Az utóbbi hónapokban Vilmányi Benett nevével volt tele a sajtó, aki azzal került be a híradásokba, hogy nem vette át a Junior Príma díjat. Interjút készítettünk a fiatal színésszel, aki a díjjal kapcsolatos herce-hurcára nem válaszolt, így más témákról beszélgettünk vele. Kérdeztük legújabb filmjéről, a zenélésről, a tanításról és arról, hogy mit gondol a mai színház- és filmművészetről.
Legújabb, Larry című filmjében igazán kemény jeleneteket kellett eljátszania. Mi volt a legnagyobb kihívás a szerepben a felkészülés alatt és a forgatás közben?
A felkészülés alatt egyértelműen a dadogás. Attól az után is rettegtem, hogy leforgattuk a filmet, mert nem tudtam, mennyire lesz hiteles. A forgatás közben pedig az volt a nehéz, hogy olyan dolgot, ami ennyire igénybe vesz fizikailag és mentálisan, még nem csináltam előtte. Itt szinte minden képben benne vagyok, egyfolytában ott kell lenni. Egy hét után azt gondoltam, hogy ezt nem lehet csinálni, de végül meglett.
A dadogás elsajátításában milyen segítséget kapott?
Kovács Benedek logopédus tanított dadogni, aki egyébként a dadogóknak segít. Körülbelül fél évig dolgoztunk, de ugye itthon nem az a helyzet, hogy én erre kapok időt, és felkészülhetek, főleg nem egy ilyen kis költségvetésű filmben, szóval ez nem azt jelenti, hogy hat hónapon keresztül mindennap gyakoroltunk, hanem amikor épp ráértem, találkoztunk.
Mentálisan is igénybe veszi az embert a szerep, hiszen Ádám tele van traumákkal és szociális szorongással. Hogyan küzdött meg ezzel?
A dadogóknál jellemző, hogy biztonságos környezetben vagy otthon, vagy ha kicsit be vannak rúgva, akkor enyhébb a beszédhiba, mint amikor stresszes helyzet van. Ez lehet telefonálás közben vagy egy olyan helyen, ahol sokan vannak, és nem tudja, hogy egyáltalán megszólaljon-e. Fél attól, hogy esetleg a körülötte lévők nem várják ki, amíg beszél.
Egyébként elég ramatyul voltam a forgatás ideje alatt, úgyhogy nagyon nem osztott, nem szorzott, hogy a karakter milyen mentális állapotban van.
Volt olyan, amit igazán át tudott érezni a szerepben?
Én úgy vagyok vele, hogy ennek a karakternek vannak dolgai, de nekem ezekről nincs tapasztalatom. Nem gondoltam bele abba, hogy milyen lehet, ha az apám ver, hanem azokat a szorongásokat, csalódásokat és frusztrációkat használtam, amik alapjáraton bennem voltak.
A színészet mellett zenével és írással is foglalkozik. Mennyi beleszólása volt Larry dalának szövegébe?
Azt beszéltük a film rendezőjével, Szilárddal, hogy megírhatom a szöveget, mert akkor még jogi okok miatt úgy volt, hogy nem használhatjuk Serrano dalait. Úgyhogy ennek a kibekkelésére azt találtuk ki, hogy megírom én. Szóval írtam egy szöveget, de valószínűleg pont azért, mert olyan dolgokat is bele kellett írni, amikről nekem nincs tapasztalatom, azok a részek bénák voltak. Ezért ezeket a részeket Serrano-szövegekkel pótoltuk. Ha előttem lenne a szöveg, akkor pontosan el tudnám mondani, hogy melyik részt ki írta, de körülbelül a fele az enyém.
A dal zenei részében is közreműködött?
Leginkább szerkezetben. Hozott egy alapötletet a zeneszerző, Sperling Andor, és azt rakosgattuk úgy, hogy szerintem hogyan kéne felépülnie. A kedvenc részem a dalban, amikor begyorsul a végén. Nem a szöveg jelentése miatt, inkább a ritmusa tetszik. Ott kicsit más tempója lesz, más lesz a ritmikája, máshol jönnek a rímek, mint ahol várnánk, ezt elég jó találmánynak gondolom.
Élvezte a rappelést?
Annyira, hogy CsalaDóval megbeszéltük, folytatjuk a közös zenélést. Egy új dalt elő is adtunk a Toldi mozis vetítés után, és nagyon jó érzés volt.
Tervez ezek után komolyabban foglalkozni a zenéléssel?
Ahogy teltek az évek, és még mindig nem találtam meg a helyemet a világban, azt gondoltam, hogy a zenéléshez túl öreg vagyok. Annyira durva, hogy egy fesztiválon most voltam egy napot a nyáron, és fellépett a Sum 41. Az volt bennem, hogy én nem így emlékszem rátok. Valami zsigeri rettegés fogott el attól, hogy öregként zenéljek. Ez változott, és úgy érzem, hogy talán pár év lehet ebben a rapvonalban. Most éppen ebben vagyok, de napról napra változik, hogy mihez van kedvem.
A tanítás, az nagyon jó, de nem ebben a mennyiségben, ami most van, mert az brutális. A másik, amit nagyon élvezek, a színház. Ez a kettő fix, ezekről nem mondok le.
Mi a következő nagyobb projekt, ami tervben van, vagy amin dolgozik?
