A karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási nap mindig lazább, kötetlenebb. A szünetre kiadott tanulnivalót sem teherként élik meg a fiatalok, hol van még a január. Az épület folyosói, tantermei ünnepi díszben pompáznak. Ettől a hangulat is oldottabb, mint egyébként.

A 11. c osztály tanulói földrajzórára készülnek. Becsengettek, de még nincs mindenki a teremben. Kriszta és Nóra az első emeleten lévő büféből érkezik, kezükben Géza bá' közkedvelt melegszendvicsével. Béla az ajtóban áll, figyeli, jön-e a tanár. Anna meg Ildi nem szólnak egymáshoz, azon kaptak össze, hogy a hétvégi disznóvágáson melyikük apja volt viccesebb.

– Jön a tanár – mondja Béla, és a tanári asztal mellé siet. Eközben a lányok is visszaérnek, és a többi kisebb-nagyobb klikk is feloszlik.

Szabó úr bejön, a naplót az asztalra teszi, leül, Béla pedig belekezd a monológjába.

– Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonhét, nem hiányzik senki.
– Köszönöm. Tekintettel arra, hogy idén ez az utolsó óránk, nincs felelés, nincs új lecke. Szabadfoglalkozás, de szigorúan csendben. 

A középső sor első padjában ülő Viki és Tamás érezhetően nem örül a hírnek. Viki jelentkezik, azt mondja, fontos kérdése van az érettségivel kapcsolatban. Tamás erőteljesen helyesel. A tanár magához hívja a két diákot, akik arról érdeklődnek, hogy januártól folytatódik-e a földrajzfakt, és milyen pluszfeladatokat vállaljanak, hogy tavasszal biztonsággal megcsinálhassák az előrehozott érettségit földrajzból.

Peti, Miki, Attila, Krisztián, Gyuri és Zsolti a hátsó padban beszélgetnek. A karácsonyi teremfoci-bajnokságról megy az eszmecsere: megtárgyalják a nevezést, végigveszik a lehetséges ellenfeleket meg hogy mi kell a győzelemhez.

Kicsengetés után az osztály megtudja, hogy matekóra helyett osztályfőnöki lesz, de nem a földszinti hatos teremben, hanem az ebédlőben, ezért összeszedik a holmijukat, és az udvaron keresztül átsétálnak az iskola másik épületébe.

Az osztályfőnökük, Nemesné Julika néni már várja őket. Nincs jó kedve. A tanítványait arra kéri, hogy fogjanak egy széket, és a karácsonyfa előterében alkossanak egy kört. Miután ez megtörténik, és mindenki ül, azt mondja:

– Álljon fel az, aki alkoholos filccel megrongálta a tanári széket az irodalomóra előtt. Legyen benne annyi tartás, hogy a tette után vállalja a felelősséget – szólítja fel a közösség tagjait.

A fiatalok egymásra néznek, döbbent tekintettel, majd zavartan mindenfelé. Senki sem mozdul. Béla a saját térdét bámulja, naivan abban reménykedik, hogy a következő pillanatban kikerül a szituációból. Zita az egyetlen, aki szúró tekintettel vizslatja társait. 

– Úgy látom, önként senki sem vállalja a felelősséget. Rendben van. Most mindenki vegyen elő egy tollat és egy papírlapot, és ha tudja, ki tette, írja rá a nevét, aztán tegye bele az asztalon lévő sapkába – közli az osztályfőnök, majd így folytatja:

– Megjegyzem, Kati néni teljesen kiborult. Azt hitte, sokkal jobb kapcsolatban van az osztállyal. Tényleg ezt érdemli? Tavaly, amikor néhány hónapig otthon lábadoztam, megbízott osztályfőnökként rengeteget tett az osztályért. Jó, ha tudjátok, a tanáriban mindig kiáll értetek, képvisel titeket, legyen szó bármiről. És ez a köszönet – mondja csalódottan.

Laci erősen koncentrál, próbálja felidézni, mi történt az ominózus irodalomóra előtt. A tanári asztal bal oldalán lévő padon ült, Gyuri mellette, Zsolti előtte, Tibi pedig a nyitott ablaknál, a radiátoron. Tibi kiszúrta, hogy a szemközti gimnázium egyik ablakában lányok ülnek. Egyből integetett nekik, azok kuncogva visszaintegettek. A többi fiú egyből mellette termett, majd arról beszéltek, melyik lány a szebb. Laci annyira elmerül az emlékeiben, hogy elfelejti, mi volt a feladat. A papírja üresen marad.

Dóra a karácsonyfával szemben ül, figyeli, ahogy az égősor kékről zöldre, majd piros színre vált. Eszébe jut, hogy Bea volt a hetes, és a fiúkkal beszélgetett, miután letörölte a táblát. Laci odament hozzá és megcsikizte. Amikor erre gondol, az irigységtől ideges lesz. Biztos Bea volt, egyértelmű, hisz a tábla a tanári asztal mögött van, győzködi magát.

Roli a karácsonyfa mellett ül, a térdét bámulja. Nem ő tette, mégis bűnösnek érzi magát. Bemagyarázza magának, hogy ő a hibás. Közben az ablakon át besütő nap is zavarja. Mintha kihallgatáson volna. Úgy érzi, vallania kell.

Béla is a fa mellett ül, azt számolja, mennyi tűlevél van azon az ágon, amelyik a térdét szúrja. A tanár kérése hidegen hagyja. A lapot üresen teszi bele a sapkába, mert nem tudja, ki tette, és senkit sem akar bemártani.

„Kinek a nevét írjam a papírra?” – töpreng magában Mariann, akinek feltűnik, hogy Roli mennyire őrlődik. Talán ő volt, lelkiismeretes fiú, de nem szent. Béla is gyanús, túl laza, gondolja.

Amikor mindenki leadta a „voksát”, az osztályfőnök feláll, odamegy a sapkához, és elkezdi felolvasni a cetliken lévő neveket. De előbb megkéri Klaudiát, hogy rögzítse a folyamatot.

Ez a húzás másmilyen, mint amikor az derül ki, hogy az osztályból kit kell megajándékoznod. Amikor arra is kíváncsi vagy, hogy téged ki húzott. A mostani inkább egy foghúzás előtti pillanatra hasonlít, amikor a fogorvosi rendelőben ülsz, zsibbadt arccal, és várod, hogy a doktor asszisztense szólítson.

Bár mindenki szavazott, végül csak hat lett érvényes: Bea neve egymás után háromszor is elhangzik, de már az első után hangosan tiltakozik. Klaudia a feltételezést is kikéri magának, Roli azonban higgadtan fogadja, amikor a nevét mondják.

Az osztályfőnök megkérdezi a három fiatalt, melyikük volt, ekkor Roli felpattan a helyéről, és azt mondja, én voltam. A társaság megdöbben, a tanárral egyetemben.

– Tényleg te voltál? – kérdi az osztályfőnök.
– Igen – válaszolja a fiú.
– És eddig miért nem vallottad be?
– Féltem.
– Mitől?
– A következménytől.
– Konkrétan?
– A megrovástól.
– És most nem félsz?
– De.
– Kérlek, kövess engem.

(Borítókép: Dusan Stankovic / Getty Images)