A hazai mozikban 2022. november 17-től vetítik Ljasuk Dimitry egész estés filmjét, a Jóreménység-szigetet. A különleges, valós eseményeken alapuló alkotás egyedi színfolt a magyar filmművészet palettáján: szórakoztat, elgondolkodtat és ad valamit, amit többé sosem vehetnek el a nézőktől.
„Van egy nagy tó, azon egy kis sziget az Isten háta mögött. Ott áll egy kis kunyhó, még az apámmal építettem sok évvel ezelőtt.” Szinte bármelyik könyv, film vagy mese indulhatna így. Van egy szereplő sok emlékkel, élethosszon át tátongó sebekkel, kétségekkel. Nem különb ő, mint bárki más. Van, ami fáj, amiről nem akar, nem akarunk beszélni.
Ez nem terápiás szakkör, nem is mély lelki dráma. Nem természetfilm, pláne nem komédia, nem romantikus kaland. Ez meghívás egy magányos földnyelvre, ahonnan két óra múlva úgy távozik az ember, hogy kapott valamit, amit többé sosem vehetnek el tőle. Egy hely, amit úgy hívnak, Jóreménység-sziget.
Chaplinen kívül ritka az az ember, aki csónakba ül egy filmért, és egyedül végigevez a folyón. Lelkes, akarattól túlfűtött, de amikor érkezik a fagy, a szél, a csónak pedig léket kap, az emberek java kikecmereg a partra, és egy életre elveti a gondolatot, hogy újra vízre szálljon. Most mégis láthatunk egy csónakost, aki minden viszontagság ellenére végigküzdi a vad vizeket, aki szinte egymaga letett egy olyan filmet az asztalra, amire a végtelen támogatás profi kalózai sem képesek.
Ha más mondaná, én sem hinném, pedig ez történt.
Ljasuk Dimitry neve a filmes szakmában talán még nem olyan ismert, hiszen ez az első nagyjátékfilmje. A rendező – aki egyszerre író, vágó, operatőr és főszereplő is – megcsinált valamit, ami ritka a magyar filmek világában. Amikor azt halljuk, hogy valaki egyszemélyes művet alkot, fennáll a veszélye, hogy amatőr vagy öncélúan művészi lesz az eredmény. Itt egyik sem történt meg.
A Jóreménység-sziget középpontjában maga Dimitry (Dimi) áll, aki saját meséjét mondja el. A film nagy részében monodrámaként működik, az alkotás a főszereplő narrálásával vonz be minket az ő személyes gondolataiba, emlékeibe és a jelenébe.
Dimi karaktere egy napon elfárad a világ zajában és félelmében. Úgy dönt, felkeresi azt a régi kunyhót, amelyet még az édesapjával épített gyermekkorában a Tisza-tó egy apró szigetén. Elvonul a társadalomtól, és szembenéz azzal, hogy ki volt és ki szeretett volna lenni. Apja emléke újra és újra feldereng, és rájön, mennyire nem tudta őt elengedni, mennyire őrölte fel mindennapjait a magány.
A szinopszis önmagában nem tűnik egy hihetetlen találmánynak, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy minden, amit látunk, valós. A téli fagytól való szenvedés, a süvítő széltől való rejtőzés, a saját két kezével épített stég, kert és kerítés, a befogadott, törött szárnyú madár és a béka meséje mind-mind igaz.
A film igaz történeten alapszik.
Mint egy dokumentumfilm, pedig semmi dokumentumfilmes nincs benne. A látvány, a hangok és a fantáziának tűnő történet egy-egy ponton megnyugtatja a nézőt. Ülünk, és azt érezzük, hogy egyszerű nyugalom tölt el, mint amikor a szívünkhöz legközelebbi ember húz magához.
Ahogy a film elején Dimitry elkezdi fölvezetni a történetet, kicsit didaktikus, kicsit beállított a hatás. Amikor meghallja az ember a narrátort, negatív, görcsös emlék szalad át rajta, majd néhány pillanat, és a történet már be is húzta a nézőt. Nem ismerjük a cselekményt, de számítunk a fordulatokra, hisz sokszor a film is olyan, mint maga az élet: ad és elvesz. Sejthető, mi fog történni, de csupán a dolgok természetéből fakadóan. A magány akkor szippant be, amikor a legrosszabb, a boldogság akkor törik meg, amikor a legjobb.
A néző nem unja el magát, bármennyire is sok mesélnivalója van a főszereplőnek.
Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan magyar film, amely minden filmes zsákutcába teljes lendülettel megy bele, és megmutatja: nincs olyan, hogy zsákutca. Minden közhelyből eredeti gondolatot és formát alkot, az öncélúságtól szinte végig tartózkodik.
Az egyik legerősebb elem pedig kétségkívül a zene. Sokszor elfelejtjük, hogy a háttérben szóló hangzatok nem csupán az atmoszféra kellékei, saját dramaturgiai szerepük van. Zenével előrevetíthetünk, megerősíthetünk, gyengíthetünk és ellenpontozhatunk képi elemeket, amivel a Jóreménység-sziget olyan érzékkel dolgozott, ami – minden túlzást félretéve – példaértékű.
Persze akadtak gyengébb pontok is. Megmosolyogtató volt hallani a rendezőtől, hogy a leginkább fáradt jelenet, a főszereplő és az atya párbeszéde azért tűnik olyannak, mert valóban fáradt, hét napba telt, mire sikerült összehozni.
Az atyát alakító Baranyák Béla hivatását tekintve tényleg pap. Az ő és Dimitry beszélgetését mutató képsor pedig azért készült hét napig, mert természetes fényekkel dolgoztak, ami rövid idősávra korlátozta, hogy mikor tudják felvenni. Így egy szöveghiba, egy motorcsónakzaj vagy bármilyen technikai probléma új forgatási napba kerülhetett.
Van, ami szavak nélkül is teljesen érthető, erre pedig rengeteg példát látunk a filmben. A legvége talán kicsit sokat mond beszédben, amire a képek is bőségesen megfeleltek volna, de ez inkább már ízlés kérdése.
Dimitry mimikájával és testbeszédével a néma jelenetekben vitán felül erős alakítást nyújtott,
a játék természetessége és finomsága megvalósult a vásznon, főként, amikor nem játszani akart, csak megmutatni, kicsoda is valójában. Több mint fél évet töltött a Jóreménység-szigeten, és csupán két héttel az érkezése után döntötte el, hogy ebből filmet szeretne készíteni. 190 napos ottléte alatt összesen négy nap volt, amikor nem tartózkodott a szigeten.
A Jóreménység-sziget egy meglátogatható, valós hely, a film pedig Magyarországon és nemzetközi szinten is megkapta az ART besorolást, és már két külföldi filmfesztiválon is díjazott lett. A független alkotás, amelyre a rendező semmilyen anyagi támogatást nem kapott, méltán erősíti a magyar filmvilágot, és példaként szolgálhat arra, miként lehet megtalálni a finom egyensúlyt az őszinteség, a művészet és a közönség érdeklődése között.
A filmet 2022. november 17-től vetítik a hazai mozikban.
(Borítókép: Ljasuk Dimitry)