A tinédzser Delon előtt nem tűnt fényesnek a jövő, szülei elváltak, ő nevelőszülőkhöz került, ahol többek közt hentesnek tanult, majd szigorú középiskolába adták, amihez szintén nem volt túl sok kedve. Úgy döntött, hogy bevonul a francia haditengerészethez, és 1953-ban az indokínai harctérre küldték. 

Máig nem  tisztázott okokból az ötéves szolgálati idő helyett már két év után leszerelt, majd megpróbálkozott a civil élettel. Belevágott sok mindenbe, volt portás és pincér, ami éppen adta magát, és közben összebarátkozott egy csapat filmszínésszel. Ennek is köszönheti, hogy felfigyelt rá egy felfedezésre váró tehetségek felkutatásával foglalkozó amerikai szakember, név szerint David O. Selznick. A rutinos fejvadász a próbafelvételek után fel is ajánlott egy szerződést a jóképű franciának, amennyibe hajlandó megtanulni angolul. Delon barátja, Yves Allegret francia rendező viszont azt tanácsolta neki, hogy inkább a francia karrierjét futtassa fel.

Ez meg is történt, Delon a francia és az európai film ikonikus alakja lett, mint filozofikus gyilkos, veszélyesen vonzó gengszter, félelmetesen sármos szerető. Még a magyar underground zenébe is betört.

Első filmszerepét Marc Allégret filmjében kapta, akinek színésznő barátja, Brigitte Aubert mutatta be. Az Amikor a nő zavarba jön című alkotásban egy fiatal gengsztert alakított 1957-ben. Ő maga így emlékszik filmes debütálására az angol GQ magazinnak adott interjújában:

Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Allégret rám nézett – valahogy így – és azt mondta: Figyelj, Alain. Beszélj pontosan úgy, ahogy most hozzám beszélsz, nézz úgy, ahogy rám nézel, figyelj, ahogy engem figyelsz most. Ne játssz. Élj. Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Ha Allégret akkor bármi mást tanácsolt volna, ma nem lenne filmes karrierem.

Egy év múlva már főszerepet játszott a Christine című filmben. Romy Schneider partnereként az 1960-as Ragyogó napfény (Plein Soleil) meghozta számára a világhírt. Csaknem negyven évvel később az általa megformált Mr. Ripley történetét Matt Damonnal is megfilmesítették.

Hatvanban forgatta Luchino Visconti rendezésével a filmtörténeti jelentőségű Rocco és fivéreit is, ezt követte a Párduc, majd Michelangelo Antonioni Napfogyatkozásával folytatta művészfilmes életműve építését a csodálatos, felszabadító, tabudöngető hatvanas-hetvenes években.

A korszak gyorsvonat sebességével dübörgő francia filmiparában mai szemmel nézve az úgynevezett közönségfilmek is megdöbbentően magas színvonalon készültek. A Delonra bízott gengszterkaraktereket azóta műfajteremtő alakításokként oktatják a filmművészeti iskolákban. Jan Pierre Melville A szamuráj című filmjében Delon Jeff Costello, a mélyen gondolkodó, halálosan vonzó tökéletes gyilkost alakítva írta be magát a filmtörténelembe és a korszak valamennyi mozirajongójának lelkébe. Ezzel a filmmel már gigasztár lett, hollywoodi azért nem, mert következetesen nemet mondott, amikor angol nyelvű szerepre kérték fel.

A hatvanas évek elejétől egészen a nyolcvanas évekig ő volt a franciák első számú, és a gall filmtörténelem legjobban megfizetett filmszínésze. Emellett világméretű konszenzus alapján ő lett földünk első számú férfi ikonja is.

Erről tanúskodik egy híres fotósorozat, amelyen a csodálatos Marianne Faithfull, Mick Jagger akkori élettársa mellett látható. A francia szívtipró vállához bújó hölgy másik oldalán a kis vörös kakas ül a pamlagon, és látványosan duzzog. Delon és Marian közös filmje, az 1968-as Lány a motoron után talán nem is volt teljesen alaptalan a rock and roll örökös szexszimbólumaként számontartott Jagger szomorkodása.

Rejtélyes halál

Az elképesztő népszerűség és a mindenkit leigázó sárm mellett Delon alakításaiban következetesen megjelenik  személyisége sötét oldala is. Ez a kettősség a valódi életében is jellemezte. 1969-ben, A medence (La piscine) című Jacyues Deray-thriller forgatása alatt – ebben a filmben is Romy Schneider volt a partnere – rejtélyes körülmények között életét vesztette Delon barátja és testőre, egy bizonyos Stevan Markovics.

A nyomozás során fény derült arra, hogy Delon is részt vett olyan szexpartikon, amelyeken további hírességek, valamint az akkori francia kormány számos tagja, beleértve a későbbi elnököt, Georges Pompidout, is aktívan csintalankodtak. Pompidou feleségéről ráadásul kompromittáló fotók is készülhettek. A rendőrség egy korzikai maffiafőnököt gyanúsított Delon testőrének meggyilkolásával, és a befolyásos bűnöző történetesen maga is Delon baráti köréhez tartozott.

A hetvenes években kicsit  elkalandozott a tengeren túlra is. 1972-ben mutatták be például a Vörös nap című westernt, amelyben Charles Bronson és Tishiro Mifune alakította a további főszerepeket, és az amerikai közönség is szerette. Egy év múlva a zeneiparban is bemutatkozott, akkor vették fel Dalidával a szintén örökzölddé vált Paroles, paroles című összebújós dalt.

Ekkor számos gengszterfilm után ismét kardot rántott, és Zorro álarca mögé bújva riogatta a gyáva hatalmasokat. A Zsarutörténet szintén karizmatikus krimi lett, majd elővette filmművész énjét, és leforgatta a náci megszállás idején játszódó csodálatos Klein urat, amiért César-díjra jelölték.

Ami a nőket illeti, elképesztően hosszú a sor. Legnagyobb szerelmének időskorában is Romy Schneidert tartotta, de szoros kapcsolata volt Anita Ekberggel, Brigitte Bardot-val, hosszú ideig élt együtt Mereille Darc-kal, sokáig tagadta, hogy az underground sztárénekesnő Nico fia tőle lenne, Shirley McLaine sem állt tőle távol egy időben, és közelebbről ismerték  – ahogy mondani szokták – még sokan mások.

A közönség meghódításában viszont mindössze egyetlen valódi vetélytársa akadt, Jean-Paul Belmondo, aki alapvetően más karakter, de karizmája, tehetsége és népszerűsége alapján méltó riválisa volt. Nemcsak a nézők, hanem később ő maga is bánta, hogy a nagyszerű Borsalino című filmet, amelyben együtt játszották el a gengsztertörténetbe ágyazott, kivételes barátságról szóló történetet, anyagi viták miatt Belmondo nélkül folytatta. Valami része Friderikusz Sándornak is volt abban, hogy rendeződött a viszonyuk, hiszen 1997-ben az ő show-műsorában békültek ki látványosan.

Több mint nyolcvan filmben játszott, 2008-ban még vállalta Julius Ceasar önironikus szerepét az Asterix az Olimpián című világsikerű vígjátékban. Tavaly elsiratta legkedvesebb vetélytársát és legjobb barátját, Jean-Paul Belmondót, és többször elmondta, hogy már ő is csak a méltó befejezésre készül. Fiát, Anthonyt bízta meg azzal, hogy segítse őt békében eltávozni, ha már semmi remény. Svájcban, ahol jelenleg él, törvényes az eutanázia.

(Borítókép: Alain Delon 2019. május 19-én. Fotó: Kurt Krieger/Corbis via Getty Images)