A Kortárs folyóirat novemberi száma közli N. Horváth Béla irodalomtörténész kutatásait arról, milyen vezeklést várt el Illyés Gyulától és a népi íróktól 1956 után az állampárt, és erre ők miként reagáltak. A dolgozatból, mely a szerző e témában írt nagyobb lélegzetű munkájának része, egy olyan korszak tényeit ismerjük meg, amikor a diktatórikus hatalom számára még lényegi kérdés volt egy verseskötetet.
A Kádár-rezsim az írókat szemelte ki 1956 bűnbakjának – szögezi le N. Horváth Béla Hatalmi manipulációk – és a „hallgató” Illyés (1958–1961) című tudományos igényű dolgozatában.
A forradalom felelőseinek tekintett írók egy részét, köztük Déry Tibort börtönbe zárták, másokat, elsősorban a népi írókat elhallgattatták vagy megpróbálták politikailag semlegesíteni.
A szerző idézi Kádár Jánost, aki az általa vizsgált korszak végén mondta ki:
Nem szívesen leplezem le magam, de úgy vagyok ezzel, nekem mindegy, hogy zongorán vagy cimbalmon, csak az én nótámat játsszák. Nekem elsőként az a lényeg, hogy a különböző stílusokkal a szocializmus ügyét akarják-e szolgálni.
A kádári kultúrpolitikát irányító Aczél Györgynek a hatalmát megszilárdító MSZMP érdekében meg kellett nyernie, de legalább semlegesíteni a legtekintélyesebbnek tartott és legnagyobb közösségi háttérrel és politikai befolyással rendelkező népi írókat, így Illyés Gyulát vagy Németh Lászlót is.
Az irodalmi életről tárgyalva maga Kádár János is elmondja, ő hogyan csinálná: „A velük való foglalkozás titka, hogy egyénileg kell értékelni és kezelni őket. Hasznos volna, ha azok az elvtársak, akinek kontaktusa van az írókkal, egyénileg is foglalkoznának velük.”
Biszku Béla, Marosán György követelésére 1957-ben az MSZMP Központi Bizottsága határozatában szögezi le, hogy az íróknak ki kell állniuk „pártunk politikájának fő kérdései mellett, ezen túlmenően pedig a
különböző politikai tömegmozgalmakban való részvételükkel kell demonstrálniuk állásfoglalásukat.”
Ebben az időszakban a hatalomnak nagy szüksége lenne Illyés együttműködésére, vagy legalábbis egy hűségnyilatkozatra tőle, de az író egyelőre hallgat – írja N. Horváth Béla.
Az elhárítás, a besúgói rendszer tovább dolgozik. 1958 májusában új dossziét nyitnak „Harmadikutas” fedőnévvel:
A »népies« írók »harmadikutas« ideológiájának az értelmiségi körökben való nagymértékű elterjedése igen komoly veszélyt jelent [a] proletárdiktatúrák további fejlődésére
– szól az indoklás, és az ügynökök szállították is az anyagot, többek között Illyésről is.
A népiekkel vívott hatalmi játszmában 1958 nyara után a finomabb eszközök kerülnek előtérbe. Ezek közé tartozik, hogy egyes képviselőiket közelebb vonják magukhoz (Hazafias Népfront), és megjelenéseket biztosítanak számukra. A Németh Lászlónak és Szabó Lőrincnknek adott Kossuth-díjak már 1957-ben jelezték a megosztó politikát. Ebbe a sorba illeszthető Németh László Szovjetunióban tett utazása is 1959 szeptemberében.
Németh szovjet kérésre cikket írt a Lityeraturnaja Gazeta 1959. szeptember 29-i számába, melyben a Szovjetunió eredményeit méltatta, az űrkutatás terén elért elsőségét, a szovjet államban meglévő erőt, kreativitást.
A hatalom gondoskodott róla, hogy erről az itthoni közvélemény feltétlenül értesüljön. Az Élet és Irodalom, majd a Népszabadság közölte a Két esemény közt című cikkét, később annak a pohárköszöntőnek a szövegét is, amit a Szovjet Írószövetségben adott fogadáson mondott el.
Utóbbiban szól a forradalomról is, melyben a következőket fogalmazza meg: „Akkor nem vettem észre, mások állapították meg utólag, hogy a kritikus napokban írt cikkeim az egyetlenek, melyek a polgári demokrácia visszaállítása ellen küzdtek.”
Németh két írása, főleg a pohárköszöntő idézett mondata itthon nagy felháborodást váltott ki, sokan a forradalom elárulásával vádolják a besúgói jelentések szerint.
„A Püski házaspárra ráállított ügynökök közül többen is jelentették a könyvkiadó véleményét, miszerint aki gyáva, az hallgasson.”
A belügy elégedetten vette tudomásul, hogy érzékelhető zavart okozott Németh „leválasztása”.
Az irodalomtörténész szerint ez is hozzájárulhatott lllyés további hallgatásához, passzivitásához.
1958 utolsó időszakában felvetődik az Írószövetség újjáalakulása. Köpeczi Béla 1959. január 19-i feljegyzésében felveti, hogy akik nem fogadják el a szocialista realizmust vagy elutasítják a pártirányítást, lehetnek-e tagok az újjáalakuló Írószövetségben. Külön említi Weöres Sándort („aki közismert apolitikus”) és Illyést, „aki a pártirányítást az irodalomban nem fogadja el”.
1959-ben Németh László, Tamási Áron és Veres Péter új művekkel lépnek az olvasóközönség elé. Illyés nem publikált eredeti szöveget, ebben az időszakban (1957–1959) csak fordításkötete jelent meg – szögezi le a szerző.
