Sikerei csúcsán, a fél ország rajongó szeretetétől övezve, a világhírű Miklósa Erikával duettezve énekelte a Time to say goodbye című világsikert Jimmy, a Király. Az Indexnek a dal magyar szövegét jegyző Turczi István József Attila-díjas író beszélt a négyoktávos előadó különös szokásairól, az újjáéledő Jimmy-nosztalgiáról, ambícióiról, szorongásáról és a tragikus sorsú énekes Jimmy-1 rendszámú fekete Mercedeséről.
1996 novemberében született meg Andrea Bocelli és Sara Brightman Time to say con te partiro című dala, ami 1997 elején már vitathatatlan világsiker volt. Nyárra a Jimmy-alkotásokat gondozó Magneoton kiadó számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az e dalban rejlő sikervonatról nem szabad lekésni. Igazgatója, Joós István stratégiai jelentőségű munkát látott a dal magyarításában.
A szöveg elkészítésére Turczi Istvánt kérte fel, előadására pedig Miklósa Erikát és Zámbó Imrét. A közös munka először munkakapcsolatot, majd, ha barátságot nem is, de közelebbi ismeretséget hozott a hármas életében – meséli Turczi István az Indexnek. Író beszélgetőtársunk ekkor már túl volt a Lerch Istvánnak, Malek Andreának és Szekeres Adriennek írt szövegeken, de Jimmyt akkor még személyesen nem, csak látásból ismerte, hisz mindketten az Old Firenze bárba jártak szórakozni. A dal előadásának részleteiről kezdetben a kiadón keresztül üzent Jimmy, de a végleges változatba – saját szavai szerint is – beleszeretett.
Ez volt az a sor, amely nemcsak hogy megérintette a Királyt, de olyannyira magáénak érezte e dalt, hogy vállalt romantikus gondolatiságával le is váltotta a kezdeti szárnypróbálgatásait meghatározó líraibb Edda-dalok szabta stílust.
A Time to say goodbye rögzítésére a Magyar Rádió 13-as stúdióját szemelték ki, ahol a duettet Malek Miklós zeneszerző felügyelete mellett szimfonikus zenekari kísérettel tervezték felvenni. Jimmy azonban késve és idegesen érkezett. Először arra gondoltak, hogy a Miklósa Erikával vállalt alkotói munka izgalma kerítette hatalmába, azonban hamar kiderült, hogy gondolatai saját autója körül forognak. A Jimmy-1 forgalmi rendszámú fekete Mercedesét ugyanis a Bródy Sándor utca közepén hagyta, ráadásul leengedett ablakokkal, kisebb forgalmi akadályt képezve.
E gesztusban Turczi István a sztárrá válás fontos mérföldkövét ismerte fel: azt a kettősséget, ami a Jimmy-1 rendszám által sugallt érinthetetlensége és a „mi lesz, ha elakad az utca forgalma” kispolgári szabálykövetése között feszült. Az író szerint Jimmy sohasem tudta, de talán nem is akarta levetkőzni teljesen a „közülünk való srác” habitusát, még akkor sem, amikor már pontosan látta, hogy amit csinál, az mennyire sikeres, ő maga pedig mekkora sztár.
A Jimmy-jelenség speciális kelet-európaiságát Turczi a Kelet Sinatrájával, Karel Gott-tal állította párhuzamba, hisz ő istenként tisztelt bálványa volt a maga korszakának. Ezekben az országokban a mélyről jött, majdnem autodidakta művészek rendkívül intenzív hatást gyakoroltak az akkori társadalmi közegre pró és kontra.
Egyszerre volt jelen a csepeli prolit emlegető értelmiségi fanyalgás és az előadói tehetség tömeges ajnározása.
Amint az a most futó, A Király című RTL+-sorozat eddigi sikerén is lemérhető, olyan erős, máig ható kultusz épült köré, amelyben még az autójának is lapokat oszt a sajtó.
A karácsony sem lehet teljes Jimmy nélkül. Az idei ünnepre megjelentetett válogatásalbum boltokba kerülésével immár több lemez jelent meg halála után, mint életében. Jimmy egyfajta szimbólumává vált a rendszerváltozást követő évek vadkapitalista, a kultúrát házilagos eszközökkel piacosító törekvéseinek. Egyediségében is általános karakter volt, akivel jól lehetett azonosulni. Egyszerre formálta meg azt az ambiciózus menekülő embert, aki már nincs a körön kívül, de még belül sem.
Sikerét annak köszönhette, hogy az említett allűrjeivel együtt, sőt azokat személyisége részévé téve önazonos maradt. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárki számára könnyen elfogadható habitusú ember lett volna. Ahogy Turczi István fogalmaz: volt benne valami kekkség. A 90-es évek vége felé már nem viselte jól még az óvatos kritikákat sem, úgy érezte, ezek kétségbe vonják a nagyságát, ezért mindig visszaszólt.
S hogy mennyire is volt sikeres az örök csepeli lokálpatrióta? Bizonyára a mai viszonyok között sokkal tehetősebb ember válhatott volna belőle, ám a fényűző, utazgatós luxust a 2000 előtti években fizetett gázsik nem tették még lehetővé. A Csepelről való kitörés képességének kérdését pedig azért nem érdemes Turczi szerint feszegetni, mivel Jimmy nem is akart elköltözni onnan, hisz Csepelen volt az a helyszín, ahol a hétköznapok legtöbb színterén megjelent a „jimmyzmus”. Meghatározta a miliőjét, ő pedig ott érezte otthon magát, ahol fenntartások nélkül rajongtak érte.
Kifejezetten kerülte az értelmiségi köröket, mert szorongott a kulturális felelősséget firtató kérdésektől, ugyanakkor pontosan látta, hogy hol húzódik az a magasművészeti vonal, aminek átlépésével kikerülne saját közegéből.
Ilyen értelemben nem is feszegette a határokat, igaz, erre a másik oldalon sem biztatták. Noha a sikerek őt igazolták, úgy érezte, hogy az eddigi teljesítménye magasra emelte a vele szemben támasztott szakmai elvárásokat, ez pedig nyomás alatt tartja. Amint az az RTL+ sorozatából is kitűnik, a harmóniára törekvése már a kezdetektől szakmai igényességgel párosult abban a közegeben is, ahol ez nem volt különösebb elvárás.
Zámbó Jimmy művészetéről már életében sokan sokféle bőrt akartak lenyúzni, azt a feltevést azonban Turczi István visszautasítja, hogy a családtagjai saját megélhetésüket a Király felhalmozott kulturális tőkéjére alapoznák. A Zámbó névre még ma is folyamatos rivaldafény irányul, magyarázza, ez elől kitérni szinte lehetetlen.
(Borítókép: Zámbó Jimmy a Budapest Sportcsarnokban 1999. január 1-jén. Fotó: Földi Imre / MTI)