

Ön szerint hol tartana most Magyarország, ha a történelemnek az a verziója valósul meg, amit ön a Második magyar köztársaság című könyvben elképzelt?

Ma? Most? Nem tudom, de ha lesz elképzelésem, egy teljes regényt szánok majd neki. Én most arra tettem kísérletet, hogy egy másfajta történelmet elképzelve félig komoly, félig kevésbé komoly játék lehetőségét mutatom meg az olvasóknak. A folytatás már rajtuk, magukon múlik: képzeljék el maguk, milyen lehetne a Második magyar köztársaság Magyarországa ma, 2022-ben. Biztos vagyok benne, hogy érdekesebb és izgalmasabb alternatív jelenképük van, mint nekem lenne.

Tervezi-e még egyszer feltámasztani Gordon Zsigmond bűnügyi újságírót? Hiszen egyelőre még csak eltűnt, és nem tudjuk biztosan, hogy meghalt-e.

Gordonon nincs mit feltámasztani, az ő története – az olvasói fantázia függvényében így vagy úgy – 1956. november 4-én véget ért. Ez nem jelenti azt, hogy számos korábbi ügye közül ne írjak meg egyet vagy kettő.

Dolgozik-e már valami új opuson, és ha igen, mifélén?

Hogyne. A Második magyar köztársaság sikere engem is meglepett, így még nagyobb elánnal vetem bele magam a folytatásba, amiről oly sokat tudnék mesélni, de nem teszem, és csak annyit mondok: 1968-ban játszódik majd, amikor Európát és Amerikát polgárjogi forrongások és diáklázadások rengetik meg, ám eközben Budapesten...

(Borítókép: Németh Kata / Index)