Mára már egy egész generáció nőhetett fel úgy, melynek sok tagja életében még egyetlen kézzel írt levelet nem adott postára. Pedig nem is olyan távoli a kor, amikor ünnepekkor, nyaralások idején képeslapok milliói utaztak vonaton, repülőn, autón, vitték a hírt, a jókívánságokat.
A karácsonyi képeslapok kora, ha le nem is járt, eltűnőben van. A Magyar Posta 2021 áprilisának végétől már táviratot sem küld. Minek tenné. A digitalizáció, a mobiltelefonok világában senki nem próbálja papírra vetni azt:
Sok szeretettel gondolunk rátok, legyen boldog karácsonyotok! Pista és Mari.
Pedig egykor még viccek is születtek, kifigurázva a korabeli táviratok feladási gyakorlatát. Ez az volt, hogy a postán a diktáláskor minden mondat után azt a szót használták, elválasztva a mondatokat egymástól, hogy STOP. Így érthető volt a tagolás, és a szavak számolása is egyszerűbb volt. Merthogy a táviratok díját a szószám is meghatározta.
Az más kérdés, hogy némelyik vicc a múltból olyannyira örök érvényű, hogy ötven év távlatából sem lehet eldönteni azt, hogy ezen vajon illett-e nevetni, vagy most tudunk-e rajta mosolyogni.
Mert itt van például a Kádár-korszakot idéző – nem is annyira – poénos valóság. Akkor szintén energiaválság sújtotta Európát. Magyarország pedig – már akkor is – keletről szerezte be a fűtéshez, a gazdaság működtetetéséhez szükséges kőolajat és földgázt.
A vicc így szól: A magyar labdarúgó-válogatott 1:0 arányban legyőzi a Szovjetunió labdarúgó-válogatottját. Moszkvából, a Kremlből hamarosan távirat érkezik: A győzelemhez szívből gratulálunk STOP A magyar labdarúgók becsülettel küzdöttek STOP Egyenrangú ellenfelek voltak STOP Kőolaj STOP Földgáz STOP.
Táviratokat ma már, a mobiltelefonok, az SMS-ek, az elektronikus üzenetek korában senki nem ad fel. Ám a képeslap még nem tűnt el. Csupán az eszünkbe sem jut – kivételek persze ma is vannak –, ami néhány évtizeddel ezelőtt még evidencia volt: karácsonyra üdvözlőlapot írunk.
A gond azonban mindjárt az írással kezdődik. A gondolattal, a szándékkal, a késztetéssel.
Az élet, persze, ilyen. Minden változik, ahogyan a karácsonyi képeslapok sorsa is. Az emberiség történetében a tömeges írás-olvasás képessége és gyakorlata alig pár száz évre vezethető vissza. Az első karácsonyi üdvözlőlapot pedig aligha a posta szállította, egyszerűen csak átadták, futárral kézbesítették.
A templomokban, kolostorokban ezt a szerepet töltötték be a vallási témájú, rajzolt üdvözlőlapok is, ám vannak, akik az olasz Nicolo Monte Mellini nevéhez kötik a decemberi hagyomány kezdetét: 1709-ben üdvözlőlapokat készített karácsonyra családjának és barátainak. Mások a londoni John Calcott Horsley festő nevét említik, aki Henry Cole kereskedő megrendelésére 1843-ban festett karácsonyi lapokat.
Végül is, mindegy, mikortól számoljuk az első karácsonyi üdvözlőlapot, mert az emberiség történetében jelenléte legyen bár drámaian rövid is, karácsonyi képeslapot megírni, feladni és megkapni, a társas érintkezés és kapcsolattartás egyik legfontosabb rituáléja. Benne van minden, ami mélyen emberi. Alapja a figyelem, a tisztelet, a szeretet. Még akkor is, ha sokaknak csupán kötelező udvariassági forma. Mégiscsak azt jelenti, hogy számontartjuk a másikat, gondolunk rá.
Vagyis, ha igazán örömöt szereznénk annak, akit szeretünk, aki hiányzik nekünk, aki fontos nekünk, akire figyelünk, annak talán érdemes képeslapot küldeni. Kézzel megírt üzenetet.
Biztosak lehetünk abban, hogy öröme emlékezetes lesz, amikor kinyitja a postaládát, és azt látja, valaki gondol rá.
(Borítókép: Illyés Tibor/MTI)