Az Írószövetséget előkészítő testület értekezleteit Mesterházi Lajos vezeti, aki pontosan meghúzza az elvi-ideológiai határokat:
Az Írószövetség szocialista irodalmat készít elő, szocialista elv fog uralkodni. Semmi más elv nem lesz mérvadó.
Az Írószövetség újjáalakuló közgyűlését 1959. szeptember 25-re hívják össze. Az ülésen nem vesz részt Németh László (a Szovjetunióban volt), és Illyés sem, aki betegségre hivatkozik.
Illyés tervezett verseskötete nem jelenik meg, tovább hallgat, de dolgozik. Naplójában megemlíti, hogy készül a Malom a Séden című drámájának bemutatójára. 1959. április 7-i bejegyzése szerint Major Tamással és Benedek Andrással beszélnek a darabról, melyet végül mégsem mutatnak be. Erről ő maga Major Tamás Népszabadságnak adott nyilatkozatából értesül.
Illyés naplófeljegyzéséi bizonyítják, hogy költőként és emberként is nehezen éli meg ezt az időszakot. Korának erkölcseire és saját magára vonatkozóan például így fogalmaz:
Ahol mindenki kurva – legyek hát bár föltűnésvágyból hű. Talán alapjában nem is vagyok tisztességes. S csak azért adok példát a tisztességből, hogy tisztességesek közt élhessek kedvemre, én, az alapjában tisztességtelen.
Azt viszont az Írószövetség munkájáról szóló hivatalos feljegyzései is rögzítik, hogy Dobozy Imre, mint a szövetség főtitkára a visszatérés feltételeként arra kéri Illyést, hogy írjon pozitív hangvételű beszámolókat a termelőszövetkezetekről. Illyés jár is vidéken, ám saját naplóbejegyzésének tanúsága szerint másra is emlékszik:
„A kocsiban szóba kerül az én »ügyem«. Jönnek-mennek az államtitkárok, de én Babitsnak és Petőfinek felelek!”
Illyés végül az Ország-Világ című hetilapnak lapnak adott interjúban szólal meg először nyilvánosan. A szöveg a jóváhagyásával jelent meg, bár bizonyos részeit nyilván nem ő mondta.
„Juhász Lajos” (Kristó Nagy István) jelentésben számol be Illyés magyarázatáról az interjú megszületésének körülményeiről: „Állandó harcban álltam, tartottam a frontot. Semmiképpen nem akartam belemenni olyanba, amit önmagammal és a magyarsággal szemben erkölcstelennek éreztem volna. Soha senki – majd az utókor se – vádolhasson meg azzal, hogy becstelen voltam.
A nyilatkozat megszületését lelki és szinte fizikai kényszerek előzték meg.
Naponta nyúztak, Aczélékkal hetenként többször tárgyaltam. Sőt Kádárral személyesen levélváltást is eszközöltem ez ügyben. Magyarul megmondták: »tessék letenni a garast«. Nem és nem és nem engedtem. Hosszú viták voltak arról, ha mégis nyilatkoznék, akkor milyen formában, hol jelenjen meg.”
A szöveget a riporter, „Gyöngyösi újságíró” fogalmazta meg, ő maga csak azt kötötte ki, hogy átolvasás után szignózza, de erre sem került sor – mondta állítólag Illyés. A szöveget összetépte, az azonban kiszivárgott, és már az interjú megjelenése előtt azzal hívták fel, hogy „hallom, letetted a garast”.
Illyés nyilatkozata – amint Németh Lászlóé is – irodalmi körökben indulatos reakciókat vált ki. A belügy ismét elégedett. Illyés interjúja is része annak a politikai sorozatnak, mellyel a Kádár-kormányzat a nemzetközi közvélemény előtti legitimációját építi. Ennek részeként engedik szabadon Déryt Tibort és Háy Gyulát is.
lllyés a Kortárs 1960. júliusi számában publikál először a forradalom után, amit az Élet és Irodalomban közölt versek, köztük a Sötét követnek.
Bár a költő maga ezt tagadta, a tanulmány írója szerint a vers egyértelmű politikai allegória, kivált a következő sorok miatt:
Cella szűk a világ
s csillag-határtalan [...]
Óh vak éj!
S te ős, vak, vízi mély,
ember-korunk alatt!
Marosán György is hasonlóan gondolhatta, mivel „egy népgyűlésen darabokra tépte”. Kállai Gyula hivatalos, pecséttel ellátott, fejléces levélpapíron reagál a versre, mint a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány első elnökhelyettese: „Magatartásod miatt én már rég lemondtam arról, hogy kettőnk között barátságról beszéljek, mégis megkérdezem:
nem érzed, milyen mélyen süllyedtél a szarban?”
Illyés Gyula az erősen cenzúrázott Új versek kötettel tér vissza az irodalmi életbe 1961-ben. Vannak, akik szerint ezzel végleg belépett a megalkuvók táborába. Velük szemben a tanulmány szerzője Illyés viszonyát a hatalommal a következőképp látja: „Kevés alkotó tette/tehette meg, hogy negligálja azokat a szellemi, egzisztenciális kényszereket, amelyek egy totális – majd némiképp »finomított« – diktatúrában folyamatosan presszionálták, igazodásra, megalkuvásra, kollaborációra késztették. S különösképp azok kerültek/kerülnek e csapdahelyzetbe, akik értelmiségi létüket, alkotói presztízsüket egy – tágabb vagy szűkebb értelmezésű – közösség érdekeinek rendelik alá, vagy legalábbis ezek érdek- és értékképviseletét tűzik ki célul.”
(Borítókép: Illyés Gyula Kossuth-díjas költő otthonában 1981. augusztus 31-én. Fotó: Molnár Edit / MTI)