Talán nincs megosztóbb költő Ady Endrénél, de az is lehet, csak a magyarok lelke bánatos. S ha már valakiben benne lakik a bú, az olykor összeölelkezik mindenféle haraggal és vággyal, s persze emlékekkel. Ady Endrére emlékezünk, aki 1877. november 22-én született, 1919. január 27-én pedig belehalt az életbe. Negyvenegy év jutott neki.
Ady Endre nem volt ám akárki. Egyszer csak feltűnt, jött lüktető szavakkal, kifordított minden lírát és prózát. A szavakat megtöltötte új tartalommal. Mondataival be akart törni tudatokba, ébresztőt fújt a lomha és lusta társadalmi jelen és emlékezet felett.
Talán ezért is értették félre sokan, és
Ady Endre nem csupán költő volt, hanem közéleti személy is, publicista, aki pontosan tudta, mitől szenved a magyar társadalom. Még azt is felismerte, milyen sötét, lelkekkel táplálkozó démoni erők ébrednek Európában; érezte, ahogyan a józan észt örvény húzza a mélybe. Látnok is volt talán, de olyan, akinek sejtjei a szomorúság energiájából táplálkoztak, miközben a nemzet testén az elmúlás ördögei ropták a táncot.
Lehet, Ady Endre túl sokat remélt attól az ideától, hogy a világ attól is megváltoztatható, ha rámutat hibákra és hiányokra. Lehet, túl gyorsan akart mindent, szerelmet, életet, vággyal teli lüktetést, változást, ám végül úgy járt, mint az egyszeri ember: csak úgy tudott élni, hogy közben folyton halni akart. Adynál minden nap egy kis halál volt. Minden üveg pezsgő korty az elmúlás óceánjából. A dohányfüst felhő a mennyország égboltján.
A szerelem pedig… Mi másért volna érdemes élni, írni, halni.
Amikor Ady Endre 1919. január 27-én meghalt, a Nyugat című folyóirat címlapján nevét fekete keretbe foglalták, és a többi között ezekkel a szavakkal búcsúztak tőle:
Ady élete nem félbetörött élet. Teljes az a maga rövidségében is, így lezárva és örökre lezáratlanul, csodálatos lehiggadásával és megérésével, kihangzott harmónia, a magyarság sorsával való szimbolikus összekapcsolódásban. Életműve sem befejezetlen, mert utolsó könyve éppoly gyönyörűen utolsó, mint amily gyönyörűen első volt az első és könyveinek egész sora, mintha csak egy könyv volna, egyetlen óriás ének, a remekmű kiszámítottságával és befejezettségével. Halálakor, minden szomorúságunk mellett is, azt a megnyugtató harmóniát és szükségszerűséget érezzük, a szépség harmóniáját és szükségszerűségét, melyet a nagy remekművek hatása alatt szoktunk érezni.
Élete szép volt minden gyötrelmével: haragok és harcok, bátor, nagy érzések, vad munka, hangos diadalok.
S síron túli élete még szebb lesz!
Most tesztelheti tudását, mennyi ismeri Ady Endrét, prózáját és költészetét.
A játék lezárult.
(Borítókép: Ady Endre. Fotó: MTI )