Pass Andrea fejéből kipattant egy gondolat, ami el is indult Dante Casino néven. Ez egy színházi csapat, de egyelőre azt tudjuk leginkább, hogy mit nem akarunk csinálni. Ami szerintem jó kiindulási alap, és arra gondoltam, hogy nem fogok hazudni. Mi lenne, ha mi lennénk a 21. század első olyan csapata, amelyik nem hazudik magáról? Így vágtunk bele.
A Dante Casino keretein belül most bent van egy pályázatom a Stafétánál. Írtam egy darabot, szóval ha az ott nyer, akkor az a következő. Ha nem, akkor egy másik Dante Casino-előadást szeretnék csinálni az alapító tagokkal. De ezt még ők sem tudják.
Miről szól a pályázatra beküldött darab?
Egy forgatásról. Arról, hogy a filmGYÁRTÁS és a művészet miért állnak szemben egymással.
Miért gondolja úgy, hogy nem alkalmas művészetre a mai filmgyártás?
Azt látom, hogy emberek egy térben dolgoznak valamin, de nincsenek egymással. Részlegek vannak, és munkakörök. Nekem eddig tart a feladatom, a tiédbe már nem szólok bele. A közös munka, a termékeny alkotás nem ilyen, így nem működik, ez egy összjáték, akkor jó.
Nem gondolja, hogy egy kezdő filmesnek segítség lehet egy rendszerezett program és struktúra?
Na ez a baj. A színházi része az SZFE-nek nem ilyen volt, de többektől hallottam, akik a filmművészeti részre jártak, hogy nem arra tanítanak és ösztönöznek, hogy megtaláld a saját hangod, hanem „felkészítenek az életre”. Csak az életre felkészítés senkit nem érdekel, pont ez az, amit el kéne felejteni. Ahhoz rövid az élet, hogy évtizedekig csak kiszolgálj, aztán elveszítsd magad teljesen.
Sok fiatal filmes azért kezd olyan produkciókkal, amik mainstreamebbek, mert anyagilag nem tehetik meg, hogy ne kapjanak támogatást. Nem gondolja, hogy kevesebben tudnának művészetet teremteni, ha először nem vállalnák be ezeket a filmeket?
Én csak a saját példámat tudom mondani. Halálra dolgozom magam, és lóf*szt sem keresek, közben amikor szabadidőm van, akkor készülök arra, aminek szerintem van értelme. Amiben látok valamit. Nem nagyzolás, ezek tények, nagyon sok pénzem lehetne, ha azokra a telefonhívásokra, amiket kapok, igent mondanék. Csak én ezt nem tudom megcsinálni. Nem megy.
Hogyan válogatja ki, hogy mire mond igent?
Történelmi filmre azonnal nemet mondok. Hiszen tudom, hogy nem azért készül, mert ég a vágytól a rendező, hogy ilyesmit csináljon, hanem mert ezt dotálják most, és ez nem jó. Erre mondta Gigor Attila a múltkori beszélgetésünk közben, hogy miért nem adok esélyt, hiszen vannak olyan emberek, akik felhasználják, kijátsszák vagy manipulálják azt, amit a fennálló kormány vagy a kulturális direktíva elvár, és abba bújtatva megcsinálják a saját sztorijukat. Én pedig cinikusan megkérdeztem tőle, hogy ezek kik most.
Ebben az oktatás is közrejátszik?
Nem az „életre” kéne felkészítenie a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek, ahol, gondolom, még rosszabb a helyzet most. Az nyilvánvaló volt számomra is, aki nagyon támogatta az egyetemfoglalást, hogy komoly reformokra van szükség, de hát nem erre. Ezt úgy mondom, hogy nincs konkrét tapasztalatom és tudásom, de itt élek, ebben az országban, és tudom, szívemnek nem kedves irányba változik.
Ki az, aki ön szerint tényleg őszinte a mai magyar filmezésben?
Ebben, amit Szilárddal csináltunk, úgy érzem, sok dolog benne van, és nem kamuzik egyikünk sem. Más volt, mint egy profi, steril forgatás. Fel kellett ismerni, hogy nem lehet kábéra sem megmondani, mennyi idő lesz felvenni egy-egy jelenetet. Példának mondom azt a két percet a filmben, amikor az Olivér nevű fiúval a cigánytelepen egymásnak feszülünk. Ennek a forgatásán Hartung Dávid (operatőr) negyvenöt percen keresztül tartotta a kamerát alsó gépállásban, csak azért, hogy megtörténjen az a valami, amiből aztán a jelenetet összevágták.
A Larryben a legtöbb havert helyiek játszották. Milyen volt ebben a környezetben lenni színészként?
Megmondom őszintén, nagyon élveztem. Valahogy a tanításban is az a legjobb, hogy színházat csinálhatok olyan emberekkel, akik nem színészek. Azt érzem, hogy rárakódik valami nyűgösség vagy életuntság a színészekre. Valami igazi keserűség.
Mi érez, mit tud átadni a mai fiatalságnak a tanítással?
Én a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban és a K30 Erzsébetvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola, Szakiskola és Szakközépiskolában tanítok színészmesterséget, illetve tartok vers- és prózaórát. Azt remélem, hogy tudom segíteni az önkifejezést, és segíthetek abban, hogy megtalálják a maguk ízlését. Kell egy „referenciagusztus”. Ezt szeretném nekik megadni.
Vilmányi Benettet az interjú során kérdeztük a Junior Prima díj ügyéről, de az ezzel kapcsolatos kérdésekre nem válaszolt.
(Borítókép: Vilmányi Benett. Fotó: Karip Tímea / Index)